AZ EURÓPÁT MEGALKOTÓ KÉT INDIVIDUÁCIÓS MINTA ÖSSZETALÁLKOZÁSA
Európa és a belőle kialakult Nyugat abban a tekintetben is különlegesnek számít, hogy ennek a sajátos civilizációnak meg kellett tanulnia összeegyeztetnie magában a két individuációs mintát: a görög énközpontú egyedivé válást a zsidó vallásos individuációval. Európa ebben az értelemben is kétpólusú képződmény, és nem csak abban az értelemben, hogy egységes középpont nélkül – akárcsak az ellipszis – két fókuszponttal, egy keleti és egy nyugati középponttal rendelkezik. Világi szempontból ma az egyik hatalmi centruma, a nyugati a Párizs–Berlin–London háromszög súlypontjában elhelyezkedő Brüsszelben próbál határozott formát ölteni, a másik, a keleti pedig már régóta Moszkvában van. A kétpólusú európai civilizáció szempontjából azonban ennél a világi-hatalmi kettéosztottságnál sokkal fontosabb a szellemi kettéosztottsága, amely abban mutatkozik meg, hogy a földet jelenleg uraló civilizációk között egyedülálló módon neki két, gyökeresen eltérő individuációs mintát kell összeegyeztetnie, szintézisbe hoznia magában.
Ezt az összeegyeztetést Európa kialakulásakor szellemileg – ami saját vallást adott ennek az addig üdvtannal nem rendelkező civilizációnak – a kereszténység végezte el.
A Krisztus-követés középpontjában az emberré lett Isten, az Istenember áll, azaz egy ésszel felfoghatatlan, csak hittel befogadható antropomorf valóság. Ebben a hitben a görög énközpontú individuáció is egységre jut a zsidó vallásos egyedivé válással, amikor ugyanis az Istenembert a görög egyedivé válás szellemében az énből kiindulva próbáljunk megismerni, akkor Logoszként birtokunkba veszi az énünket, és átszellemíti, a maga képére formálja, átisteníti azt. E látásmód szólal meg János evangéliumának a Krisztus-követésében, amikor Logoszként (Igeként) és jelenvalóságként (úgy, mint én vagyok) tanít a Krisztus-misztériumról.
A negyedik evangélium Logoszában egyként mutatkozik meg a görög filozófia világot elrendező istene és a hit jelenvaló istene, aki az égő, de el nem égő csipkebokornál „vagyok, aki vagyok”-nak nevezte meg magát. A Logoszban tehát a görög filozófia létismerői metafizikája találkozik a zsidó monoteista vallás életadó Istenével.
János evangéliumának ebben a valóságlátásában a görög individuáció világlátásának a hármassága (az én-világ-isten platóni háromszöge) szintén kettősséggé alakul át, hiszen az én mint megismerői és létezői kiindulópont a Logosszal és a Vagyokkal egyesül a neki való önátadás révén, és ettől fogva a Logosz szemével és a vagyokságában érzékeli a valóságot, a maga létezését, Istent és a hozzá tartozókat mint valót, az Istentől elkülönült világot és az ehhez az istentagadó világhoz tartozókat pedig mint valótlant. (A való szó alatt itt a magyar nyelv által kínált lehetőség szerint egyszerre megismerői és létezői bizonyosságot kell érteni.) Ez az önátadással megvalósuló egyesülés, belépés, illetve visszalépés abba a valóba, amit Ádám a bűnbeesés előtt élhetett és ismerhetett, a zsidó vallásból vett jézusi kifejezéssel az Isten Királyságába való belépés.
A negyedik evangélium világlátásnak ez a kettőssége az egyenes ellentéte annak a kettősségnek, ami a Nyugatot ma uraló, ma már az egész világon elterjedt materialista világlátás kettősségét jellemzi: ebben az önátadó én helyét az Isten Királyságának nevezett isteni dimenzió veszi át, azaz ebben az én önzését elvesztve megistenül (theózisz), míg a materialista világlátásban az isteni dimenzió helyét maga az egoista én, a bennünk élő önzéslény veszi át, aki ezentúl isteni szerepkörben kezd el tündökölni önmaga előtt. Egyszerűen és közérthetően kifejezve az előbbi az Istenembernek, az utóbbi pedig az Emberistennek való önátadás világlátása. Bibliai kifejezésekkel élve az Istenember neve Krisztus, az Emberisten neve Antikrisztus. Az előbbi a megtestesült, emberré lett Isten, az utóbbi a kísértőként megjelenült Isten- és Krisztus-tagadó szellem, aki majd csak a világ végezetén lesz láthatóvá.
A negyedik evangéliumnak e kettősséghez visszatérő világlátása a zsidó individuáció gondolkodásmódjának az összeegyeztetése a görög egyedivé válás gondolkodásmódjával. Van egy másik út is, a Szent Pál-i szintézis, amely a misztériumvallásokon nevelkedett Római Birodalom polgárainak könnyebben befogadható volt, s ezért ez vált a domináns gondolkodásmóddá a görög, a latin, de a kopt és a szír keresztények körében is, akik ekkor már a birodalom hellenizált lakosai voltak. Az individuációs minták jánosi szintézisében az énre mint vagyokra összpontosító görög individuációs modell az összeegyeztetés kiindulópontja, a Szent Pál-i szintézisben viszont a zsidó individuációs minta volt a kiindulópont. (Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy a római nevet is viselő Pál zsidó nevén mint Saul Gamáliel rabbi hithű tanítványaként és keresztényüldözőként kezdte a vallási útját.) A Szent Pál-i szintézisben az alapgondolat az Istennel való akaratazonosság visszaállítása, azaz a bűn elvétele volt, amelyre azt a zsidó vallás számára megdöbbentőn hangzó, mégis e vallási gondolkodásmód mentén haladó, s éppen ezért bibliai idézetekkel is alátámasztható radikális választ adta, hogy ez az akaratazonosság nem a templomi áldozati cselekmények véghezvitele és a törvénykövető életmód által állítható helyre, hanem a Jézusban megtestesült Messiásba (Krisztusba) vetett hittel, akinek a keresztáldozata átvette a templomi áldozat szerepét, ő ugyanis a bűntől megszabadító Megváltó. Ez a görög megismerői individuációs minta szellemében történő, a misztériumvallások titkos tanításaihoz hasonlító radikális átértelmezése a zsidó Messiás-elképzelésnek, a zsidók többsége ezért nem is tudta elfogadni azt.
A Szent Pál-i szintézisben a zsidó individuáció akaratazonosságot kereső útja mint kiindulópont „házasságra lép” a görög egyedivé válás isteni esszenciát kereső megismerői útjával, a negyedik evangélium szintézisében, a jánosi szintézisben pedig az én mint létezői-önmegismerői esszencia, mint vagyok „lép házasságra” a Jézusban mint emberré lett Istenben megmutatkozó akaratazonossággal. Ebben az utóbbiban a görög individuáció a szintézis kiindulópontja.
Mindkét szintézisnek ugyanaz a valaki a fókuszpontja, Jézus, a Krisztus, csak más szemszögből látva.
HARC A MEGISMERÉS POLGÁRJOGÁÉRT
A konstantini fordulat kereszténysége a Szent Pál-i szintézis szerint élte a hitét, amelyben a zsidó individuációs minta a szintézis kiindulópontja, s emiatt sokkal erőteljesebben érezhette a rá hagyatkozó a Római Birodalmat addig uraló görög individuációs mintával való világlátásbeli különbségét. Emiatt az ellenérzés is nagyobb volt a keresztények részéről már túlhaladottnak tekintett régi világlátással szemben, mint nagy valószínűséggel abban az esetben lett volna, ha a gnosztikus jegyeket magán viselő jánosi szintézis lett volna a Krisztus-hit uralkodó teológiai látásmódja.
A kereszténység domináns vallássá alakulása után az egyedivé válás ókori görög mintájának a befogadott értékei csak a keresztény látásmód szigorú szűrőjén áthaladva, a vallási értékekhez hasonulva öröklődhettek át. A Szent Pál-i szintézisben másodlagos szerepet játszó görög individuáció megismerői látásmódja háttérbe szorult, s csak a skolasztikus filozófia feléledésével szerezhetett újból polgárjogot magának, eleinte csupán úgy, mint az akaratazonosság elérésére törekvő keresztény minta megismerői kiegészítője, azzal a szigorú kitétellel, hogy a megismerés igazsága sohasem írhatja felül a hit megkérdőjelezhetetlennek tekintett tanítását.
Az új korszak, a középkort felváltó újkor akkor indulhatott el kalandos történelmi útjára, amikor a megismerés igazságát már kezdték egyenrangúnak tekinteni a hit igazságával. Ez még nem a felvilágosodás kora, amikor az előbbit már többre tartották az utóbbinál, hanem csak a reneszánszé és a humanizmusé. Ez a két igazságot egyenrangúnak tekintő alapállás mintegy kettéhasította a gondolkodó embert, aki így egyszerre volt tudós és hívő, az ókori pogány görögség csodálója és a kereszténység követője. Egyénileg mindenkinek önnönmagában kellett lerendeznie, hogy miként tudott együtt élni ezzel a kettősséggel, aminek nem feltétlenül kellett önmegoszláshoz vezetnie, hiszen nemcsak János evangéliumának a Logoszában lelhette meg azokat a közös pontokat, amelyek révén a tudás és a hit világát összeegyeztetni volt képes magában, hanem a hermetika és az újból fölmelegített platonikus tanok révén is, amelyek éppen ezért a virágkorukat élték a reneszánsz és a humanizmus korszakában.
(Folytatása következik)
Nyitókép: pixabay.com
