4. rész
Az, hogy az európai ember az istenhit helyébe az istentagadás (ateizmus), a Krisztus-hit helyébe a Krisztus-tagadás (keresztényellenesség) és a túli, a transzcendens felé forduló szellemi irányultság helyébe a metafizikatagadás (a materializmus) szellemét ültette, az egót középpontba állító újkori antropológiai fordulat szükségszerű következménye volt. A világra jött, ténylegesen emberré lett Isten, az Istenember egy olyan valóságos, a túli és az inneni kettősségét magában egyesítő szellemi középpont, amelyre hagyatkozva és akinek átadva magunkat, az Isten Királysága is itt lehet bennünk és velünk a földön: úgy közösségben, a Krisztus testeként működő igaz egyházban, mint az egyénben, a Krisztusnak és a Szentléleknek otthont adó emberi szívben. Ezekre alapozódhatna a Bergyajev által vizionált új középkor időszaka, amelyben az Istenember visszahelyeződne a keresztény civilizáció középpontjába. Jelenleg azonban minden afelé mutat, hogy Európa és a Nyugat egy olyan, végleges pusztulásához vezető ezeréves időszakot kezdett el, amelyben az Emberisten helyeződik az eredendő kétpólusúságától is elszakadó, külsőleg, világi szinten a keleti pólust, bensőleg, szellemi szinten pedig a vallási pólust önmagáról erőszakkal leválasztó civilizáció szellemi középpontjába.
Ki ez az Emberisten? Az Antikrisztus, aki szellemében mindenben a Krisztusnak az ellentéte. Ő az, aki tagadja, hogy Jézus az Istenember, a Fiú és tagadja, hogy van Isten, azaz tagadja az Atyát is (1Jn 2, 18–26). Meg is testesülhet, pontosabban kifejezve a szelleme meg is jelenülhet az istenként imádott emberek révén a földön, akik mint világhódító hadvezérek, vallási vezetők, nagy hatalmú uralkodók vagy világi Messiásként tisztelt forradalmi Vezérek új, sátáni, erőszakkal teli korszakok létrehozásán ügyködnek álprófétáik segédletével. Nevezték már Antikrisztusnak erre gondolva Nérót, Napóleont, Lenint, Sztálint és Hitlert, de pápákat és vallási reformátorokat is, és sok esetben nem teljesen alaptalanul. Azt mindenképpen helyesen látták, akik ezeket a beazonosító következtetéseket levonták, hogy egy elámító, antikrisztusi szellem nyilatkozott meg ezekben az istenemberi üdvcéllal szembemenő, hazug üdvcélt követő, világi messiásként imádott társadalmi vezérekben vagy földi istenként tisztelt politikai vezetőkben. Nem maga az Antikrisztus testesült meg tehát bennük, hanem az antikrisztusi szellem azáltal nyilvánult meg bennük és általuk, hogy a bálványimádói lelkület az istent vagy a Messiást látta bele hatalmuknál és tevékenységüknél fogva földi személyükbe.
Az Antikrisztus igazi valója a tagadásban összpontosuló szellemi való. Mivel mindenben a Krisztust utánozza, de kiforgatva (az ellentéteként), ezért neki is van atyja, miként a megtestesült Istennek, a Fiúnak is. A világban megjelenült krisztustagadó szellemnek az atyja a lázadó angyal, Lucifer, a Sátán. Ellenkrisztusként, Emberistenként, a nagy kiforgatóként emiatt a világban nem valóságos emberként testesül meg, mint a Krisztus, hanem valóságos embereket megszálló szellemként, de nem bennük magukban, mintegy démonként megszállva őket, hanem a feléjük irányuló bálványimádói lelkület célpontjaként. Nem egyetlenegyként testesül meg tehát a világidő teljességében (pléróma tú khronú), mint a Krisztus, hanem számtalanul sok ember által megjelenülve a teljességtől mentes világidőben (khronosz), a kairosznélküliségnek az Istennel való akaratazonosságtól elszakadó idejében. (A kairosznélküliség alatt azt a szabad akaratunkból választott, a bűn előtt kaput nyitó világi időt(öltést) értem, amelyen szintén szabad akaratú döntésváltásunkig nem képes áthatolni a belülről felhangzó isteni szó, útmutatás még a lelkiismeret hangjaként sem.)
Az Ellenkrisztus atyja, a lázadó angyal mint ámító szellem már az ősbűnnél is főszerepet játszott akkor, amikor az első emberpárt – mítoszi nyelven kifejezve – rávette, hogy egyen a jó és a rossz tudása fájának a gyümölcséből. Fia a világba kiűzött ember által jelenül meg ettől fogva mint isten- és krisztustagadó, egyedül csak az anyag létezését hirdető szellem mint sátáni gyermek, mint Antikrisztus. Nemcsak a társadalom, a közösség számára központi fontosságú, istenként vagy Messiásként imádott politikai vezetőkben nyilatkozhat meg azonban ez a kiforgató szellem, hanem az egyénben is bármikor, amikor az magába engedi az istentagadás, a krisztusellenesség és a materializmus szellemét.
A civilizáció szellemi középpontjában helyet foglalva ez a tagadó, embergyűlölő és hazug szellem az Isten szeretettörvényét az önzés haszonelvűségével és a félelemből fakadó erőszakával cseréli fel. Ezt nevezi János Apokalipszise a fenevad bélyegének (Jel 13, 11–18). Mózes rendelkezésének az antikrisztusi ellentéte a fenevad bélyege, az Úr a legnagyobb zsidó próféta ajkán azt írta ugyanis elő a választott nép tagjainak, hogy véssék a szívükbe, és emlékeztetőül kössék a homlokukra, valamint a jobb a kezükre Istennek a szeretet főparancsában összegezhető törvényeit (5Móz 6, 6–8). Azt kérte tehát az Úr kiválasztott népétől, hogy legyen a törvénykövetés (az Istennel való akaratazonosság) és annak lényege, a szeretet az érzületükké (szív), a gondolataikká (homlok) és a cselekedeteikké (kéz).
A Jelenések könyvében leírt első fenevad ezek szerint nagy valószínűséggel az istentagadásával hatáskörét túllépő és szerepéből kilépő ateista tudomány megjelenítője, a második, a csodákat tevő fenevad pedig – aki a bélyeget rakat az emberek jobb kezére és a homlokára – a technológiai „haladás”, a gépek totális uralma az ember és élete fölött.
(Vége)
Nyitókép: pixabay.com
