A közösségi szolgálat fényei a Délvidéken

4. rész

„Szegényesen kevés az emberünk”
Herceg János számvetése 1941–1944

    Most, hogy mindez eszembe jut, sírni tudnék – vallotta meg nem titkolt megindultsággal Herceg János Farkas Geiza 1942-ben bekövetkezett halálakor írt megemlékezésében, amikor a megtört életpálya tragikumát vette számba. A Trianon előtti Magyarország egyik „legtekintélyesebb agrárpolitikusa”, aki fiatalkori radikalizmusát Jászi Oszkár táborában a korabeli magyar agrárviszonyok rendíthetetlen bírálatából építette fel, meglett férfi korában visszatért a közben kisebbségi sorsra jutott szülőföldjére, ahol – minden elesettsége ellenére is – Szenteleky Kornél közösségteremtő törekvéseinek egyik leghűségesebb támogatója lett. Az irodalmi élet szervezője, egyszersmind kisebbségi életünk egyik legelhivatottabb gondolkodója nem egy alkalommal mutatott rá: Farkas Geiza biztató és bátorító útmutatásai nélkül törekvései, és ennek következtében „az egész délvidéki magyar irodalom” bizonyosan más irányt vettek volna. „Ha művekből nem is, de halottakból már össze lehetne állítani a délvidéki magyar irodalom történetét – írta Herceg János a gyász pillanatában. S hozzátette: – A nagy tervek itt nem tudtak megvalósulni. Legjobbjaink munkája is töredék maradt. Vidékünk sűrű levegőjéből sohasem lehetett mély lélegzetet venni, s az író, aki nagy alkotásról álmodozott, önmagától lopta el az oxigént. Szegény Szenteleky az orvosok szerint tüdőbajban halt meg, de mi, akik körülötte voltunk, tudjuk, hogy a nagy erőlködésbe pusztult bele. Abba az erőlködésbe, amit a világgal, az emberekkel és az anyaggal folytatott.”¹ Két megroppant emberi sorsot, hovatovább egy darabjaira hullott magyar kisebbségi közösséget gyászolt az emlékező Herceg János Farkas Geiza koporsója felett. Vajon tudta-e, mekkora szerencséje volt, hogy egyáltalán gyászolhatott, hogy az adott pillanatban – 1942 októberében – őszintén írhatott, hogy emlékezhetett, s hogy emlékezve is a közösség sorsáról szólhatott? Draskóczy Ede sorai is eszébe jutottak, melyeket tíz évvel korábban az óbecsei kisebbségi politikus ugyancsak az éppen elsiratott Farkas Geizáról vetett papírra: „Nagyon sokszor kellett önmagunkkal szemben felismerni a kíméletlen igazságot, hogy szegények vagyunk, nincsenek erdőink és sudaras fáink is csak néhány. Nincsenek hivatott kultúrpolitikusaink, és szegényesen kevés az emberünk, akikben a fajtánk lelke alkotásba kívánkozik. Ráneveltek hiányában minden épkézláb embernek ásót-kapát kellett markolnia itt nálunk, hogy dolgozzék és műveljen, és a dologban önmagát művelje a további munkára.”² Felkészültségéből eredően ebben a munkában volt küldetése Farkas Geizának, nem véletlen tehát, hogy halála ismételten alkalmat adott a számvetésre.

A Pastyik László által szerkesztett életmű-sorozat, az Összegyűjtött esszék és tanulmányok 1999-ben megjelent első kötetének tanúsága szerint Herceg János számára az 1941 és 1944 közötti – illetve talán csak az 1943-ig terjedő néhány év – az első komoly, őszinteségében és mélységében talán egyedülálló, értékeinek leírásában a teljes számvetés korszaka volt. Az európai események sodrásában Bácska is visszakerült az anyaországhoz, s egy pillanatra úgy tűnt, a kisebbségi sorban megélt huszonkét keserves esztendő megpróbáltatásai – a tanulságok megőrzésével és az értékek átmentésével – végképp átadhatók a múltnak. Az 1941 és 1944 közötti időszak Herceg János életében is az a korszak volt, amikor végre minden a nevén nevezhető: a megszállás, a diktatúra, a szerb elnyomás, a felszabadulás, a kisebbségi sors, az üldöztetés és a jogfosztottság végre leírható, a valóságnak ténylegesen megfelelő fogalmak, amelyek alkalmasak egy történelmi korszak eseményeinek a bemutatására. Ez volt az időszak, amikor a délvidéki magyar gondolkodó a kezdeti „felszabadulás érzésének édes boldogságá”-tól eljutott a „kétségek és bizonytalanságok” közötti hánykolódás és tépelődés már ismert és most újra fenyegető korszakába.³ A remény és a félelem közötti Golgotát Herceg János is megjárta, ám a számára megadatott néhány esztendő mégis az értékelés soha vissza nem térő lehetőségét hozta el.

Szinte valamennyi tanulmányának, beszámoló jellegű írásának, könyvismertetőjének, de még a jegyzeteinek a mélyén is a helyzetértékelés szándéka érhető tetten. Érthető, hogy számvetésének középpontjában a bácskai magyar társadalom, a bácskai magyar sors dimenziói megrajzolásának az igénye jelentkezett. Történelmi léptékű a kitekintése, amikor szembeállítja az első világháború előtti és a trianoni döntést követően a királyi Jugoszláviához került délvidéki magyarság életének társadalmi, politikai, közéleti, irodalmi és művelődési valóságát – arra keresve a választ, hogy mikor is élt a közösség a lelki és szellemi igényeinek megfelelő életet, mikor volt lehetősége a sorsát a saját elképzeléseinek megfelelően alakítania. A közösségi értékeket azonban sohasem önmagukban, de minden esetben a társközösségek, a társnépek világával együtt elemzi és írja le, hogy az eredményeket a művészi-alkotói életművekben kísérelje meg feltárni, megmutatni és közkinccsé tenni.

(Folytatjuk)
 

¹Herceg János: Farkas Geiza; Kalangya, 1942. október, X. évfolyam, 470–471. p.
²Draskóczy Ede: Farkas Geiza regénye „A fejnélküli ember”; Kalangya, 1933. május, II. évfolyam, 5. szám, 350. p.
³Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942] 5–17. p.