BORZALMAINK. Gondolom, hosszú időn át tiltólistán szerepelt az amúgy börtönviselt francia de Sade márki (1740–1814) Justine című regénye. A pornográf író (ma így mondanánk) az átejtések, szexuális devianciák, tobzódó orgiák, sötét ösztönök és válogatott kínzások széles tárházát kínálja olvasójának. Justine, az árvaságában becsületét és erényét felettébb őrizni kívánó tizenéves bájos leányzó minduntalan förtelmes kalandokba keveredik. Számunkra ismeretlen okok miatt Justine szereti térdre vetni magát, és úgy elmondani panaszát. Egy idős úr meghallgatja, magához veszi, kedves hozzá, aztán a harmadik naptól kezdődően éhezteti, megkínozza, már-már megbecsteleníti. Justine-nek egy óvatlan pillanatban sikerül megszöknie, rohan, a hetedik faluban maradék pénzéért ételt, italt rendel egy kocsmában. Melléje ül egy megnyerő külsejű férfi, később sétálnak egyet a kellemes estben, s érdeklődő kérdések nyomán Justine térdre veti magát, és elregéli újfent szomorú sorsát. A férfi álmélkodik, magához hívja, elhalmozza minden széppel és jóval, majd a harmadik nap megkorbácsolja, s azontúl éhezteti, meg a legalantasabb házimunkát végezteti vele. Justine ismét kereket old, egy erdő mélyén sírdogál, arra jön egy nemes ifjú, hölgyünk térdre veti magát előtte, s zokogva próbálja elmondani, mik történnek vele. Az ifjú meghívja a kastélyába, a szolgálólányok megfürdetik, drága ruhába bújtatják, vacsoránál csupa finomságokat tesznek eléje. Majd a harmadik naptól kezdődően…
A márki irományát most félretéve lapozzunk bele bulvárlapjaink fekete krónika rovatába: a kiszemelt ellenfelet ledobják az ötödik emeletről, a metró kerekei alá lökik, megcsonkítják a testét, bombát helyeznek el az autójában, vízbe fojtják, aztán, hogy ne maradjon DNS utána, darált húst készítenek belőle. Bekábítószerezett apuka kiirtja a családját, majd főbe lövi saját magát is, mérges férj meggyújtja a benzinnel leöntött feleségét. Amott meg gránáttal szórják meg a piactereket, vasútállomásokat, akinek nem sikerült elmenekülni, tömegsírba lövik…
A felsoroltakon nyilván még a maga korában igencsak rossz hírű, feljelentett tivornyázás miatt távollétében halálra ítélt Sade márki is megütközne, s belátná, a „szakterületén” már csak szánalmas kezdő. Egyetlen elégtétel számára, hogy a szadizmus szavunkat legalább neki köszönhetjük.
TEREMTÉSMÍTOSZOK. A spirituális tanok szerint mindannyian rendelkezünk teremtőerővel. Minden a gondolattal kezdődik, amely aztán fizikai szinten is realizálódhat. Lényeges a szerepe az ihletnek, az intuíciónak, amely érkezhet akár belső látás, akár belső hang formájában is. A gondolat tehát megvalósulhat, így akár világokat is teremthetünk – mindehhez azonban kellő fantázia szükségeltetik. Nos, nagyon távoli eleink – akik szintén világokat teremtettek – tagadhatatlanul élénk képzelőerővel rendelkeztek.
Az indiai teremtéstörténet szerint a Világéjszaka sötétjében összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahma, az Egynek Teremtő Ereje.
Szépséges példákat kínál a görög mitológia is (lásd például Robert Graves munkáit). Egy teremtésmítosz szerint Eurünomé, a Mindenségek istennője a Káoszból emelkedett ki, s hogy megvesse a lábát, elválasztotta az égbolttól a tengert, táncolni kezdett a hullámokon, majd az érkező szelet megsodorva kígyót alkotott. Azzal aztán furcsa szimbiózisban élt, mígnem a hüllő dicsekedni kezdett, hogy egyedül ő teremtette a világot, mire a feldühödött istennő sarkával nyomban a fejére taposott, és a föld alatti sötét üregekbe száműzte. (Ezekkel a kígyókkal mindig valami baj van!)
Mások szerint a fekete szárnyú Éj a Széltől elcsábítva egy ezüsttojást tojt, s az abból kikelt Erósz hozta mozgásba a Világegyetemet. De élt az az elmélet is, miszerint a Sötétség és a Káosz egyesüléséből származott az Éjszaka, a Nappal, Erebosz (az ősi sötétség) és a Levegő. Az Éjszaka meg az Erebosz, valamint a Levegő meg a Földanya nászából született ugyan néhány pozitív tulajdonság, fogalom is (öröm, barátság), de figyeljük csak a többit: pusztulás, öregség, halál, gyilkosság, viszály, nyomor, harag, civódás, hazugság, átok, bosszú, mértéktelenség, verekedés, gőg, félelem. És az ember ekkor még színre se lépett!
És akkor csodálkozunk?!
A történelem előtti kor népei – az egyiptomiak, babilóniaiak és kínaiak – a Földet általában lapos korongnak képzelték, amely vagy szabadon lebeg, vagy egy végtelen óceánon úszik. Számomra a legszimpatikusabb – a jelképessége miatt is –, hogy a Föld egy óriási teknősbéka hátán nyugszik. Most már csak azt kellene ellenőrizni, hogy az előre halad-e, vagy hátra. Esetleg – velünk együtt – semerre; pihen álomtalanul, ismét, miként már akkor is, a teremtést megelőző mozdulatlan idők végtelenjében…
