A redőnyt mindig félig eresztette le, így rögtön felébredt, amikor a sötétség felszívódott. Az utca végében megszólalt az autó riasztója, aztán kezdett Lukácséknál vonyítani a kutya. Négy óra körül járhat, bár persze még nem világosodik, fene, aki kitalálta az időszámítás körüli kavarodást – gondolta Szidónia, és hanyatt feküdt a dupla ágyban. Megszokásból átnyúlt a másik oldalra, és végig simította a dunyhát. Az ura lassan egy éve, hogy bepakolt a bőröndbe, és átköltözött a szomszédba. Na, volt miről csámcsogni a környéken. Hangosan felnevetett, a lábánál szendergő macska megriadva felugrott az éjjeliszekrényre, és leverte a poharat, még jó, hogy nem tört el. Lajos már káromkodna, mint a jégeső, a kinti zajok meg a benti események miatt. Mert olyan volt, hirtelen haragú, felcsattanó, semmiben nem lelte kedvét, a jó nyavalya tudja, miért mondott neki igent, mikor egy esős-fejfájós vasárnap benyitott a konyhájukba, és megkérte a kezét. Ennek negyven éve. Az anyja örült, még a széket is letörölte a kötényével, az apja morgott valami a bajusza alatt, de kihozott egy üveg pálinkát a kamrából. Ő meg pogácsát rakott egy tálkába, délelőtt sütötte öregmama, de persze azt mondták, hogy ő. Minek kellett? Nem sütött ő meg életében egy darabot se, ki volt kímélve, egyes lány volt, büszke, tanult, mert az érettségijével, bár épp csak átcsúszott mindenből, mégis csak annak számított a faluban. Utána nem ment tanulni sehova, a téeszben dolgozott az irodában, amíg volt. Aztán a kisboltban, jó pár évig, ott szeretett lenni, mert volt, aki többször is benézett, hordta-vitte a szót. Róla nem lehetett mondani semmit, vigyázott minden szavára, mozdulatára, tudta, ha kikezdik, vége. Az esküvő meg a lagzi úgy sikerült, hogy hetekig beszéltek róla, a szülei megadták a módját. Lajosnak nem volt beleszólása, a testi ruhán kívül a munkaerejét meg a kiálhatatlan természetét hozta ebbe a házasságba. Szidi néni – mert ahogy teltek az évek, lassan így kezdték szólítani, dudorászni kezdett, bekapcsolta a rádiót, jó hangosra vette. Ezt se tehette addig, míg Lajos itthon élt. Amikor áttette a motyóját a szép özvegyhez, neki akkora kő esett le a szívéről, hogy tán még az utca végében is meghallották. Kínlódjon vele most már Pollika, vagy hogy a francba hívják. Megbánja még, százszor is, de ő elment a városba egy ügyvédhez, vitte a papírokat, hogy a ház az övé, így aztán nincs visszaút a hűtlen disznónak. Ő ugyan válni nem akar, minek pocsékolni arra is, de ha az ura fizeti, ő aláírja a papírokat, nem áll a fiatalok útjába. Erre a gondolatra aztán olyan kedve kerekedett, hogy végig táncolt a folyosón, még jó, hogy nem lehet belátni, azt hinnék a korán munkába indulók, hogy megbolondult.
A kopott szegedi papucs volt rajta, tegnap is, amikor megnyikkant a csengő. A vastag berliner kendőt kerítette magára, úgy szaladt ki. – De fürge Szidi nagysága – mondta tréfásan a postás, ő meg rebegtette a pilláit, ahogy az esti filmben látta. Igaz, erre Imre, aki évtizedek óta járta már egyre kopottabb biciklijével a környéket, aggódva megkérdezte, hogy tán belement valami a szemébe, de akkor is felfigyelt rá, és ez a lényeg. Jó kiállású ember, azt meg kell hagyni, gondolta már az elmúlt hónapokban többször is. Biztos a sok biciklizés teszi, két körzetet is visz, hogy nem eresztett pocakot. Bezzeg Lajoson már a kitérdelt melegítő is úgy állt, mint tehénen az ünneplő. Hogy mit evett rajta a szomszédasszony, ki tudhatja azt! Hát, hogy nem az úri modorára bukott meg a nagy nyugdíjára, az fix. Gondosabban öltözködött, még egy kis púdert is fel akart tenni, de le is törölte, megállt a ráncaiban, nem kell azokat kiemelni. A haját kontyba fésülte, az anyjától örökölt teknőcfésűvel tűzte össze. Belefintorgott a fényét vesztett tükörbe, aztán a nyakába kötött egy kis mintás kendőt. Leült a konyhába, ott van a legmelegebb. Várta a postást, vígan kalimpált a szegedi papucsban. Biztos, hogy jön levele, somolygott magában. Ma is, aztán két nap múlva, aztán megint. Ajánlott, alá kell írni, úgyhogy afelől nyugodt lehet, hogy szól a csengő, postás Imre meg jön végig a kerten. A kávét csak melegíteni kell, egy csészével megkínálja, három cukrot tesz mellé, kifigyelte, úgy issza.
Fotó: Molnár Edvárd
A keresztlánya meg szépen adogatja postára a leveleket, géppel címezve, így olyan hivatalos, a postás meg hozza. Aztán egy nap talán rájön, hogy két magányos szív még idős korban is egymásra találhat, nevetett Szidike, aki ilyenkor egyáltalán nem volt néni.
