Születésének századik évfordulóján, 1932-ben Vámbéry Árminról a Nyugat folyóirat hasábjain Germanus Gyula orientalista a következőket írja: „Szegény sorsban született, szegényebb nála alig lehetett, gyümölcsöt árult a Dob-utcában, hogy éjjelre egy félágyat kapjon nyughelyül, taníttatásra nem tellett, ezért tanított, hogy azalatt maga is tanulhasson. […] Nem ama szobatudósok fajtájából való, akik évtizedek fáradságos munkájával értékesnek látszó teóriákat kovácsolnak, de a való életet nem ismerik – ő beutazta a Keletet, éveken át élt dervismódra, pasák palotájában, mecsetekben, a tudósok és papok házában, és praktikus szemekkel az embert és az életet magát fürkészte és kevés hitelt adott az elvont elméleteknek.” Hasonlóan vélekedik Vámbéry alakját megidézve tudósunk, Ribár Béla is: „A nehézségeken hallatlan energiával és ambícióval tudott úrrá lenni, és a mélységekből a legmagasabb régiókba küzdötte fel magát. Anyagiak híján a középiskolai tanulmányait sem tudta befejezni, de az állandó tanulásról, a nagy becsvággyal folytatott önművelésről egy percre sem mondott le. Később egyetemi katedrájának és akadémiai tagságának is úgy lett birtokosa, hogy egyetemi tanulmányokat sohasem folytatott.” (Megemlíti végül, hogy Vámbéry Ármin volt az első magyar tudós, akit 1890-ben külföldi tagjai közé választott a Szerb Tudományos Akadémia.)
De hol helyezhető el Vámbéry Ármin (1832–1913) az India, Tibet, Kína és Japán iránt érdeklődő felfedezők, utazók és tudósok sorában? Milyen és mekkora út vezetett szülőhelyétől, a Pozsonytól tizenkét kilométernyire levő Szentgyörgytől a nagyvilágba?
Nos, a keleti térség lakóiról már az ókortól kezdve készülnek etnográfiai, antropológiai jellegű leírások (Hérodotosz, Plinius), voltaképpen azonban Marco Polo, Evlija Cselebi és a többiek útleírásai közvetítik az új ismereteket. A nagy felfedezések korától kezdődően aztán hihetetlenül kitágul az európai ember világképe. Rousseau és Voltaire, majd Goethe is érdeklődik a távoli egzotikus kultúra iránt, az igazi hírvivő azonban – bár nem mindig a legszerencsésebb módon – a teológus, filozófus Herder volt.
A magyarság Kelet-kultusza másokétól annyiban eltérő, hogy az egzotikum mellett a saját múltját is azon a tájékon vélte (ismételten) magáénak tudni. Az elmúlt ezer évben számtalan magyar diplomata, kereskedő, tudós, meg kedvtelésből utazgató kalandor fordult meg Eurázsiában, többen meg is írták úti élményeiket. A magyar orientalisztika rendkívül gazdag és szövevényes, csak szűk áttekintése is külön dolgozatot igényelne, így – Kőrösi Csoma Sándor kivételes teljesítményére sem kitérve – inkább csak néhány kuriózumot említenénk. A magyar származású Habsburg-diplomata, Zalánkeméni Kakas István (1565–1603) például megbízatásból utazott át Oroszországon Perzsiába. A finnugor nyelvű területekre Sajnovics János (1733–1785) vezette az első magyar tudományos expedíciót. A gazdagabbak már akkor is könnyebben kelhettek útra, így Zichy Mihály is. A gróf megtudta, hogy a Kaukázusban létezik egy Zichia nevű tájegység, amely talán a családnév eredete miatt is érdekes lehet. Mint kiderült, a feltevés elhibázott volt, csapatával azonban a kíváncsi gróf legalább kedvére bejárta azt a vidéket.
Az orientalizmus témaköréhez kapcsolódó művek a magyar irodalomban szintén megjelennek. Kosztolányi, Juhász Gyula, Babits néhány verse említendő, Adynál ez a szám már igen jelentős (költőnk egyébként élénk figyelemmel követte a nyelvrokonsági kutatásokat, és minden bizonnyal ismerhette Vámbéry munkásságát). A témát illetően a prózaírók közül mindenekelőtt Herczeg Ferenc és Gárdonyi Géza említendő, Kodolányi Jánost pedig külön kiemelt hely illeti meg.
Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghez vitt újkori felfedezőút a Kelet térségében. Utazását Eötvös József báró és a Magyar Tudományos Akadémia titkáraként Arany János is támogatta. Kőrösi Csoma Sándor nyomán a számtalan nyelven beszélő polihisztorunk (tizenhat éves korára az anyanyelvén kívül folyékonyan beszélt héberül, latinul, franciául és németül, miközben már tanulta az angolt, néhány skandináv nyelvet, aztán az oroszt és a szerbet, ezeket követték később a keleti nyelvek), Vámbéry úgy gondolta, hogy a magyar őstörténet gyökereit Belső-Ázsiában kell keresni. Keleti kutatásai révén aztán olyan jelentős geográfiai, néprajzi és politikai ismeretekkel gazdagította az európai világot, amely méltán tette ismertté nevét és személyét (első műve egyébként a német–török, török–német szótár volt). Londonban a Királyi Földrajzi Társaságban tartott nagy sikerű előadásokat. A Budapesti Tudományegyetemen a keleti nyelvek tanáraként dolgozott az 1904. évi nyugalomba vonulásáig (ott hozta létre a világ első turkológiai tanszékét). Egyik alapítója, majd tiszteletbeli elnöke a Magyar Földrajzi Társaságnak, 1860-tól az MTA tagja. Közép-ázsiai útleírását és több más művét minden művelt nyelvre lefordították. Nemcsak a tartalma, a stílusa miatt is! Jókai Mór három kedvenc olvasmánya a biblia, Shakespeare és Vámbéry útleírása voltak. Dickens Vámbéryvel folytatott beszélgetésében így szólt hozzá: Önnek, Uram, regényírónak kellene lennie!
Orientalisztikai kutatásai eredményét könyveiben tette közkinccsé. Munkásságát tanítványai folytatták, akik hozzá hasonlóan világhírű orientalisták lettek.
