A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

A lelki-szellemi tartalmak megőrzése mellett az erdélyi magyar kisebbség élete tekintetében élet-halál kérdése a társadalmi élet megszervezése, a létfontosságú intézmények létrehozása, ezen belül is kiemelt a jelentősége a magyar iskolarendszer létrehozásának. Ezen a téren vívta legelkeseredettebb küzdelmét az erdélyi magyar értelmiség, ám váljék becsületére: teljes felelősséggel vállalta a határozott cselekvés ódiumát. Makkai Sándor maga is megfogalmazta: „Az a kötelességem, hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül ő maga viseli a felelősséget, a saját lelkiismerete, a történelem és az Isten előtt.”[1] A kisebbségi magyarság lelkületének tartalmi-lényegi megújulását a következőkben jelölte meg: elengedhetetlen a nemzeti lélek és múlt kritikai szemlélete; világnézeti latolgatások és magyarázatok keresése helyett fontos a társadalmi realitások ismerete; és az életben ezen ismereteknek a mindennapi gyakorlatban való felhasználása.

Az októbristák „becsületes pacifizmusa” a Délvidéken

Útkeresés Bácskában és a Bánátban

„A világháborút követő erkölcsi züllés áramában vergődünk, melynek hullámait a trianoni iszap még zavarosabbá sötétíti.”

(Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás)

Nehéz megítélni, hogy 1920-ban a trianoni békeszerződéssel az új délszláv államhoz csatolt Bácska és a Bánát magyarsága mennyit ismerhetett meg az erdélyi magyarság szellemi vezetőinek a magyar élet megszervezésére vonatkozó programjából és szándékából. Történelmi és irodalomtörténeti számvetéseink az elmúlt évszázad során kellő óvatossággal tárgyalták a nemzeti újjászületés kérdését. Turczel Lajos felvidéki magyar irodalomtörténész Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között című 1967-ben megjelent, a csehszlovákiai magyar irodalom kialakulásának problémáit így fogalmazta meg: „Az itteni magyar irodalom valóban »a semmi talaján« indult útnak. Azon a területen, amelyen a csehszlovákiai magyarság él, 1918 előtt sohasem létezett olyan, a magyar irodalom egészében sajátos színt jelentő regionális irodalom, mint Erdélyben. Az erdélyi magyar irodalom regionális jellegét és tradícióját az erdélyi történelem adottságai (az évszázados állami önállóság és annak elvesztése után is megmaradt különleges közjogi státus) alapozták meg. A csehszlovákiai magyar irodalom viszont csak az első világháború után – és akkor is olyan eredendően kisebbségi irodalomként – bontakozott ki, amelynek nem voltak történelmileg megalapozott helyi hagyományai.”[2] Közel egy évszázad kellett ahhoz, hogy a felvidéki magyar irodalom meglelje a maga útját, meglelje valódi hivatását.

Hogy a kiegyezést követő fél évszázad a Délvidék vonatkozásában is a szellemi fölemelkedés korszaka volt, hogy a megalakult főgimnáziumok és kiváló középiskolák tudós tanárai népes seregének irodalmi és tudományos munkásságában megjelent a bácskai és a bánáti magyar társadalom minden értéke és kincse, hogy városainkban megjelenő hírlapok megmutatták a mindennapok pezsgő életének színes valóságát, hogy tudós társaságok kiadványaikban rendre megtalálhatók a Délvidék történelmének meghatározó eseményei és fordulatai, hogy a népélet értékei is előkelő helyet foglaltak el a korszak könyv- és sajtóiparának termékeiben, mindez messze elkerülte a jugoszláviai magyarság tudományos köreinek figyelmét. Sokkal inkább volt jellemző az, amit a Fehér Vince állnéven publikáló Laták István 1934-ben, a Híd folyóirat első évfolyamának decemberi számában megjelent Különböző társadalmi rétegek lokális irodalmunkban című, nem igazán emelkedett szellemű publicisztikai írásában a vajdasági magyar irodalom múltjából látni vélt: a Bácska–Bánát–Baranya földjét az idők során soha nem érintették a magyar nemzeti kultúra hatásai, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és az utánuk jövők szelleme érintetlenül hagyja ezt a pusztaságot. A nyelvújítástól kezdve az országosan ható szellemi mozgalmak egyike sem vert gyökeret ezen a vidéken. „Keserű múltú jobbágyivadék ez – írta a saját népéről Laták –, kulturálisan is jobbágysorssal a múlt századok magyar életében. Csak a szerb kisebbségnek volt kultúrateremtő ereje e tájon.” A nemzetiségek közé ékelt magyarság, javarészében földműves lakosság, némi hivatalnoki réteggel, szabadfoglalkozású intelligenciával, vezetésre hivatott középosztály-töredékkel, kereskedőivel, iparosaival és ipari munkásaival (a fölsorolásból a papok és a lelkészek kimaradtak) „történelmi tradíciók nélkül” képtelen volt magának kultúrát teremteni, ezért maradt „fejlettebb sajtójú magyar vidékek könyveinek és újságainak szellemi gyarmata”. S ha akadtak is a „kisigényű vidéken” komolyabb teremtő szándékú férfiak, elvesztek a „poros-boros vidéki féliglétezésben”. Laták István szerint 1918-nak kellett eljönnie, hogy az új idők és az új kezdeményezések végérvényesen felszámolják a dermesztő közönyt! Csuka Zoltán, Mikes Flóris, Haraszti Sándor, Tamás István, Borsodi Lajos, Radó Imre, Fekete Lajos, Szántó Róbert, Dettre János, tehát az októbristák és az emigránsok „becsületes pacifizmusa” kellett ahhoz, hogy a Vajdaságban, e „kulturális öntudat” nélküli vidéken magyar irodalom szülessen.[3]

Nem látta a XIX. századi délvidéki magyar irodalom valódi gazdagságát Marék Antal sem, aki 1942-ben Budapesten megjelent A Felvidék, Erdély és a Délvidék irodalma című könyvében így fogalmazott: nem csoda, hogy a Délvidéken az irodalom nehezen kelt szárnyra, hiszen „mindent élőről kellett kezdeni és mindent a saját erődből kіépíteni”. A szerző úgy látta, az irodalmi élet újjászervezésében jelentős akadályt jelentett, hogy „egyik délvidéki város sem vállalkozott a vezető szerepre”. Élt ugyan még néhány idősebb író a Délvidéken, Becskereken Borsodi Lajos, Szabadkán Milkó Izidor, de azt a világot, „mely letűnőben volt körülöttük, nem tudták átmenteni az őket követő generációk számára”. Ebből eredően szerepük és jelentőségük a „délvidéki magyar irodalom kialakulásában lényegtelen volt”.[4]

Herceg János az Irodalmunk és annak pártfogói (1943) című írásában velük szemben határozottan tagadta, hogy a Bácskának ne lennének csak rá jellemző, egyéni és minden más magyar tájtól eltérő jellegzetességei. Az lehetetlen – írta –, hogy a szociális érzékkel megáldott író ember alapos körültekintése során ne látta volna meg a táj sajátos hangulatát és színeit. „A mi Bácskánk legalább olyan gazdag, színes, mint Erdély, csak az írót kell megkeresnünk, aki itt találja meg a tájjal harmonikus hangját”, s aki felismeri, hogy egy vidék irodalma, ha művészien hiteles, „nem a tárgyi valóságot rögzíti, hanem a táj lélekrajzát és alakjainak költészetét adja”. Másutt arra emlékeztetett, annak, hogy a Délvidék nem bocsátott útjára olyan tehetségeket, mint Erdély, vagy később a Felvidék, csupán az az oka, hogy e vidéknek azelőtt sohasem volt önálló élete, nálunk volt „a legerősebb Budapest szellemi hatása és gyámkodása”.[5] Herceg János szerint a trianoni döntést követően az ittmaradt magyarság számára az új államban történő berendezkedés sem ígért sokat. Az 1918-as szerb katonai megszállást követően azonnal elkezdődött a magyar közigazgatás és a magyar intézmények felszámolása. A magasabb iskolai végzettségű személyek, akik korábban az állam szolgálatában álltak – tanítók, tanárok, tisztviselők – a maradék ország területére menekültek, akik maradtak – orvosok, ügyvédek, újságírók és egyházi személyek – egyéni életvitelre rendezkedtek be, egzisztenciális kiszolgáltatottságukból eredően nehezen tudtak volna a közösség gondjaival is foglalkozni. Módosulások (1989) című kötetében tétova kísérletet tett az 1918-ban a berendezkedő szerb hatalom által Zomborból elüldözött, az irodalomban és a közéletben meghatározó szerepet játszó főgimnáziumi tanárok helyzetének leírására. A rajztanár, Horváth József ment elsőként a határon túlra, s „csak az Apatini úti fák maradtak utána”. Sorba követte őt a többi tanártársa is: a „dörmögő Prodán”, majd Major Károly, akit az igazgatói székben Petar Vukičević váltotta fel, majd Csetri Károly, akit haragos tanárként emlegettek a diákjai, és Széwald Ferenc, „az egész tanári kar legérdekesebb és legeredetibb alakja”, aki fizikát és kémiát tanított. „Pataj Sándor pedig igazán utolsó mohikánként ment át a határon túlra.”[6] Elment Zsulyevics Ernő is, aki a haladás megszállottja volt, nemcsak azért, mert Zomborban a századvég éveiben megalapította a kereskedelmi iskolát, melynek a háború végéig igazgatója volt, de egyebek mellett azért is, mert szövetkezeti alapon megszervezte az iparosok árucsarnokát. S az emlékek homályából feltűnt A kifejezés stílusa című tanulmány írója, az Igazság szerkesztője, Dr. Palásthy Ödön is, aki Zombor főutcáján tett sétái során rendre aranysárga szivart ropogtatott az ujjai között. „Le style, c’est l’homme! – mondta. Azzal egy érzelmes pillantást vetett [az újságárus] Gering Micire, s eltűnt a korzó őszi ködének fái alatt, hogy majd húsz évvel később lássam viszont Pesten, Lazarevics csemegeüzletében a Rákóczi úton, amíg kimérték neki vajpapírban a negyed kiló zombori túrót. Talán Zlinszky Aladárral is ott lehetett volna találkozni. És annak ellenére, hogy a boldog békeidő emlékében elrévedő urak lenézték ezt a délutáni előadásokra berendezkedett gimnáziumot, az egész mégis nagyon szép volt.”[7]

Herceg János megállapítása szerint az 1920-at követő első tíz esztendő a tájékozódás korszaka volt, amikor a délvidéki magyarság politikai közösségként is szerette volna magát meghatározni, ám mire a többségi nemzet hatalmi terrorjával szemben bármilyen eredményt sikerült volna elérni. 1921 után a bukott forradalmak Pécsen át érkezett „szellemi különítményei” lepték el a délvidéki lapok szerkesztőségeit, melyek akkoriban úgyszólván egyedül jelentették a szellemi műhelyeket és központokat. Harsány jelenlétükkel a hatalom kedvezményezettjeiként hosszú évekre visszavettek minden „politikai és irodalmi fejlődést a Délvidéken”. Az ifjú forradalmárok az irodalom és az újságcsinálás terén azonnal magukhoz ragadták a kezdeményezést.[8]

Bori Imre irodalomtörténeti munkáiban elsősorban a pécsi emigránsokban látta az irodalmi élet újjászületésének döntő jelentőségét, ugyanakkor látta azoknak az alakját is, akik a trianoni békekötés után nem távozott el Magyarországra. A Híd 1968. júniusi számában megjelent Prolegomena egy vajdasági irodalomtörténethez című tanulmányában kiemelte: Milkó Izidor, Borsodi Lajos, Ambrus Balázs, Radó Imre, Ászlányi Károly és mások akiknek pályája korábban indult, és az egységes magyar irodalom letéteményeseinek tudhatták magukat, a „vajdasági irodalmi hagyomány folytonosságát is jelentette, s amilyen mértékben természetellenesnek tudták a tényt, hogy kiszakadtak az egységes magyar irodalomból és nosztalgikusan gondoltak erre az irodalomra, olyan természetesen váltak vajdasági írókká is”.[9] A „maradókkal” is számot vetve a pécsi emigránsok jelentkezésének pillanatában Bori Imre a vajdasági magyar irodalomnak kettős arculatáról beszélt.

A pécsi emigránsok érdemeinek méltatásával a vidékünkön sokan foglalkoztak. Ama bizony kevésbé dicsőséges szerb–magyar respublika történetének feldolgozásával – ahonnan a kommunista emigránsok „fölszabadult gondolkodást, új lendületet és friss erőt” hoztak magukkal, többen megpróbálkoztak már, ám ezek a kísérletek rendre a kommunista ideológia apoteózisává váltak. Így történt ez a résztvevők – Haraszti Sándor, Lőrinc Péter (Láng Árpád), Csuka Zoltán – emlékiratai és vallomásos számvetései esetében is, bár esetükben talán érthető az elfogultság. A baranyai szerb megszállás történetét forráskutatásokra alapozva, valós történészi elhivatottsággal Szűts Emil Az elmerült sziget – A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság című, Pécsett 1991-ben megjelent könyvében dolgozta fel. Jelentős mű továbbá e témában Kéri Nagy Béla Barcs antant-szerb megszállása és felszabadulása 1918–1921 című, a barcsi Dráva Múzeum kiadásában 1996-ban megjelent tanulmányai is. Mindkét szerző a történeti források szigorú tényeinek fényében tárgyalja a proletár-köztársaság létrehozásának és fölszámolásának történetét.

Az antant és a szerb megszálló csapatok a fegyverszüneti megállapodás napján 1918. november 13-án léptek Baranya területére, s megszállták Baja, Pécs és Mohács környékét, a baranyai szénbányák stratégiailag fontos területét. November 25-én Újvidéken a Nagy Szerb Nemzetgyűlés határozatot hozott Bácska, Bánát és Baranya Magyarországgal fennálló államjogi, politikai és gazdasági kapcsolatainak a megszakításáról, egyúttal kinyilvánította a területeknek a Szerb Királysághoz történő csatlakozási szándékát. Szűts Emil így írt erről a könyvében: „A megszálló katonai erőkre támaszkodva az Újvidéki Szerb Nemzeti Bizottság és a Nagy Nemzetgyűlés saját politikai céljait valósította meg. Létrehoztak egy ötventagú törvényhozó testületet, a Nagy Nemzeti Tanácsot, s megbízták a Nemzeti Igazgatóság felállításával. Ennek feladata a végrehajtói hatalom gyakorlása lett volna.”[10] A megszállás pillanatától kezdve folyamatosan politikai kalandorok, menekültek százai és ezrei – köztük a Magyarországon elbukott forradalmak aktív résztvevői, különböző szintű pártvezetők, újságírók, írók, költők, festők, szobrászok, munkások és katonák – özönlöttek Pécsre is környékére. Lőrinc Péter, aki Becskerekről, az új szerb hatalom kommunista-üldözése elől menekült a frissen megszállt területre, így írt erről az emlékiratában: „Mégiscsak szabadságsziget volt Pécs a reakciós SHS királyság és az ellenforradalmi kurzus Magyarországa, »Mária országa« között. Én voltam itt »alulról«, Jugoszláviából az első emigráns. Később, az Obznana után követtek Andorka Sándor, Bonyhádi Ferenc és Deutsch Sándor – ismerőseim, barátaim köréből. […] míg a többiek 1921 januárjában, én már 1920 szeptember végén jelentem meg Pécsett.”[11] Amint elmondta, a megszállt területen azért érezte magát biztonságban, mert ott „a rendőrség a nép érdekeit védelmezte a reakció ellenében, amely akkor a fasizmus első otthonából – Horthy-Magyarországból – átszivárgó darutollasokat, a Prónay- és Héjjas-legényeket is – főleg őket – jelentette”.[12] Ha így van, akkor miért kellett a szerb csapatok által „felszabadított” Bánságból a szerb csapatok által megszállt, de mégiscsak veszélyes Baranyába „emigrálni”? Lőrinc Péter vagy közönséges kalandor volt, vagy az igazságszolgáltatás felelősségre vonása elől menekült.

(Folytatjuk)