Kulturális gondviselés

Százötven évvel ezelőtt, 1875. február 21-én született a mai Vajdaság nyilván leghíresebb szecessziós festője, Pechán József. Dunacsében született, majd Palánkán nevelkedett, s itt figyelt föl rajztehetségére a palánkai Eisenhut Ferenc (1857–1903) dunai sváb realista és orientalista festő, akinek közbenjárásával meg a helybeliek ösztöndíjával 1889-ben Münchenbe utazhatott tanulmányai megkezdésére, majd felvették az ottani festőakadémiára, amelyen az ismert Nikolaosz Gizisz tanítványa lett. Három évvel később már magyar állami ösztöndíjjal folytathatta tanulmányait. Nyugtalan természete innen Bécsbe viszi, ahol színészként próbálkozik érvényesülni, s mivel ez nem jár kellő sikerrel, hazatér. Újvidéken fényképész szakmát tanul ki, majd 1898-ban feleségül veszi Joeckel Terézt, és Verbászon fényképészeti üzletet nyitnak Atelier del Monte hangzatos címen, ahol a fiatal festő olajportrék készítését is vállalja, de egykori tanulmányai révén akvarelleket is fest.

Festői kísérletezései sikeresnek bizonyulnak, s így születik meg első jelentősebb, 2 x 3 méteres festménye, Az utolsó gyufa című, amellyel 1899-ben sikeresen pályázik a budapesti Tavaszi Szalon gyűjteményes tárlatára. Németh Ferenc kutatásai szerint a Magyar Újság az évi április 28-ai számában olvashatták az érdeklődők: „A vászon nagyságával feltűnik Pechán József figurális képe […] az a meglepően új jelenet ragadta meg a figyelmét, hogy fiatal fickók a fal tövébe húzódva, a cigarettázás fájdalmas élvezetének hódolnak. A szegény fiúk sápadtak s dülöngélnek, de nem a szivarfüst miatt, hanem a levegő híján, melyben ez a kép »bővelkedik«.” Nos, e kép volt az, amely alapján aztán meghívást kap az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat által szervezett kiállításokra, s nőni kezdenek festői ambíciói is, olyannyira, hogy 1903-ban ismét Münchenbe utazik, hogy tanulmányait folytatva részt vegyen Hollósy Simon (1857–1918) festőtanfolyamainak stúdiumain. Innentől kezd egyértelműen felfelé ívelni festői pályája, mind több kiállításon láthatóak alkotásai. Közben megjárja Párizst, majd Ziffer Sándorral (1880–1962), Egry Józseffel (1883–1951), Götz B. Ernővel (1882–1941) – és akkor közéjük tartozott az újvidéki Baranyi Károly (1894–1978) szobrászunk is – való barátkozása révén kapcsolatba kerül a nagybányaiakkal, s mindinkább a vezető magyar képzőművészeti élet forgatagába jut. Olyannyira, hogy megjárva Nagybányát (1908), majd műtermet is nyitva Budán 1912-ben, még abban az évben lehetőséget kap arra, hogy kiállítson tíz-egynéhány festményt a Művészház VI. csoportos kiállításán, köztük a magyar szecesszió jegyében készült olyan jelentős alkotásokat is, mint például olajképei közül a Szüret a Bácskában, a Haditanács, a Palánkai kikötő, az Iloki táj… amelyekről az akkori szakmai kritika joggal állapította meg, hogy képein a sárga színek melegsége, a kékek végtelenje, a dús zöldek, a visszafojtott lila árnyak és a pecháni vérmérsékletre jellemző vörösek „pompáznak”. Nyilván az a meglátás is pontos, miszerint az ösztönzést Pestről kapta, de ugyanakkor hazai forrásokból táplálkozott. „Fantáziadús színvilágának erős kitörése és a kor ismertetőjegyeként alkalmazott mutatós kontúrok jellemzik a pecháni szecessziót, s ezzel járul hozzá az »új művészethez«” – olvashatjuk Lyka Károly (1869–1965) egykori méltatásában.

Mindezek alapján alapító tagjává választják az akkor létrehozott Művészháznak, amelynek művészeti vezetője nem más, mint Rippl-Rónai József (1861–1927), alelnöke Kernstok Károly (1873–1940). Munkásságáról pedig Rózsa Miklós, a Művészház akkori igazgatója ír elismerőleg A magyar impresszionista festészet című kötetében.
Az ő jóváhagyásukkal rendezheti meg aztán Pechán József a 101 képből álló, nagyszabású kiállítását 1913-ban a pesti Művészházban, majd Verbászon, Kúlán, Palánkán, Újvidéken és Zomborban, s jut el e tárlat Ceglédre, sőt Ungvárra is. Ennek a nagy kiállításának katalógusában írja Pechán József: „A művészet valójában a természetben rejtőzik, de csakis az igazi művész tudja igazán kiszakítani belőle olyanformán, hogy folyamatos kivonás által jut el az artisztikus alapértékhez. Ez az alapérték pedig nem egyéb, mint bizonyos ritmus, amely a formák felépítésében, a színek kompozíciójában és a vonalak szintézisében nyilatkozik meg. Sajátságos jellege pedig a művész egyéni elrendezőségétől függ. És éppen ez a sajátos jelleg nagyon sokszor az a pont, amelynél a laikus a kép szemlélése közben elfelejti, hogy ennek a megítélése nem a normális látásra való hivatkozással, hanem csakis a művészet lényeges szempontjából történhetik.” Itt kell megemlíteni, hogy a verbászi kiállításra Pechán meghívja Medgyessy Ferenc (1881–1958) pesti szobrász barátját is, aki személyesen ugyan nem vesz részt, de megküldte több gipsz- és terrakottaalkotását, amelyekből később olyan híres bronzszobrok készültek, mint a Kölyökszörny, a Mosónő, a Tehervivő, A pihenő lány…

    Tulajdonképpen ezt a gyűjteményes kiállítását nevezhetnénk életmű-kiállításnak is, mert még ugyanabban az évben Egry Józseffel megjárja a Szarajevó–Dubrovnik–Fiume útvonalat, amelyen tucatnyi vázlat, majd kép is születik (ezek a munkák ma is a verbászi múzeum tulajdonában vannak), de a hamarosan kitörő háború szinte derékba töri Pechán munkásságát. 1915 januárjában Szabadkán bevonul katonai szolgálatra (ahol együtt szolgál festőtársaival, Oláh Sándorral és Kálmán Péterrel, valamint a szobrász Baranyi Károllyal), de másfél év után szívbántalmai miatt leszerelik. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy háborús festőként Belgrádba utazzon, rajzoljon, akvarelleket és fotókat készítsen a lebombázott városról. Ezek zömét 1918-ban láthatja a verbászi közönség, ahol egyébként 58 olajképét is kiállítja. Rövid élete alatt több egyéni tárlata már nem is volt, majd csak halála után négy évvel, 1926-ban rendezik meg hagyatéki kiállítását, amelyen 138 olaj-, pasztell- és vízifestmény, valamint rajzai és karikatúrái voltak láthatók.

    S ez már az utóélethez tartozott, mint ahogyan az is, hogy halálát követően Szenteleky Kornél megírja és Szabadkán meg is jelenik füzet formában a Színek és szenvedések című, Pechán egész életművét átfogó tanulmánya, amelynek bevételét egy Pechán-síremlék elkészítésére szánták. Erre a feladatra nem mást, mint Medgyessy Ferencet, az akkorra már ismert pesti szobrászművészt kérték föl, aki 1924-ben meg is faragja a síremléket Verbászon, amely ma is ott áll a temetőben, a családi sírbolton. Sőt, a szobrász elkészítette a festőbarát plakettjét is, amelyet később bronzba öntettünk.

A már említett, 1926-ban megrendezett emlékkiállítás, majd Szenteleky 1933-ban bekövetkezett halála után az özvegy és fia, az ugyancsak festő Pechán Béla (1906–1986) ápolják a hagyatékot, de majd csak az 1952-ben megrendezett palicsi Magyar Ünnepi Játékok keretében megrendezett kiállításra kér B. Szabó György (1920–1963) festményeket Pechán Józseftől és fiától, s kerül ismét előtérbe munkásságuk. Ekkor ismerkedik meg közelebbről B. Szabó a Pechánok művészetével és írja is meg az idősebb festőről szóló, máig figyelmet érdemlő tanulmányát, amelynek részleteit előbb a Híd 1952–1954-es évfolyamaiban olvashattuk, majd véglegesítve jelenteti meg az 1958-ban kiadott Tér és idő című kötetében. Ebben olvashatjuk: „Művészi munkásságában nyomon követhetjük mind a régi, meghaladott akadémiai felfogással való küzdelmét, mind harcát az új, modern, őszinte és egyéni festői nyelv kialakításáért. […]  Érdemes nyomon követni, hogyan változik kézírása: a tónusos festészet szintetikus eljárásától hogyan jut el a tiszta színek folthatásáig, vagy a nagy akt-kompozícióban: egy rajzos-szálkás egyéni kézírásáig. Ezt az egyszerűsödést tematikájában is végigkísérhetjük. […] Művészete így lett hiteles, pátosz nélküli festői vallomás egy forrongó korszakról: vallomás az emberről, a tájról és a társadalomról.”

Ezután mintha némi csend következett volna be, egészen 1969-ig, amikor Bela Duranci (1931–2021) szabadkai művészettörténész Nagy Istvánnak (1873–1937) a Vajdaságban festett képei után kutatva, Verbászon a Pechán-házban felfedezi az addig szinte lappangó képeket. Lázas kutatásainak eredményeképp 1969-ben a Szabadkai Városi Múzeumban megrendezi a száz olaj-, akvarell- és pasztellképből, valamint a hagyatékban talált rajzokból készült kiállítást. A kiállításhoz nagy példányszámú, komoly katalógus készült, s elsősorban Ács Józsefnek a Magyar Szóban közölt méltatásának köszönhetően a tárlat sikerére fölfigyel a magyarországi képzőművészeti szakma is, és sorra jelennek meg elismerő szavak Pechán József festészetéről olyan ismert, a magyar festészeti szecesszióval foglalkozó művészettörténészek tollából, mint Solymár István, Németh Lajos, Passuth Krisztina… Itthon viszont Dejan Medaković, Nikola Kusovac és Miloš Arsić hívja föl a figyelmet e festő képeire.

Mindezek után felgyorsulnak az események, és kezd kialakulni a Pechán-kultusz. Születésének századik évfordulóján, 1975-ben e sorok írója hívja föl a figyelmet a Magyar Szó Kilátó mellékletében, hogy még jobban kellene ápolni emlékét, hiszen a mai Vajdaság legjelentősebb festőjéről van szó, majd a Híd 1977. évi júniusi számában egész blokkot szentel művészetének, amelyben Pechán Béla édesapjáról emlékezik, majd Tolnai Ottó esszéjében idézi fel élményeit a festő képeinek alapján, Bela Duranci a nagybányai „neók” társaságában keresi a helyét, és számos dokumentum is helyet kap a rovatban. További kutatások eredményeképp jelenik meg 1982-ben Bela Duranci és e sorok írójának kétnyelvű kismonográfiája a Forum Könyvkiadónál A két Pechán – Dva Pehana címmel, majd Kalapis Zoltán a Betűk és képek (1992), valamint az Életrajzi kalauz (2003) köteteiben foglalkozik Pechán ugyancsak fontos tevékenységével: a fényképészet és a festői munka viszonyával, megállapítva: „…szinte minden ismert festményénél is kimutatható, hogy […] előbb mindig lencsevégre kapta a látványt, majd a műteremben, a fotográfia alapján, a kihagyás és hozzáadás módszerével megkomponálta a festményt. Egy helyütt írta is, hogy a művészet a természetben, az életben található, s hogy a művész »csak a folyamatos kivonás útján jut az artisztikus alapértékig. Ez az alapérték pedig nem egyéb, mint bizonyos ritmus, amely formák felépítésében, a színek kompozíciójában és a vonalak szintézisében nyilvánul meg«.” Pechán József és felesége fényképészeti tevékenységének 2017-ben az újvidéki Egység művelődési- és sportközpontban – minden túlzás nélkül állíthatjuk – monumentális kiállítást szerveztek, amit reprezentatív katalógusa is bizonyít. Ennek előszavában olvashatjuk Németh Ferenc tollából: „A kiállítás célja, hogy méltóképpen emlékezzünk a kiemelkedő verbászi festő, fényképész, szobrász, grafikus, zenész és iparművész Pechán József halálának 95. évfordulója alkalmából, különös tekintettel a kevésbé ismert, de rendkívül értékes alkotásaira, a fényképészet területén. […] E kiállítás az első abban a sorozatban, amelynek célja fotóművészetének átfogóbb áttekintése, illetve európai összefüggésbe helyezése, azzal a szándékkal, hogy mint elhanyagolt és kissé elfeledett (mondhatnánk nem eléggé kikutatott) művészt, a megérdemelt helyre emelje a vajdasági (művészi) fotózás történetében.”

A festőnk iránti mind intenzívebb érdeklődésnek köszönhetően Gulyás Gizella részletes tanulmányt ír Pechán Józsefről a Magyar Nemzeti Galéria 2006-ban megjelentetett  Nagybánya művészete című monográfiájába, egy évvel később pedig napvilágot látott  Balázs-Arth Valéria Délvidéki magyar képzőművészeti lexikona, amelyben a Pechán-szócikk mindenkinél teljesebb bio-bibliográfiai leírást kap. E sorok írója feldolgozta és publikálta Pechán József egyházi festményeinek történetét, és a Szenteleky Kornéllal való kapcsolatainak jelentősebb mozzanatait, sőt a sziváci Szenteleky-szoba rendelkezésére bocsátott egynéhány, a festő egykori műterméből származó relikviát. Továbbá Bela Durancival és Németh Ferenccel a Forum Könyvkiadóban előkészítettük az újabb, 2008-ban meg is jelent reprezentatívabb monográfiát (ismételten két nyelven)  Pechán József – Jožef Pehan címen, amely szövegileg és dokumentumanyagában kiegészülve több mint harminc színes reprodukciót tartalmaz. E könyv megjelenése után több tárlat keretében is bemutatták nemcsak Verbászon, hanem Szabadkán, Zomborban és Nagybecskereken is, s a további kutatásokba bekapcsolódtak fiatalabb művészettörténészek, Ninkov Kovacsev Olga, Ivana Arađan, Vesna Grgurović, Jelacsics Szilvia, Léphaft Pál, Pavle Orbović, Boro Vojinović és a lelkes Pechán-műgyűjtő Jovan Mandić is. Ennek a „csapatnak” köszönhetően – Pechán József halálának századik évfordulójára – 2022-ben a verbászi múzeum nemcsak megálmodott, hanem meg is valósított egy egész évi programot, amely keretében minden hónapban volt egy Pechán-nap a róla elnevezett emlékszobában.

A múzeum nagytermében berendezték és egész éven át látható volt Pechán Józsefnek a fundusában levő valamennyi (89) festmény, rajz és művészi fotóinak nagy része. A kiállítást Nikola Kusovac ismert belgrádi művészettörténész és egyetemi tanár nyitotta meg, s hasonlította Pechán festészetét a szerb impresszionisták, az ugyancsak Nagybányát megjárt Zora Petrović (1894–1962), vagy a Réti István-tanítvány (1872–1945) Ivan Radović (1894–1973) korai műveihez.

A verbászi múzeum erre a jubileumi alkalomra lefordíttatta szerb nyelvre (Draginja Ramadanski munkája), és évkönyvében meg is jelentette Szenteleky Kornél Színek és szenvedések című, Pechán munkásságát értékelő tanulmányát, Jovan Mandić pedig lefordíttatta a Werbasser Zeitung 1981-ben, Németországban megjelent, Pechán József munkásságát bemutató teljes számát. Ugyanakkor a nagybecskereki művelődéstörténész Filip Krčmar feldolgozta a Pechán munkásságáról szóló német forrásokat: munkája a Vajdasági Műemlékvédő Intézet 2022. évi évkönyvében jelent meg. Három katalógus is tanúskodik ezekről az eseményekről, sőt a Történetek a szomszédságból című fényképkiállítás a Pécs-Baranyai Szerb Egyesület meghívására Pécsen is látható volt 2022 novemberében. A rendezvénysorozat alkalmat adott arra is, hogy megemlékezzünk Bela Durancinak, Pechán munkássága legavatottabb méltatója halálának első évfordulójáról, s szóljunk azokról a könyveiről is, amelyek munkásságának jelentős részét képezték, mint amilyen a Nagybánya és a vajdaságiak vagy A vajdasági építészeti szecesszió, valamint az 1962 és 2008 közötti naplójegyzeteit tartalmazó Önéletrajz Kondor Bélával címűek. Téma volt ismételten a fotográfus alakjának a megelevenítése, és részleteket elevenítettünk föl azokból az irodalmi művekből, amelyeknek festőnk a szereplője. S mindennek a záróakkordja a szabadkai Városi Múzeumban megrendezett Nagybányai remekművek magángyűjteményekből című kiállítás, amely húsz-egynéhány festő műveit vonultatta föl, s amelynek támogatói a Közép-európai Örökség Program és a Magyar Nemzeti Tanács voltak.