8. rész
Küzdelem a népjogokért
Magyarok, szerbek, németek – és a diktatúra
Herceg János úgy látja, hogy a két világháború között eltelt évek során a délvidéki magyarság politikai, kulturális, gazdasági és népismereti valóságának feltárása oly intenzíven, oly nagy elszántsággal folyt, mint azt megelőzően még soha. A Fiatalok, szóljatok! (1942) című tanulmányában elsősorban mégis a nehézségekkel és az elvégezetlen feladatokkal vetett számot, amikor rámutatott: a nyilvánvaló mulasztások jószerével a politikai körülmények számlájára írhatók. A kisebbségi magyar kultúrmunkás csak roppant nehézségek árán szerezhetett olyan adatokat, olyan ismereteket, amelyek ennek a vidéknek magyar népi és történelmi jellegét is bizonyították. Ha mégis sikerült ilyen adatok birtokába jutni, a cenzúra szigora folytán nem volt hely, ahol azokat közzétehette volna. Ezzel magyarázható, hogy 1929 után Jakabffy Elemér lapjában, a Lugoson megjelenő Magyar Kisebbségben és a Pécsi Egyetem Kisebbségkutató Intézetének folyóiratában, a Kisebbségi Körlevélben jelentősen megnőtt a Bácskából és Bánátból küldött tudósítások száma. A népismereti mozgalom kortárs tanúja, Herceg János azonban azt is elárulta, hogy sokuknak kellő szociológiai felkészültsége, tudományos képzettsége sem volt a vállalt feladat teljesítéséhez. De nem volt ez másként a délvidéki társnemzetek esetében sem. „Senki ne higgye, hogy a németek vagy a szerbek részéről öncélú tudományos munka folyt.” Politikai jogaik kiharcolása nagy szerepet játszott a délvidéki szerbek, és a németek mindennapi életében is – írta, és Dimitrije Kirilović, Aleksa Ivić és Vasa Stajić munkásságát hozta fel példaként. A németek politikai tartalmú népmozgalma pedig a Volkswart, később pedig a Heimatskunde keretében zajlott. Herceg példaértékűnek tekintette, ahogyan tudósaik „feldolgozzák a német népcsoport egész életét bevándorlásuktól napjainkig. Nincsen egyetlen olyan apró részlet, amely elkerülné figyelmüket. Gazdasági, kulturális, népegészségügyi, szaporodási grafikonokat talál az ember a legkisebb falusi kultúrházban is.” Jellemzőnek vélte az esetet: „Amikor mi néhány év előtt a magyarság népegészségügyi viszonyait akartuk adatok alapján megismerni, a német Wüst Johann munkáját kellett igénybe vennünk, akinek nem csupán népe adatai álltak rendelkezésére, hanem a jó összehasonlítás kedvéért a szerb és német népcsoporté is. Így születtek meg a német egészségügyi szövetkezetek, s velük párhuzamosan a felvilágosító munka.” S hogy az alapos és körültekintő kutatás milyen jelentős eredménnyel járt, annak érzékeltetésére Hans Jurg Apatin című monográfiáját hozta fel példaként.1
A Fiatalok, szóljatok! című tanulmányában Herceg János összegzésképpen így fogalmazott: „Huszonhárom éven át nagy küzdelem folyt itt a népjogokért és azért, hogy e terület nemzeti jellegét meghatározzák. Ezt szolgálta szervezkedés, kultúrmunka, tudomány; ebbe a versenybe kapcsolódott be a magyarság is, sajnos elég későn.” Herceg János a tanulmány egyik utolsó bekezdésében megfogalmazta: „a magyar tevékenység a felszabadulás után [1941] erősen lanyhult”.2 Arról lehet ugyanis szó, amiről A hűség jegyében (1943) című írásában szólt részletesen, hogy tudniillik a nehéz időkben „a magyarságot megtartani csak áldozatok árán volt lehetséges”, csak áldozatos munkával lehet igazi értéket teremteni.3 Az Egy akol – egy pásztor (1943) című jegyzetében e meglátásának történelmi dimenzióit is kifejtette. Elmondta, hogy az újvidéki Szerb Matica vezetői a harmincas évek elején kétségbeesetten tették szóvá, hogy a nemzeti intézményük köré csoportosult szerb értelmiség legjavát elcsábította Belgrád, s az egykor oly csodálatra méltó vajdasági szerb szellemi életet a pusztulás veszélye fenyegeti. „A magyarok helyett – írta Herceg János – inkább a szerbek érezhették vidéken magukat, s a száz év alatt elért eredményeik olyan arányban mentek veszendőbe, amilyen arányban a magyarság erősödött.”4 Hogy ez valóban így történt-e, annak nyomai bizonyára fellelhetők a szerb történeti forrásokban.
Herceg János történeti okfejtése nyomán világosan kitűnik: megítélése szerint a bácskai szerbek XIX. századi népismereti és művelődési mozgalma elvezetett a politikai hatalom megszerzéséhez, ám 1920 után a délszláv állam keretében rövid idő alatt elveszítették a szellemi függetlenségüket és azzal együtt politikai önrendelkezésüket is. Bácskai színek Konjović Milan képein (1942) című írásában a kiváló, bácskai származású szerb író, Veljko Petrović példáján mutatja be e folyamat kiteljesedését. Veljko Petrović elbeszélései a lényeget adják „e vidék sűrű levegőjéből s abból a drámából, amely lappangva játszódik politikai küzdelmek és népi hagyományok eredményeként évszázadok óta ezen a vidéken. Mintha éppen szerb mivolta és a szerb nép kisebbségi helyzete segítette volna az elmélyüléshez, vagy mintha a szerbek tisztábban, és nagyobb szeretettel őrizték volna meg a századok hagyományait, hiszen nemzeti öntudatukat éppen ez a hagyományőrzés tartotta ébren. A megszállás évei alatt a magyarságnak sem maradt más menedéke, mint a múlt tanításai, és nagy kiterjedésű ország helyett egy kicsiny vidék hazának. Kultúrában így lehet a kevés több, mint a sok, s ha a művész beláthatatlan utak helyett egy szűk teret kap, ebben a szűk térben lesz kénytelen kibontani azt a világot, amelyben egyrészt ő él, s amely másrészt benne él, hogy ebből a kölcsönösségből szülessen újjá. Ezért volt a szerbeknek az első világháború előtt itt a Délvidéken sokkal elevenebb kulturális élete, mint 1918-tól 1941-ig, s most már azt is látjuk, hogy mi magyarok a szellemi szervezés terén többet tettünk az elmúlt huszonhárom év alatt, mint azelőtt évtizedeken keresztül, amikor a vidék felelőtlen dilettantizmusa posványosított el mindent, s ez a könnyelmű kontárkodási láz most lassan, de határozottan újra visszaszivárog.”5 Ezért írhatta 1943-ban Juhász Gyulára emlékezve – de talán Tömörkény Istvánra is gondolva –, hogy az ő ideje még nem érkezett el. „Ha azonban a regionális irodalom egyszer eljut a kikristályosodási állapotába, akkor végre felragyog Juhász Gyula felhők mögött bolyongó csillaga, mert vidéki költő volt, de mint ilyen, a legnagyobb.”6 S a történelem félhomályában bolyongva írók, újságírók, költők, festők és gondolkodók népes serege várja, hogy a régió égboltozata alatt végre hazataláljon.
(Folytatjuk)
1 Herceg János: Fiatalok, szóljatok!; Kalangya, 1942. január–február, X. évfolyam, 20. p.
2 Uo. 21. p.
3 Herceg János: A hűség jegyében; Kalangya, 1943. január 15. XI. évfolyam, 1. p.
4 Herceg János: Egy akol – egy pásztor; Kalangya, 1943. január 15. XI. évfolyam, 23. p.
5 Herceg János: Bácskai színek Konjović Milan képein; Kalangya, 1942. június, X. évfolyam, 267. p.
6 Herceg János: Juhász Gyula; Kalangya, 1943. november, XI. évfolyam, 511–512. p.
