Csokoládé a padon

Egy szót sem szól a lány. Csak tép, szakít, marcangol. Tenyerében – szinte hallja is a hangokat – jajdulnak a levelek, miközben rángatja le őket a fákról. A férfi úgy látja, technikája kidolgozott, ha nem is kifinomult. Megközelíti az őszi lombokat, körbenéz, mintha maga is sejtené, hogy valami olyat tesz, amit talán nem kéne, mert mégiscsak kínzásra készül, pusztításra. Ám az is lehet, hogy ez a tekingetés inkább csak része a szertartásnak, amely nélkül nem lehetne felhőtlen öröm a fakínzás. Mint ahogy a magához rántott ágak kiáltására – igen, azt is mintha hallaná a férfi – sem rezdül meg a tekintete. A mozdulatban nem érzi a támadás örömét, inkább csak a kiszámítottságot. Mintha parancsra tenné. Mintha bántaná, hogy olyan szép, változatos színekbe öltöztek a fák októberre, és ezek a fák még a lakótelep arcát is átfestik. Mondjuk úgy, kozmetikussá válnak, akik ágaikkal rajzolják fel a panelra a levelek zöldes, barnás, sárgás árnyalatait, belekeverve némi harsány vöröset, elrejtve az inkább nyári szárazságtól pusztult, mintsem az ősz természet rendje szerint piszkos, fénytelen, szürkévé fakult, régebben elhalt leveleket, amelyek a szélben nem is sziszegnek-suttognak, sokkal inkább úgy harangoznak, mintha egy temetői gyászmenetben ballagók feje fölé húznának sátrat.

Továbblép. Új fát, új letéphető leveleket keres. És persze talál is. Kemény marokkal ragadja meg az ágat, és egyszerre talán tucatnyit is kivégez, majd elszórja őket, mintha azonnal meg is unta volna friss zsákmányait. A férfi persze aranynak lát minden elszórt levelet, letört gallyat, a lányt – aki talán ha tizenöt éves lehet – pedig olyan teremtésnek, akinek a lelkében elfed mindent az értelmetlen pusztítása vágya. Legszívesebben dühét nem fékezve ordítana az ablakon, de ekkor észreveszi a lány mögött sétáló asszonyt, aki lehet, hogy az anyja, lehet, hogy a nagymamája, aki némán lépked a lány nyomában. Ha elindul, követi, ha megáll, ő sem lép tovább, úgy négy-öt méterről néha szól valami. De aligha tilt, mert a lány csak rombol tovább. Mégis, milyen emberek lehetnek ezek? A férfi, akit nyugdíj előtt évtizedekig katonai parancsszavak, alaki rendszabályok mozgattak több laktanyában is, már meg is fogalmazta magában az ítéletét lumpenekről, öntörvényű, másokkal mit sem törődő, a gyereknevelést hírből sem ismerő emberekről. Ám látja, hogy a lány legdivatosabb, márkás dzsekije alól gondosan vasalt szoknya lóg ki, és az asszonyon is olyan a kabát, amilyent csak a legigényesebb butikokban lehet megvenni.

– Asszonyom, megtenné, hogy rászól az unokájára? – szól ki az ablakon, mert közben egy mondatfoszlányból megfejti, milyen rokonság fűzi össze a két nőt.

– Igen, ha rászólna – erősödik a férfi hangja, és arról beszél, hogy a természetet óvni kell, nem rongálni, a fákat megbecsülni, mert azok lehelnek életet a panelos világba. Nélkülük csak kősivatag lenne itt, egy nagy szomorú semmi, ahol egy elöregedett kazánház nyújtja a picinyke tér legnagyobb látványosságát.

– Tudja hány ember pihent itt, igen itt, ezeknek a fáknak az árnyékában? És te tudod, kislány? Miért nem inkább a telefonodat markolászod, biztos van belőle több is, ti úgyis csak akkor vagytok boldogok, ha a pici képernyőről elhiszitek, hogy az egy ablak, ami megmutatja az egész világot.

Szóval, kedves asszonyom, fékezze már meg azt a gyereket, mielőtt…

A férfi nem szól többet. Fenyegetni nem akar, talán már fegyelmezni sem. Mintha akkor jutna eszébe: eleget élt ahhoz, hogy tudja, az ilyen mondatok elszállnak a levegőben, nyomuk sem marad. Egy bécsi park jut eszébe, ahol ilyen őszi délutánokon emberek százai sétáltak, mellüket dagasztotta a tüdejükbe mélyen leszívott friss levegő, ha megéheztek, sorba álltak egy büfénél. De senkinek nem jutott eszébe, hogy fák ágait pusztítsa, leveleket tépjen, szórjon, ilyen furcsa, torz gyilkolásban találjon örömet.

– Autista. Így talál némi megnyugvást magának. Nem tehet róla. Ne haragudjon ránk – hallatszik az asszony hangja. Lassan sodorhatja lágy szellő, mert csak másodpercek múlva ér el a férfi füléhez, aki már éppen a fürdőszobába indulna, hogy hideg vízzel hűtse le az indulatát.

– Tessék? Mit mond? – fordul vissza a férfi, így küldi a válaszát. És maga sem veszi észre, hogy szavai elcsuklanak, mintha ki sem surrannának a száján. De az asszony talán mégis hallja, mert miközben a lány egy újabb fához lép, és már nyújtja is karját a legkönnyebben elérhető ág felé, megismétli: autista. Majd kézfejével megtörli az arcát, mintha egy hirtelen támadó hideg fuvallattól óvná a szemét. 

A férfi nem emlékszik arra, mikor bújtatta lábát a cipőbe, hogyan rángatta magára a pulóverét, a kabátját, milyen gyorsan sikerült lerohannia a lépcsőn. Csak azt látta, hogy üres térre érkezett, a megtépázott fák közé, az elhullott leveleket taposva. És azt érzi, bele kell kiabálni a világba: Bocsánatot kérek! Bocsánatot! Ne haragudjanak!

De csak két hátat lát, a lassan ballagó lányét és az asszonyét, akik éppen a sarokhoz érve fordulnak a másik utcába. Nem szól, nem kiabál, csak letesz a padra egy csokoládésdobozt. És érzi, nagyon érzi, hogy ez már nem október végi hideg, inkább gyerekkora teleit idéző decemberi, mert arcára mintha ráfagytak volna a könnycseppek. Pontosan úgy, ahogy azon a télen, amikor szánkóval csúszott a töltésről a tó felé, és az anyja hangja elveszett a városra fehér paplant húzó, sűrű hóesésben.