Képes beszéd

Öreg barátom azt mondta nekem egyszer, ahhoz, hogy biztos lábakon álljunk, hogy helyesen döntsünk a saját életünket illetően, naponta meg kell élni azokat az élményeket, amelyeket a zene, az irodalom, a népművészet, a színház közvetít. Fontos, hogy legyen magyar iskola, templom, színház, tudós, művelt nemzedék, hiszen csak így érezhetjük otthon magunkat a saját világunkban.

    A kultúra nem csupán műveltséget jelent, hanem mindazt a tudást, amit egy társadalom teremtett évszázadok alatt. Amit egy ember megtanult, létrehozott, használt és átadott a közösségének. Először csak egy kis csoportnak, aztán az egész nemzetnek vált a tulajdonává. Ebben az értelemben ide tartoznak a szellemi és a tárgyi kulturális értékeink, és ugyanígy a természeti és a társadalmi környezetünk. Szakadatlanul születnek és elmúlnak dolgok, hiszen minden a mulandóság jegyében él. Ebből a feloldhatatlan feszültségből, az élet és a halál kettősségéből jött létre minden, ami kultúraként körbevesz bennünket.

    A macskaköves utca kopogása, a folyóparti fák árnyéka, a közeli erdő kesernyés illata ugyanúgy ismerős biztonságba vezet, mint egy himnusz, egy népdal, egy tánc vagy a téli ablakot verdeső kék cinege. Mert ez nem csak egy utca, egy árnyékos part, egy sötét erdő, nem csak egy vers, egy ének, egy ritmusos mozdulatsor. Ezek mind a mi közös tudásunkat rejtik. A Tisza-parti gesztenyesor, a szecessziós tűzoltólaktanya ugyanúgy kulturális közegünk része, mint a gyerekkori szánkózások emléke, az iskolapadba karcolt képek vagy egy nevető kék szempár. Egy szó, egy verssor, egy dallam. Ezek vagyunk.

    A valóság apró részletei vezetnek el bennünket kultúránk mélységeihez, hiszen a valóságot nem a tények alkotják, hanem a vágy, hogy emberi világot hozzunk létre.
    Mitől magyar, mitől az enyém, mitől ismerik föl mások benne azt, hogy magyar? Talán az értelmezésben rejlik a kultúrák különbözősége. Hogy ugyanazt az „írást”, jelet másképpen olvassuk mi magyarok, mint más népek, másképpen fejtjük meg a titkait, hiszen nem egyformák a szavaink, nem ugyanúgy öltözködünk, nem ugyanazt esszük, másként szeretünk és más a múltunk. Ettől lesz sajátosan magyar. Ha megéljük napról napra, amit őseink hagytak ránk, olyan önismereti tudást birtokolhatunk, amivel helyre kerülnek bennünk a dolgok. És otthon érezhetjük magunkat, bárhol vagyunk a világban.

    A kultúra az érző és a gondolkodó igaz ember megnyilatkozása. Talán nem véletlen, hogy a magyar kultúra napja éppen egy igen művelt költőhöz kapcsolódik. És egy költeményhez. Nemzetünk önkifejezésének egyik legerősebb művészeti ága a verselés, a dalolás, ez a fajta „képes beszéd”, amivel a tudat helyett a lélekre kíván hatni. Szívhez szólóan mondja el mindazt, amit ésszel meg sem értenénk.
Himnuszunkat szatmárcsekei magányában írta a költő Kölcsey Ferenc. Elvonultan élt már akkor a világi dolgoktól, de nem annyira zárkózott be, hogy ne foglalkozott volna egyáltalán a nemzet ügyével. Hiszen ha így tett volna, nem ír ódát a magyarsághoz, és nem vállalta volna azokat a jogi képviseleteket, amelyek szintén a magyar ember védelmében történtek. Élete utolsó igazságért folytatott küzdelme Wesselényi Miklós védelme volt. A tárgyalást már nem érhette meg, így azt sem tudta meg, hiábavaló volt minden jól felépített mondata, az ítészek már előre döntöttek Wesselényi bűnösségéről.

    Hogy mi fakasztotta föl Szatmárcsekén a reformkori magyar politikai élet egyik kimagasló egyéniségéből a fohászt, már nem tudhatjuk meg. De ez a vers éppen olyan, népét féltő imádság, mint amilyen a jobbágyfelszabadításért, a magyar nyelvhasználatért, a szólásszabadságért mondott beszéde az Országgyűlésben. Országszerte ismert költő és kritikus volt. Korának legképzettebb filozófusa több nyelvet beszélt, jogi tanulmányokat folytatott. Úgy tartotta, hogy a hét ősmagyar törzsfő egyikétől, Ond vezértől származik.

    Talán mindez jelenti a magyar kultúrát. Amit létrehoztunk évszázadok alatt, amit az egyes emberből kiindulva magába fogadott egy egész nemzet.