Közösségben kell gondolkodni

Hugyik Richárd december végéig a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának a kultúrával megbízott tagjaként tevékenykedett, utána a Végrehajtó Bizottság elnökévé választották meg. Ez azt is jelenti, hogy a művelődési kérdéseken túl rálátása lett az oktatásra, tájékoztatásra, és a nyelvi jogok kérdésével is foglalkoznia kell. A Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának és magának a Tanácsnak a döntései befolyásolják a művelődési egyesületeink, szervezeteink, és az oktatási intézményeink életét, hatnak azok fenn- és megmaradására. A Tordai Művelődési Napok keretében megtartott Magyar Szó-élőújságon a szórványt érintő kérdésekről beszélgettünk, kitérve a megmaradásra, és a jelen kihívásaira. De szót ejtettünk a Helló Vajdaság! nevű alkalmazásról és a Jókai-emlékév lehetőségéről is.

– A szórvány fogalmának értelmezése több szempontból is bonyolult kérdés, és a téma alapos körüljárását igényli. A délvidéki magyarság 1920. június 4-e, a trianoni békeszerződés aláírása után, több mint száz évvel ezelőtt az Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918) felbomlásával egy újonnan megszülető államalakulat, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszláv Királyság fennhatósága alá került. A történelmi Magyar Királyság délvidéki vármegyéiben élő magyarság több különböző földrajzi régió között oszlott meg: a Muravidéken (a mai Szlovénia Magyarországgal határos területén), a Muraközben és a Drávaszögben (a mai Horvátország területén), valamint a mai Vajdaság területén, amely a történelmi Bács-Bodrog-, Torontál és Szerém vármegyét jelentette. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a szórványmagyarság kérdését, akkor megállapíthatjuk, hogy a kisebbségi magyarságnak arról a részéről beszélünk, amely távol él a nagyobb magyar közösségektől, vagyis a tömbmagyarságtól, mindemellett számarányuk nem éri el a 20%-ot, így jelentősen kiszolgáltatott a többségi nemzet asszimilációs hatásának. A vajdasági magyarság döntő többsége Észak-Bácskában, Közép-Bácskában és Észak-Bánságban, valójában a Tisza menti régióban él, itt alkot a magyar közösség összefüggő településterületet; a szórványmagyarság ugyanakkor – ehhez a tömbhöz viszonyítva – több elszórt kisebb településen él, elsősorban Közép-Bánságban és Dél-Bánságban, de természetesen ide sorolhatjuk a nyugat-bácskai és a dél-bácskai, valamint a szerémségi szórványmagyarságot is. A szigetmagyarság pedig az, ami ettől teljesen elszakadva, különböző apró falvakban él, például ilyen a dél-bánáti Udvarszállás Fehértemplom közelében. Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács 1999-es megalapításával olyan folyamat indult el, amely során az elmúlt 25 év alatt kemény küzdelmek, kitartó tárgyalások és taktikus politizálás révén a vajdasági magyarság megteremtette és létrehozta a perszonális és kulturális autonómia feltételeit, amelynek megvalósult letéteményese a Magyar Nemzeti Tanács. A perszonális és a kulturális autonómia elemeinek kiépítésével a vajdasági magyar közösség a hivatalos írás- és a nyelvhasználat, az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén rendelkezik önrendelkezési jogokkal.

Minek köszönhetjük ezeket az eredményeket? Mi lett a hozadéka ennek?

– Az elmúlt 25 év küzdelmes munkájának, folyamatos építkezésének, megfontolt döntéseinek eredményeként a Magyar Nemzeti Tanács olyan intézményi partneri hálót hozott létre, amelynek révén arra törekszik, hogy az egész vajdasági magyar közösséget összegyűjtse, segítse és szolgálja, hogy ne engedje szétszóródni, hogy segítse a felmerülő kihívások megválaszolásában. Ehhez hasonló kulturális autonómiával a Kárpát-medencében egyetlen kisebbségi sorsba került magyar nemzetrész sem rendelkezik. Azt kell látnunk, hogy az ebben a folyamatban létrejött és kikristályosodott Magyar Nemzeti Tanács mint intézmény a fönnálló szerbiai államrendszeren belül autonómiát, önrendelkezést nyújt bizonyos területeken, illetve a nemzeti érdekeknek megfelelő szintű érvényesítését is lehetővé teszi.

Az MNT döntései nagyban befolyásolják a művelődési egyesületeink és az oktatási intézményeink működését és életét. Hogyan látja ön a bánáti szórványban működő egyesületek, oktatási intézmények jövőjét?

– A Magyar Nemzeti Tanács arra törekszik, hogy az itt élő lakosságot megtartsa, és hogy segítse az oktatási rendszer megvédését, fejlesztését a kis létszámú osztályok megtartásával, megnyitásával és a művelődési egyesületeket támogatásával pályázatok útján. De szerintem ennél sokkal fontosabb az az attitűd és mentális hozzáállás, hogy valójában hogyan kötődünk ahhoz a területhez, ahhoz a tájhoz, ahol és amelyben élünk. Roger Scruton angol konzervatív filozófus azt írta, hogy döntő mértékben fontos a meghitt, bensőséges viszony – amelyet ő a oikophiliának nevezett –, vagyis az a fajta szeretet, vonzódás, amely a saját szülőföldhöz, a tájhoz, az épített örökséghez, a vidékhez, a településhez, a családhoz, az otthonhoz, vagyis ahhoz a közösséghez köt, amelybe beleszülettünk. Scruton azt is mondja, hogy a francia forradalom hármas jelszava közül – szabadság, testvériség, egyenlőség – ő a testvériséget választaná. Ez a szemlélet arra világít rá, hogy az ember közösségi lény, vagyis nem állunk egymagunkban, nem egymástól elválasztott szigetekként létezünk, akiknek nincs szükségük egymásra, hanem a közösségek léte és minősége dönti el, milyen életet élünk. Csak a radikális modernitás hirdeti, hogy az emberi élet kérdéseit az államnak kell felülről megoldania. A legfontosabb, hogy szót értsünk egymással, embertársainkkal; mindent összevetve hogy építsünk, s ne tartsuk jogosnak valamely felsőbb eszme nevében igazolt rombolást. Értéknek tekintjük hagyományainkat, szokásainkat, nemzeti közösségünket. Edmund Burke, a modern brit konzervatív politika megteremtője kiemelkedő gondolata, hogy nemcsak az az ember része a közösségnek, aki most itt él a jelenben, akár itt Tordán vagy bármely más kisebbségi magyar közösségben, hanem azok is hozzátartoznak, akik már meghaltak, és azok is, akik még nem születtek meg. Tehát felelősek vagyunk azért a közösségért, amelyben élünk, az őseinkért és azokért is, akik utánunk jönnek. Ezért tartom különösen fontosnak a Magyar Nemzeti Tanács feladatát és céljait, illetve ennek a felfogásnak a megerősítését, mert a vajdasági, a tordai, így a szórványmagyarságnak is létszükséglete az, hogy támaszkodhasson önmagára, erőt meríthessen önmagából, hogy hozza létre a „szabadság kis köreit” vagyis élő, egymást támogató, folyamatosan megújuló és önmagukat megreformáló (Ecclesia semper reformanda est) közösségeket teremtsen és határozott küldetéstudattal rendelkezzen.

A hallottak alapján felmerül a kérdés, hogy mit tehetnek az adott szórványközösségek a fennmaradásuk, illetve a megmaradásuk érdekében?

– Magyarittabé, Torda, Tóba, Törzsudvarnok és a többi szórványtelepülés esetében is állandóan felmerül, hogy ezek a kis magyar közösségek előbb-utóbb az elvándorlás, a demográfiai tél vagy a szűkös gazdasági kilátások miatt eltűnnek, megszűnnek. Ennek a kérdésnek a felvetése azt feltételezi, hogy ezeket a közösségeket kívülről vagy felülről meg lehet menteni. Persze segíteni kell, amit mi nem vitatunk, sőt, amit mi megtehetünk, azt meg is tesszük. Kiváló példa erre Torda, ahol Dobai János helyi közösségi elnöknek a munkássága révén a Tordai Művelődési Napok  rendezvénysorozat kezdeményezése elindult, ugyanakkor hasonlóan kiemelkedő munka folyik Magyarittabén is, ahol Kerekes József hihetetlen kitartással dolgozik a közösség megújulásáért és fennmaradásáért. Az ő és a hozzájuk hasonló emberek munkája és áldozatos munkája árán a közösségek aktivizálódnak, és ezáltal az egyének megpróbálnak koherens mikrotársadalmat kiépíteni. Talán a legfontosabb szempont ezen kihívás megválaszolásában az, hogy erős belső akarat jellemezze a közösséget, hogy a közösség – alulról építkezve – küldetéssel rendelkezzen, kötődjön a közösségéhez, becsülje meg azt, és ne csak felülről várja önmaga megváltását, hanem belülről, kemény munkával valósítsa meg azt. Ezek az elképzelések hosszú távon, több évtized alatt, lassan, megfontolt döntések sorát követve realizálható célok. Jelenleg egy hosszú, legalább 40 éve tartó, a demográfiai tél kifejezéssel illethető pályán mozgunk, amelyen csak lassan lehet változtatni, ugyanakkor ennek nem kell azt jelentenie, hogy ez törvényszerűen a teljes eltűnéshez kell hogy vezessen. Vannak olyan példák, melyek arról tanúskodnak, hogy a közösség ezt meg képes változtatni, és nekem az a véleményem, hogy ezt a szellemi energiák megváltoztatásával, a belső értékeknek a megerősítésével, a nihilizmusnak való ellentmondással és a cselekvőkészséggel oldhatjuk meg.

Van erre pozitív példája?

– 1806-ban Bonaparte Napóleon francia császár az úgynevezett jénai-auerstädti csatában megverte a korabeli Európa legerősebb hadseregét, a porosz hadsereget. Goethe ezt úgy fejezte ki, hogy Napóleon ráfújt Poroszországra és Poroszország nem volt. Körülbelül két hét után elfoglalta Berlint, és a porosz államot felszámolta. 1807-ben I. Sándor orosz cárral Kelet-Poroszország területén aláírták a tilsiti békét, ez a napóleoni politikának a második csúcspontja, és létrejön a francia császárság fénykora. Ennél a pontnál a porosz államnak a vereség következményeire és kihívásaira adott válaszaira szeretnék rátérni. A poroszokról annyit érdemes tudni előzetesen, hogy a XVIII. század folyamán a legerősebb katonai hatalmat hozták létre Európában II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) uralkodása alatt. Azt is mondták, hogy Poroszországnak nem hadserege van, hanem a porosz hadseregnek van országa. II. (Nagy) Frigyes felépítette azt a rendkívül erős hadsereget és fegyelmezett katonai államot, amely olyan kiválóan működő közigazgatással rendelkezett, hogy az erőforrásokat maximálisan kihasználta, és ezáltal a hétéves háború (1756–1763) befejezése után a gazdasági reformok, a belső telepítés és a modernizálás révén jelentős népességrobbanás vette kezdetét, ezt a felvilágosult abszolutizmus államvezetése valósította meg. Ez a prosperáló és önhitt Poroszország – amelynek vezetése nem vette tudomásul, hogy a múlt dicsőségéből él, és nincs felkészülve a várható kihívásokra – 1806-ban a jénai csatatéren rettenetes, kijózanító vereséget szenvedett; az állam az egyik pillanatról a másikra összeomlott, mégpedig azért, mert teljesen elfelejtette azt, hogy hogyan kell egy szervezett közösséget felépíteni, megtartani, folyamatosan változva alkalmazkodni a körülményekhez és a közösen kialakított célok felé haladni. Viszont a poroszok ebből a súlyos vereségből tanultak, ahogy azt Carl von Clausewitz (1780–1831) porosz katonai elméletíró munkásságából látjuk, hiszen a hadtudomány alapművének számító A háborúról című könyvében megfogalmazta azokat a nézeteit, amelyeket a napóleoni háborúk tapasztalataiból levont. Ő maga is részt vett a jénai csatában. Ebből a vereségből tanulva a század folyamán a katonai teoretikusok és az állami vezetők fokozatosan kidolgozták az úgynevezett küldetésalapú vezetést. Teljesen megreformálták a porosz hadsereget, a közigazgatást, az oktatást, a nevelést, katonai akadémiát hoztak létre Berlinben, létrehozták a vezérkari rendszert. Ez vezetett el az 1813-as lipcsei vagy népek csatájához, amely már eredményt hozott, Napóleon súlyos vereséget szenvedett, és ezután a poroszok az európai szövetségeseikkel felszámolták az Európát elnyomó napóleoni rendszert. A XIX. század első felében Poroszország Európa vezető katonai, politikai és gazdasági szereplőjévé vált, mindazonáltal ennek a gyümölcsei csak 1860 és 1870 között értek be, amikor Helmuth von Moltke tábornok és vezérkari főnök vezetésével 1870-ben Sedannál legyőzték a franciákat. És ehhez kapcsolódóan szeretnék rávilágítani öt fontos és alapvető meglátásra. Az első az, hogy egy közösség soha nem szenved teljes vereséget, mindig van a legmélyebb gödörből is kivezető út, felfelé ívelő szakasz. Ennek alapja az, és – ez a legfontosabb –, hogy az adott közösség határozott és megfogalmazott küldetéssel, misszióval, konkrét céllal rendelkezzen. A szórványközösségben, a vajdasági magyar közösségben is egy ilyen küldetéssel kell hogy rendelkezzünk, ezt kell látnunk magunk előtt, ebből következik az összes többi lépés. A következő, hogy olyan szervezeti modellt állítsunk fel, amelynek ez a küldetés megfelel. A harmadik fontos feltétel, hogy olyan vezetők vagy kulcsemberek legyenek a struktúrában, akik ezt a víziót pontosan követik és megvalósítják. A negyedik elv, hogy a tapasztalati tanulás révén kell a célokat elérni. A tapasztalatokra alapozott tanulás segítségével a közösség olyan határátlépéseket tesz, amely révén ugyan kockázatot vállal (és kudarcok is érhetik), de a megszerzett tapasztalati tudással a közösség megerősödik. Végül az ötödik pont: az egész rendszer összehangolása, ami által olyan kultúra születik, amely a közösséget megerősíti, és egy felfelé ívelő pályára állítja. Ami persze bármikor széteshet, összeomolhat, ezért megkülönböztetett hangsúlyt kell helyezni szerintem arra, hogy a szórványközösségek a hagyományaikat, szokásaikat tiszteljék, hogy anyanyelvüket becsüljék, nemzeti öntudatukat megéljék, népi hagyományaikat, kézműves kultúrájukat, ipari kultúrájukat, akár vállalkozói kultúrájukat megőrizzék és fejlesszék. Ez kell hogy elvezessen odáig, hogy a mai generáció a jelenben is átadja az utána következő nemzedéknek mindazt a tudást, amelyet elődeitől örökölt.

A Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából január vége óta elérhető a Helló Vajdaság! weboldala alapján létrehozott alkalmazás is, amely a lehető legkorszerűbb formában tartalmazza a vajdasági idegenforgalmi információkat. Mi a célja ennek az alkalmazásnak? Mit érdemes róla tudni?

– Ma a modern technikai, médiai és informatikai eszközök korát éljük. Ettől nem kell és nem is tudunk megszabadulni, azonban ezt nem is szabad teljesen elítélnünk. Tisztában kell lennünk az árnyoldalaival és az előnyeivel is, tehát a helyén kell kezelni a dolgokat. A Facebook és az ehhez hasonló közösségi hálózatok függőséget okozhatnak, teljesen átalakítják az ember természetes viszonyát a világhoz. Ugyanakkor, ha az embernek van kellő önuralma, és képes kezelni ezeket a helyzeteket, akkor a segítségére is lehet, és az előnyeit is kihasználhatja. A Helló Vajdaság! applikáció a vajdasági magyar turizmusfejlesztés koncepciójából fejlődött ki, és azokat a fontos történelmi jelentőségű helyszíneket, az épített örökséghez kötődő építészeti, művészeti emlékeket jelöli be egy adott térképen, melyek a környezetünkben megtalálhatóak. Aki ezt az alkalmazást letölti, a telefonján követheti ezeket, például Szabadkán a Kortárs Galériát, a Kosztolányi Dezső Színházat, a Zsinagógát, és az ehhez hasonló létesítményeket. Ez a kultúra területéhez úgy kapcsolódik, hogy reményeink szerint a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel együttműködve egy olyan éves naptárat tudunk kidolgozni, ami nemcsak egy adott város rendezvényeit gyűjti össze, hanem egész Vajdaság területén, például a Tordán, Magyarittabén, Tóbán, Nezsényben, Versecen, Pancsován, Nagybecskereken, Nagykikindán vagy Csókán, bárhol a Bánságban lévő rendezvényeket beküldik az adott egyesületek vezetői. Ez bekerül a központi rendszerbe, lektorálják, átolvassák, formázzák azt, és feltöltik az alkalmazásra, amely által egy olyan naptárat, egy olyan anyagot kapunk, amelyből az egész vajdasági magyar művelődési spektrum pontosan követhető. Azonban tudni kell, hogy ez komoly munkát igényel, több embernek az együttműködését. A Magyar Nemzeti Tanács ebben segít. Ez az applikáció is egy példája annak, hogy ha a közösség összefog, akkor ezek az erők összeadódnak, és jelentősebb eredményeket érhetünk el, mint önmagukban ezek a kistelepülések külön-külön. Ezért én abban reménykedem, hogy bár most nehéz helyzetben vagyunk, ennek ellenére ezt a nehezített pályát végigfutjuk, ezt harcot megvívjuk. Én hiszek abban, hogy a következő hosszú évtizedekben eredményeket érünk el, de csak akkor, ha az emberek szívében meglesz a hit és bizalom.

Február 18-án ünnepeltük Jókai Mór születésének 200. évfordulóját, akinek az írói életművére a mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítményeként tekintünk. Alkotói tevékenysége jelentősen hozzájárult a történelmi önismeretünk és a nemzeti identitásunk megőrzéséhez is, és nem mehetünk el az mellett a tény mellett sem, hogy az írónak vannak délvidéki vonatkozásai is. Ezért felmerül az a kérdés, hogy számíthatunk-e Vajdaságban vajdasági szintű megemlékezésekre?

– Az évfordulókkal kapcsolatban szintén szeretnék rávilágítani a Magyar Nemzeti Tanács összefogó szerepére. Ez a terület még a lehetőségek formájában él, ezt mi teljes egészében nem használtuk ki, bár szerintem itt rengeteg rejtett kincs és lehetőség van. Az évfordulókkal kapcsolatban tudni kell, hogy Jókai Mór születésének 200. évfordulóját február 18-án ünnepeltük. A mi szervezésünkben – a Szekeres László Alapítvánnyal együttműködve – egy kerekasztal-beszélgetéssel emlékeztünk meg az íróról, amelyen dr. Crnkovity Gáborral, a bácskossuthfalvai általános iskola igazgatójával, dr. Németh Ferenc művelődéstörténésszel és Berényi Emőke kritikussal, irodalomterapeutával beszélgetett Mihályi Katalin szerkesztő. Ez volt a megnyitóeseménye a Jókai Mór 200-nak. Mi a lehetőségeinkhez képest, és a lehetőségeinkkel élve igyekszünk az évfordulós eseményeket megszervezni Vajdaság-szerte. Vannak elképzeléseink ismeretterjesztő előadások megtartására, kerekasztal-beszélgetések megszervezésére olyan témákkal, mint Jókai és a nők kapcsolata, Jókai és a gasztronómia kapcsolata, a reformkori Magyarország, ezeket sorolhatnám, taglalhatnám, de ezenkívül fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy 125 éve született Fekete István, 120 évvel ezelőtt született József Attila, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, 100 éve Nagy László, tehát számtalan olyan fontos évforduló van az idén, ami a magyar kultúra iránt elkötelezett vajdasági magyar polgárokat is arra kell hogy késztesse, hogy erről megemlékezzenek. Munkácsy Mihály is kerek évfordulót ünnepel. Ugyanakkor a vajdasági magyar művelődéstörténetben is jelentős évfordulók vannak. 60 évvel ezelőtt jelent meg az Új Symposion, 80 évvel ezelőtt kapta meg a mai nevét a Magyar Szó. Ezen kívül fontos azt is megemlíteni, hogy harminc éve halt meg Herceg János író. Róla nagyon sokat kellene beszélnünk, rendkívül jelentős szereplője az irodalmunknak, kiemelkedő írónk és a nemzeti identitásunk kialakításában mindig is fontos szerepet játszott. Budapestről hazaköltözött az 1945-ös világégés után, és itt élte le az életét, úgyhogy nagyon fontos személyiségnek és követendő mintának tartjuk. Az évfordulók tekintetében a Magyar Nemzeti Tanács szolgálva, segítve, kísérve az eseményeket, ahol lehet, mindenkinek a segítségére lesz. Én bízom abban, hogy az idén Hadik András emléknapja, a Szent István-napi, újvidéki központi ünnepség, és a Szenteleky Kornél Irodalmi Társasággal együttműködve a Szenteleky Kornél-emléknap mellett és ezeket kiegészítve egy tartalmas évadot valósíthatunk meg.