7. rész
Mégis: lehetetlen, hogy a szociális érzékkel megáldott író ember alapos körültekintése során ne látta volna meg a táj sajátos hangulatát és színeit. Herceg János egy későbbi írásában, az Irodalmunk és annak pártfogói (1943) című művében már határozottan tagadta, hogy a Bácskának ne lennének csak rá jellemző, egyéni és minden más magyar tájtól eltérő jellegzetességei. „A mi Bácskánk legalább olyan gazdag, színes, mint Erdély, csak az írót kell megkeresnünk, aki itt találja meg a tájjal harmonikus hangját”, s aki felismeri, hogy egy vidék irodalma, ha művészien hiteles, „nem a tárgyi valóságot rögzíti, hanem a táj lélekrajzát és alakjainak költészetét adja”. Amikor a Kalangya szerkesztését 1941 tavaszán átvette, bölcs belátással lemondott arról, hogy tisztán irodalmi folyóiratot csináljon. Így fogalmazott: „Ez a vidék írói tehetségekben nagyon szegény. Van két-három nemes szándékú, a formával biztosan bánni tudó, kulturált költőnk, s ugyanannyi prózaírónk. Ennyi ember elég egy összeesküvéshez, de nem az építőmunkához, amelyet a megváltozott körülmények folytán irodalmi folyóirat maga elé kitűzni képes. Mert a megszállás alatt – ti. a királyi Jugoszláviában (M. F.) – a magyar írók kicsit hasonlítottak az összeesküvőkhöz. Írni ezen a vidéken tüntetést jelentett. Az író is, a hatóságok is úgy érezték, hogy a magyar nyelvet ápolni: politika.”1 Másutt arra emlékeztetett, annak, hogy a Délvidék nem bocsátott útjára olyan tehetségeket, mint Erdély vagy később a Felvidék, csupán az az oka, hogy e vidéknek azelőtt sohasem volt önálló élete, nálunk volt „a legerősebb Budapest szellemi hatása és gyámkodása”.2 Bizonyos, hogy a főváros szellemi hatását – legyen az bármilyen erőteljes is – tompította volna, ha a gyarmatosító törekvések a Délvidéken mélyen gyökerező regionális öntudattal szembesültek volna.
A közéleti felelősség feltételezett hiánya eredményezte azt, hogy a trianoni döntést követően az itt maradt magyarság számára az új államban történő berendezkedés sem a közösségi élet, sem a kultúra terén nem ígért sokat. Az 1918. évi szerb katonai megszállást követően azonnal elkezdődött a magyar közigazgatás és a magyar intézmények felszámolása. A magasabb iskolai végzettségű személyek, akik korábban az állam szolgálatában álltak – tanítók, tanárok, tisztviselők – a maradék ország területére menekültek, akik maradtak – orvosok, ügyvédek, újságírók és egyházi méltóságok – egyéni életvitelre rendezkedtek be, egzisztenciális kiszolgáltatottságukból eredően nehezen tudtak volna a közösség gondjaival is foglalkozni. Herceg János megállapítása szerint az első tíz esztendő a tájékozódás korszaka volt, amikor a délvidéki magyarság politikai közösségként is szerette volna magát meghatározni, ám mire a többségi nemzet hatalmi terrorjával szemben bármilyen eredményt sikerült volna elérni, 1929-ben bekövetkezett Sándor király diktatúrája, amely azután merőben új utakra terelte a magyarságot is.
1921 után a bukott forradalmak Pécsen át érkező „szellemi különítményesei” lepték el a délvidéki lapok szerkesztőségeit, melyek akkoriban úgyszólván egyedül jelentették a szellemi műhelyeket és központokat. Harsány, militáns jelenlétükkel a szerb hatalom kedvezményezettjeiként hosszú évekre visszavettek minden „politikai és irodalmi fejlődést a Délvidéken”. Az ifjú forradalmárok az irodalom és az újságcsinálás terén azonnal magukhoz ragadták a kezdeményezést. A már idézett, A diófa árnyékában című kötethez írt bevezető tanulmányában – immár kortárs tanúságtevőként – Herceg János így mutatta be a lármás sereget: „Az irodalmi élet eléggé mozgalmas volt ezekben az években. Itt is, ott is akadtak elszánt fiatalok, akik rövid életű folyóiratokba fektették a kölcsönkapott pénzt. Voltak futuristák, konstruktivisták, aktivisták, zenitisták, kubisták – a mindössze nyolc-tíz, magát írónak valló fiatalember mindegyike egy-egy irányzatot képviselt. Minden kávéház az irodalomtól volt hangos, mivel a forradalmi irányzatok nem tűrték meg a csendes, mérsékelt egyéniségeket.” Olyan politikai kalandorok igyekeztek szellemi programot adni a szülőföldjén megmaradt magyarságnak, „akiknek ehhez a területhez nem volt egyéb közük, minthogy átmenetileg a vendégszeretetét élvezték. Nem tudtak és nem is akartak gyökeret verni itt, világpolgárok voltak, s megszokott »széles horizontjukba« jobban illett Európa, mint három csonka megye kevert népességével és letört magyarságával” – olvasható Herceg János A szerkesztő előszava című tanulmányában.3 Ha néhány évtizeddel korábban a felelőtlen hivatalnoki réteg közönye hatotta át és bénította meg a magyar szellemi életet, úgy most a nemzetárulás önkénteseinek serege hirdette magát vezetésre hivatottnak. „A magyar nép öntudatra ébredése akkor még messze volt. Az egyetlen és egyben legerősebb fegyver, a sajtó ezeknek az idegeneknek volt a birtokában. Az idősebb nemzedékben még elevenen élt a közelmúlt és az osztatlan magyarsághoz való tartozás érzése. Az ifjúság fejlődését azonban nemcsak a hatalom idegen bitorlói, hanem a magyar nyelven szóló menekültek is befolyásolták. Talán sehol nem volt mostohább sorsa magyar nemzedéknek, mint annak, amelynek ifjúsága itt, a Délvidéken a húszas évekre esett.”4
Szekfű Gyula a Három nemzedék és ami utána következik című alapvető, máig megkerülhetetlen művének ötödik, a Trianon utáni időszakot tárgyaló fejezetében elsősorban az „oktobristákat” okolja a határon túl rekedt magyar közösségek újjászerveződési nehézségeiért. A történelmi tájékozódást nagyban megnehezítette „az a körülmény – írta a történetíró 1934-ben –, hogy az oktobrizmus és bolsevizmus »emigránsai« részben a leszakadt területeken helyezkedtek el, az első hírlapok az ő szellemük szócsövei voltak, s ők természetesen nemcsak hogy hívek maradtak forradalmi és radikális-progresszív ideológiájukhoz, hanem mindent megtettek a leszakadt magyarság lelkének a trianonitól való elidegenítése érdekében.” Hogy ez a propaganda mégsem tudott tényleg éket verni magyar és magyar közé, az nagyrészt annak köszönhető, hogy ezek „a bolsevista, radikális vagy progresszív »menekültek« kezdettől fogva túlságosan nyíltan közeledtek a magyarságot elnyomó államszerkezethez, s ezeknek kormányai nemcsak szellemi támogatásban, de anyagiakban is részesítették őket éppen akkor, amikor a fajához és nyelvéhez hű magyarság teljes anyagi kifosztása, hivatalokból elűzése, birtokainak elvétele nagy lendülettel folyt.”5 Herceg János úgy látta, ezek az idegenek nemcsak a politikában voltak forradalmárok, hanem az irodalomban is, ők hozták magukkal a különböző izmusokat, ők voltak a Délvidék irodalmi életének első szervezői. „Fiatal, bontakozó tehetség alig vonhatta ki magát hatásuk alól. Persze a zavaros irodalmi irányzatok mellé át kellett venni tőlük gyakran azt a politikai beállítottságot is, amely nem mindig vált a magyarság hasznára. A fiatalabb embereknek tetszett a »világpolgárok« szabadsága, fölénye, minden helyi jelleget lefitymáló magatartása, és évekbe tellett, míg rádöbbentek, hogy e magatartás mögött csupán könnyelmű felelőtlenség húzódik meg, semmi más.”6 (Kiemelés M. F.)
Csak miután a felelőtlenek lassan eltűntek, akkor jutottak szerephez azok – Draskóczy Ede nemzedékének tagjai –, akik a kisebbségi sorsot a valóságban is vállalták, s akik összefogtak a közös cél, a magyarság életének kulturális megszervezése érdekében. Ekkor, 1929 után Szenteleky Kornél vezetésével, irodalmi elképzeléseinek megfogalmazásával „kezdődött el a délvidéki magyarság szellemi megújulása”.
(Folytatjuk)
1 Herceg János: Irodalmunk és annak pártfogói; Kalangya, 1943. április 15., XI. évfolyam, 4. szám, 173. p.
2 Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Im. 5. p.
3 Uo. 8. p.
4 Uo.
5 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1934] 457. p.
6 Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Im. 10. p.
Nyitókép: Herceg János / dia.hu
