3. rész
Kard helyett könyv – ezen a vidéken?
Herceg János Zombor-képe
Emlékiratainak sorában a Módosulások (1989) című könyvében Herceg János a lehető legmesszebbre, az ifjúkorára tekintett vissza, megidézve a századelő két évtizedének – ma már idillinek tűnő – világát. Mert a világháború és a birodalmak összeomlása ellenére a vármegyében a maga idejében békés és meghitt volt az élet, hiszen a lélek és a szellem még őrizte régi, öröklött rendjét, rangját és méltóságát. Az életnek kellett idővel megkeserednie ahhoz, hogy a béke és a nyugalom kiköltözzék a mindennapok gesztusaiból. S a régi világ rendjével együtt a meghittség, a bizalom, az erkölcsiségbe vetett hit is eltűnt az emberek életéből.
A vármegye első városának, Zombornak a régi – már csak az emlékezetben élő – világának derűjében a cselekvés, a tett még kitöltötte a felkínált távlatokat; akkoriban még minden gesztus értelme önmaga értékében rejlett. A megyeháza kapuja fölött Szent Pál kőbe faragott alakja fejét a vállára hajtva, könyvét melléhez szorítva, egykedvűen nézte az előtte elterülő békés világot, miközben a palota két oldalának tornyain bölcs derűvel lengette a szél „a kék-fehér zászlókat, a megye színeivel, és mintha senkit sem ejtett volna ámulatba ez a csoda, a könyv címerében. Kard helyett könyv ezen a vidéken, amely nemcsak gabonával látta el az uszályok hosszú sorát teljesen megrakva, de a hetenként vagonszámra szállított hízott mangalicával is Bécset, a császárvárost.”1 Pedig a piaci-gazdasági célok és érdekek mellett az irodalom és a tudományok művelése is lelkesítette Bács-Bodrog vármegye magyar társadalmának jeles csoportjait.
Zombor város és a környező világ még a maga őszinteségében adott helyet az egymásra utalt közösségeknek – parasztnak, hivatalnoknak, iparosnak, művésznek és értelmiséginek –, s a nemzetiségi tagoltság sem bontotta meg a századvég és a századforduló világának teljességét. Életművek tanúskodnak róla: nagyon kevés volt akkoriban az önmagával meghasonlott lélek. Dudás Gyula, Gubicza Kálmán, Radics György, Margalits Ede, valamennyien tisztességes életművet hagytak maguk után, amelyek ma is tanúságtevők az utókor biztatást váró tanácstalansága előtt. S ha a lelkekben mégis kizökkent volna az elhivatottság hite – mint Pataj Sándor költő, Juhász Árpád festő és Szemző Gyuszi „gazdálkodó” esetében –, a világnyi szertelenségnek a bohémiás, a vagabundus-vigéces magatartás adott színt és formát. Az egyéni sorsoknál is színesebb az egymás mellett élő nemzetiségek életének a bemutatása. Magyarok, németek, zsidók, szerbek, bunyevácok és sokácok éltek egymás közelségében, aránylag zárt közösségekben, mégis egymásra utaltan, összefűzve, összekötve a gazdálkodás mindennapi botladozásaiban. „Mennyei bőség”-ről árulkodott, ha a zombori hetipiac alkalmával a doroszlói, bezdáni, bácskertesi-kupuszinai gazdák, valamint a környező tanyavilág gazdálkodói színes népviseletben, áruikkal felvonultak a Grassalkovich-palota előtti téren. Ilyenkor a művészt is megkörnyékezte a múzsa, Juhász Árpád, a festő is ezt a pazarlóan színes világot „igyekezett megörökíteni..., ha éppen nem volt munkája a környező kastélyokban, s ezekkel a pirospozsgás parasztmadonnákkal még élőbbé tenni azt a magyar zsánerképet, amelynek az idő tájt oly nagy keletje volt Pesten a Károly körút műkereskedéseiben”.2
Zombor volt „az igazi város, a gimnáziumon túl a Szentháromság térrel, egyfelől a városháza épületével, szemben a Grassalkovich-palotával, amelyben a pénzügyigazgatóság hivatalai voltak, tovább a plébánia-templommal s a piactérrel. […] Bielitzky Károly pénzügyigazgatási ellenőr a bécsi Bibliotheksverein számára gyűjtött híveket, s egy idő múlva azon elképzelésnek adott kifejezést, miszerint jó lenne talán szerb és magyar nyelvű művekkel kiegészíteni a havi csereküldemény száz kötetét abban a ládában” – folytatta Zombor városra vonatkozó emlékeinek felidézését Herceg János Módosulások (1989) című könyvében.3
„Idő kellett, amíg a konglomerátum tarkaságából megjelent előttem egy homogén szellemi Zombor, s ilyen kis halál felé baktató öregek, mint Margalits Ede, figyelmeztessenek a múltra, amelyből mindez ered.
Az Évkönyv harminchárom évfolyamával s a múzeum néprajzi gyűjteményének tárgyi bizonyítékaival, hogy miből is lett ez a világ olyan, amilyen lett. Az már, amit Cziráky Gyula írt az Évkönyvbe Gombos történetéről s népéről, mind ott volt az én gyerekkoromban színesen és mesébe illőn, a Zomborba szegődő cselédlányokkal, ahogy megjelentek a piacon a nagyságák után, kosárral a karjukon, de kikeményített slingelt pruszlikban, amelynek két ujja fönn, a vállakon kicsit felemelkedett, mintha angyalszárny akart volna lenni, s a szélesen suhogó, alul csipkésen és fodrosan kikandikáló alsószoknyák szinte muzsikáltak utánuk, s így mentek kényesen a piaci sokadalomban, úgyhogy már rájuk való tekintettel a legszebb szeletet vágta le a rostélyosból Vasa Gajin segédje a láncbeli mészárszékben, pedig ők olyan szemérmesen sütötték le a szemüket, csak úrnőjük kotkodácsolt, hogy most már csontot ne is adjon rája. Honnan sejtettem volna, hogy ez a szolgálat azért tartozott hozzájuk, mert szegények voltak? Különben ezt az indokot Cziráky Gyula tisztelendő úr is mellőzte tudósításában.”4 A népviseletbe öltözött gombosi lányok földre szállt angyali megjelenésükkel, piros papucsokkal a lábukon végigfutva a Szlavóniába induló vonat mellett, sült halat kínáltak az utasoknak, mert a szerelvény „mintha csak az ő kedvükért állt volna sokáig, s nem azért, mert vizet kellett vennie a mozdonynak, mielőtt átkelt volna a Duna hídján, hogy azután nagyokat fütyülve eltűnjön a zöld erdővel borított hegy alatt, fönn az erdődi Cseh grófok kastélyával”.5
A Nagy Háború és az azt követő összeomlás, a „történelmi módosulások” azután sok mindent megváltoztattak Zombor város társadalmi életében is, s a magyar diákok számára az iskola bejárati homlokzatán a „M. kir.” vastagon lefestett nyomai jelezték az impériumváltást, miközben a Négyesy-féle tankönyvben Vörösmarty Mihály Szózatát már a tanév elején át kellett húzni. Egy éjszaka azután a város főteréről eltűnt Schweidel József bronzszobra is.
A Délvidék elcsatolását követően Horváth József tanár úr ment elsőnek a határon túlra, „csak az Apatini úti fák maradtak utána”. Őt hamarosan követte a többi tanár is, „a dörmögő Prodán”, az ugyancsak román Margineán, az igazgató Major és Csetri Lajos tanár úr, aki haragos természetű lévén, szerette a gyerekek haját meghúzogatni. Az egész tanári kar legérdekesebb és legeredetibb alakja, a fizikát és kémiát tanító Széwald Ferenc is távozott, Pataj Sándor pedig „igazán utolsó mohikánként ment át a határon túlra”.6 Herceg János emlékeinek derengő fényében Vértesi Károlynak is már csak árnyéka villant fel, amint október 6-án, díszmagyarba öltözve, a megyeháza előtt, a Schweidel-szobornál tartott ünnepi beszédében a magyar forradalom és mártírjainak emlékét idézte meg.
Az egykori vérmegye székhelyén úgyszólván csak Margalits tanár úr maradt, aki idős korában sem mulasztotta volna el, hogy a diákmiséken megjelenjen; az első padban a buksi kobakok fölött továbbra is ezüstös fényben fehérlett az üstöke, „valami jogfolytonosságot is kifejezve, hiszen ha tengernyi idő előtt is, de a gimnázium első igazgatói közé tartozott a kis öreg”. A templomba menet elsőnek jelentek meg feleségével és lányával, Belluska nénivel a Sztapári úton.7 „Róla csak annyit tudtam – írta visszaemlékezésében Herceg János –, hogy a »zombori költői körhöz« tartozott özönvíz előtti időkben Radics Györggyel és Dömötör Pállal. Talán Szmail aga halálát is olvastam az ő fordításában hideglelős borzongással kisdiák koromban azon a könyvtári létrán a Rigómezei dalokkal Radics György kötetében, nem tudom már. De hát a Rigómezei dalok a maguk korában se keltettek figyelmet, mint ahogyan a Szmail aga halálát se vette észre fordításban senki, sem az egyik, sem a másik oldalon, ahogy később meggyőződhettem róla. Legföljebb a helyi lapokban jelent meg egy-két baráti ismertetés róluk. S persze épp ez volt a megrendítően szép, ez a reménytelen, s mégis kitartó, konok küzdelem, amely ugyan nem tudott kitörni a dilettantizmus visszahúzó közegéből, de rajta maradt az emberi tisztesség nyoma, s valamiféle parlagi humanizmus halvány fénye.”8 Történt mindez a századforduló éveiben, a békebeli világban, amikor a zombori szerb tanítóképzőből került ki a legtöbb szerbiai tanító, amikor oly egyszerű volt a népek barátsága, hogy Požarevácról meg Čačakból jöhettek ide tanulni a fiatalok, s Margalits Ede jóindulata segítette oklevélhez jutni őket, „miközben a pesti parlamentben meddő viták folytak a nemzetiségek jogairól”.9
Margalits Ede a Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulat titkáraként harminchárom éven át szerkesztette a társulat Évkönyvét, történetíró társaival együtt részleteiben is bemutatva a Délvidék történelmének kimeríthetetlen gazdagságát. „A történelem kényes kérdéseit feszegetni minden időben veszélyes vállalkozás volt – írta Herceg János –, s háborúkkal meg-megszakítva, mint amilyen a mi korunk volt, kétszeresen az.”10 Margalits Ede nem is várta ki a békésebb időket: 1940 nyarán, életének kilencvenkettedik évében csendesen távozott a vármegye küzdelmes életéből.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Vamadia
