6. rész
Szellemi önvédelem a Bácskában
A nemzeti örökség fénye és értéke
Mindezek ismeretében a XIX. század fordulójának bácskai valóságát – irodalmi életének átalakulását – Herceg János talán a legteljesebb formában az Irodalmi társaság a régi Bácskában (1942) című tanulmányában rajzolta meg. 1905-ben a kiváló ügyvéd és világutazó, Vértesi Károly elképzelése és szellemi útmutatása alapján Zomborban megalakult a Bács-Bodrog vármegyei Irodalmi Társaság. A Budapesten tapasztalt irodalmi és művészeti újításokkal szemben a magyar vidék mintha önvédelemre rendezkedett volna be. „Az irodalom értéke egyszerre felszökött – írta tanulmányában Herceg János. – Máról-holnapra jelentkezett egy nemzedék, s kérte jogait. Érthető, hogy nem akarták átadni helyüket azok, akik különben már csak a múlt repedt kürtjébe fújhatták dalaikat. S éppen ezeknek a hagyományokat csöppet sem tisztelő fiataloknak nem! A küzdelem olyan hevességgel indult meg, amilyenre a magyar szellemi életben még nem volt példa. S ennek a küzdelemnek harci zaja elhallatszott a Bácskába is.”1
Egyszerre egy egész írói sereglet érezte úgy, hogy határozottan kell védelmeznie a talán soha nem létező pozícióit. S ha Dömötör Pál egy évtizeddel korábban még úgy érezte, hogy érdemesebb támogatnia a helyi dalárdát, mint egy kétes értékű írói sereglet élére állni, most ő is elszántan szorgalmazta Bácska irodalmi fórumának a megteremtését. (Különösen, ha ezzel a szegediek orra alá is borsot lehetett törni!) De hát a hallatlan népszerűségnek örvendő hírlapok tárcaíróin és alkalmi rímfaragóin kívül volt a Délvidéknek igazi szépírója? Herceg szerint nem. Gozsdu Elek néhány évvel korábban Temesvárra költözött, Papp Dániel még ennél is messzebbre, mert meghalt, Tömörkénye pedig soha nem volt e tájnak. Volt viszont a történettudománynak néhány igazán kitűnő képviselője, közülük Iványi István, Trencsény Károly, Cziráky Gyula, Thim József, Gubicza Kálmán és számosan még, főleg a vidéki tanítók sorából, akik az akkor már húszéves Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat felvirágoztatásán dolgoztak, évkönyvet jelentettek meg, múzeumot tartottak fenn, és a millennium évében, 1896-ban a zentai Dudás Gyula irányításával kiadták a vármegye első monográfiáját is. Hatalmas nevek, hatalmas életművek, melyek ma is megérdemlik az utókor elismerését – kár, hogy kevés beleszólásuk volt az Irodalmi Társaság életébe.
Néhány évig azonban – látszólag – minden ment a maga útján, az írói csoportosulás tagjai rendszeresen találkoztak, felolvasódélutánokat tartottak Zomborban és a vidéken, ilyenkor az egész vármegye előkelősége ünnepelte őket. Évenként közgyűlést tartottak, mert egy komoly társaság esetében ez elengedhetetlennek tűnt, ilyenkor a köröttük zajló eseményeknek hatalmas publicitást biztosítottak. „Arra, hogy e vidék táji, vagy népi sajátosságait kellene kifejezni a bácskai íróknak, hogy helyi színekkel kellene gazdagítani a magyar irodalmat, arra sem Vértesi, sem más nem gondolt – mutatott rá Herceg János. – De amire addig és azóta is valószínűleg csak nagyon kevés írói szervezet alakult: »a társas élet kifejlesztésére« – Vértesinek külön tehetsége volt. Ma szinte hihetetlennek hangzik, hogy itt, a Bácskában ezeket az írókat valósággal dédelgették. Egy-egy irodalmi estjük társadalmi esemény volt, s azon képviseltette magát a hatóság is. Az irodalom akkor még nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesült. Oly nagy tiszteletben, hogy bírálni sem merték. A köztudatban akkor még úgy élt az író, mint a nemzeti művelődés legfontosabb tényezője. Hogy tehetséges volt-e, azzal abban az időben nem sokat törődtek Bácskában. Ha mellékesen úriember is volt, minden ajtó kitárult előtte, és előadását udvariasan meg is tapsolták. A polgárosodási vágy megelégedett a külsőséggel, a lényeggel nem sokat törődött.”2
Irodalmi termése Herceg János szerint vajmi kevés volt ennek a vármegyei egeket ostromló társaságnak, megfakult írásaik nyomán azonban mégis felfedezhető néhány jobb sorsra érdemes tehetség. A tanulmányíró elsősorban Révész Ernő Mikszáth hatása alatt született elbeszéléseit, Radványiné Ruttkay Emma komoly szociális hangulatú verseit, novelláit és meséit, Alba Nevis „jólnevelt úrilányok szempontjait soha el nem tévesztő” verseit és Molnárné Radich Jolán „csiszolt, finom ízlésű” költeményeit tartotta figyelemre érdemesnek. Ám ezzel együtt is „akiben a tehetségnek csak parányi magja is élt, azt a Vértesiék társasága és a bankettek nem tudták Bácskában marasztalni”.3 Az öreg Dömötör Pál és Milkó Izidor számított írói tekintélynek, akik – ki tudja milyen megfontolásból – hátat fordítottak a fővárosnak, mindazonáltal a Bácskáról hitelesen csak a szerb Petrović Veljko tudott szólni. „Bácsország akkor nagyon messze esett a fővárostól. Az irodalmi élet pezsgésének csak a habja csapódott ide. A víz ott ásott medret magának, s folyt tovább. Azt írtam – fogalmazott ihletetten Herceg János –, hogy elődeink közösséget vállaltak e vidékkel. Igen. De csak azzal, hogy itt éltek. Feladatait nem vállalták. Sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatait nem látták, nem érezték; tájai karakteréről nem vettek tudomást. Úgy éltek itt, mint egy gazdag gyarmaton. Számukra ez a föld tér volt, csak horizontálisan látták, mélységeire és magasságaira már nem voltak kíváncsiak.”4
(Folytatjuk)
1 Herceg János: Irodalmi társaság a régi Bácskában; Kalangya, 1942. szeptember, X. évfolyam, 385. p.
2 Uo. 386. p.
3 Uo. 388. p.
4 Uo. 389. p.
