„A nemzet tragédiájának egy magva ebbe a talajba esett.”
(Herceg János)
10. rész
A Délvidéki Szépmíves Céh szerepe (1942) című írásában a művészek összefogását méltatva Herceg János megfogalmazta a képzőművészet hiteléről vallott nézetét is. „Állítom – írta az irodalmi számvetését követően a festészetünkről is –, hogy Bácskának vannak sajátos színei, a bácskai embernek sajátos életformája, a népnek viselete, olyan, amilyent sehol sem találunk. Városaink, falvaink a földrajzi helyzet és a nemzetiségi hatások alól nem vonhatták ki magukat; utcái, terei másképpen épültek, mint az ország bármely részén.” A bácskai, vagy általános értelemben: a délvidéki jelleg mindenütt és mindenben felfedezhető. Hiteles délvidéki képzőművészet pedig csak akkor lesz, ha ezeket a sajátosságokat festészetünk képes lesz magába átlényegíteni, ha a művészet feloldja magában a Bácska misztériumát. Erkölcsi alap lehet ez abban az esetben, ha a délvidéki művész hivatástudata és elkötelezettsége eléggé megerősödött.[1]
De nem marad el a szerzőnek a zene, a népzene világban való széttekintése sem. A Bácskai népdalok (1942) című írásának bevezetőjében kiemelte: Kodály Zoltán, Bartók Béla és Vikár Béla jelentkezésekor, a húszas évek elején, amikor a magyar népdalgyűjtés már nem csupán zenei, hanem nemzeti üggyé vált, Bácska már elszakadt Magyarországtól. Az egyéb gondok között eltörpült a bácskai magyar nép dalkincsének és dallamvilágának a sorsa. „Még a magyar nóta is titokban sírt a cigány húrjain, s magyarul muzsikáltatni tüntetésszámba ment. A városi ember nem is sejtette, hogy néhány magyar falu zárt közösségében élénken él az ősi magyar dallam, és segíti nemzeti hűségben tartani az elárvult szíveket. Ezek a dallamok a magyarság lelkivilágát őrizték meg változatlanul a népben, tehát azt a funkciót teljesítették, ami a népdal hivatása: a dal tartott meg bennünket, hála neki!”[2] Kodály Zoltán tanítványa Kiss Lajos ekkor járta be nemcsak Bácska, hanem Bánát és Szlavónia magyar falvait is, és ezernél több ősi dallamot jegyzett le, melyek között számtalan teljesen ismeretlen volt, „még változata is hiányzott a magyar népdal egy-egy típusából”. Ezek a népdalok is a közös dallamkincs, az ősi magyar ritmus és az öthangú dallamstílus mintájára alakultak, de már bennük volt a Bácska sajátos lelkisége is. A legtöbb népdalt Kiss Lajos a Duna menti Gomboson gyűjtötte, melyek esetében nem csak a szövegben szereplő helyi utalások bizonyítják, hogy itt születtek, azt gyakran, a dallamuk is elárulja.
Egy későbbi írásában, az 1958-ban papírra vetett Napok és események című jegyzetében az elegáns belgrádi kávéházban a magyar nótából átalakult szerb slágert hallgatva arra gondolt, ha egyszer, békésebb időkben valaki mégis megírná a Délvidék, és benne a Bácska magyar kultúrtörténetét, akkor abban kitüntetett helyet kapnának a nótaköltők és a cigánymuzsikusok. Külön fejezetet kellene szentelni Lányi Ernőnek, Szászy Istvánnak, Allaga Gézának, Fehér Jenőnek s egynéhány híres prímásnak, „akik hosszú időn át úgyszólván egyedüli képviselői voltak a költészetnek ezen a tájon”. Hatásuk messze túlhaladta az igazi költészetet, ráadásul Sípos Ferkónak és muzsikus társainak lényegesen több hallgatójuk volt. Mert a legkeservesebb nemzeti kiszolgáltatottságunk idején is eljutott a magyar nóta mindenhová, és ahol megszólalt, ott „megereszkedik a búbánat az emberi szívekben”. A Bácskában, „amely egykor tüzes lovairól és szépasszonyairól volt ismeretes hetedhét országban, […] valamikor ez az olcsó kocsmai költészet virtusnak is, kultúrának is, magyarkodásnak is elegendő volt”.[3] Hogy ez így történhetett, az azért van, mert a Bácskát egy felemás világba szorította a történelmi kényszer.
A felemás világba szorított Bácska magyarsága mégis példamutatóan állt helyt a történelmi megpróbáltatások során. Eszmélése ugyan későn (de mégsem mindenről lekésve), vezette el őt annak felismeréséhez, hogy a nemzetiségi vidéken élve a népek versenyében neki is helyt kell állania. A szerb, a német polgári és egyházi intézmények már akkor megtalálták a maguk történelmi feladatát, az iskolák már akkor felismerték nemzeti elkötelezettségük lényegét (az előbbiek 1850, az utóbbiak 1867 után), amikor a magyarság szemében a főváros vagy a vármegyei hivatal számított értelmesnek vélt életpályák kiteljesítésére alkalmasnak. A kisebbségi sors megszámlálhatatlan lényszere kellett ahhoz, hogy ráébredjen: teljesen magára van utalva, egyedül és kizárólag rajta múlik, hogy vállalja-e a saját sorsa alakításáért folytatott küzdelmet. Példamutató nagy alakjai – az itt felsoroltak, és a még nem említettek kiváló serege – mutatta meg a közössége számára a cselekvés lehetőségét, a sorsvállalás értelmét. „Nem az erőszak, nem a helyzeti fölény azok az eszközök – figyelmeztetett Herceg János 1942-ben, az újvidéki razzia esztendejében az Új köntösben – régi utakon című írásában –, amelyekkel a cél felé igyekszünk: a magyar érdek és a magyar érték megmutatása és elfogadtatása a célunk. Magyarnak lenni azonban elkötelezettséget jelent a közösségi élettel, amelybe nálunk nem magyar ajkú népek is beletartoznak. Hidat építünk? Nem, csak az ősi magyar állameszme egyik pillérét védjük itt.”[4] De már egy évvel korábban A délvidéki magyar irodalom kisebbségi évei (1941) című tanulmánya megírásának idején, a boldog felszabadultság friss élményének a hatása alatt is úgy látta: „A kisebbségi sors elütött bennünket hazánktól, de szülőföldünkről nem űzhetett el senkit sem. Nem politikai különállás a célunk, de szeretnénk továbbra is megtartani azokat az eredményeket, amelyeket keserves munkával elértünk. Mi tudjuk, hogy nagy feladatok várnak még ránk, és ezeket a feladatokat vállaljuk. Vállaljuk azzal a hittel és abban a szent tudatban, hogy a magyar haza felszabadított bennünket, de e vidék magyarságát mi őriztük meg.”[5]
Ez volt a legszebb üzenet, amellyel a délvidéki magyarság és a hozzá hű maradt kevés számú írástudója nekivágott 1944 rettenetes őszének és a magyar tömegsírokkal kijelölt jövőjének. A leghűségesebbek sohasem feledkeztek meg erről az üzenetről, de történelmi igazság, hogy a Bácskában, a Bánátban és a Drávaszögben az elkövetkező vérvörös évtizedekben karriert, sikeres életpályát csak a magyar nemzeti értékek látványos megtagadásával – szerencsésebb pillanatokban csak ezek elhallgatásával – lehetett befutni. Erre is volt példa a történelmünkben – az ellenünk lett hősök sora szinte végeláthatatlan. A régiónkért megújított küzdelem pillanatában szolgáljon ez számunkra megszívlelendő tanulságul, s legyen mindenkor teremtő szándékaink tiszta erőforrása.
(Folytatjuk)
[1] Herceg János: A Délvidéki Szépmíves Céh szerepe; Kalangya, 1942. december 15. X. évfolyam, 570. p.
[2] Herceg János: A Bácskai népdalok; Kalangya, 1942. november 15. X. évfolyam, 495. p.
[3] Herceg János: Napok és események – A nóta igézetében; Dolgozók, 1958. április 12. 8. p.
[4] Herceg János: Új köntösben – régi utakon; Kalangya, 1942. szeptember 15. X. évfolyam, 479. p.
[5] Herceg János: A délvidéki magyar irodalom kisebbségi évei; Kelet Népe, 1941. június 15. 11. szám, 1–3. p.
