Kukkantsunk csak be nyugodtan Budapesten a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, amely 1932 óta viseli ezt a nevet. Eminens írók, művészek és festők jártak ide, híres prímások is szívesen játszottak a vendégeknek. És itt muzsikált tizenhat esztendőn át Seress Rezső, a Szomorú vasárnap (angolul Gloomy Sunday) zenéjének szerzője. A világhírnévhez kacifántos út vezetett. Gyerekként kerülte az iskolát, egy vándorcirkuszhoz csapódott, légtornász lett, de artista pályafutása rövidre szabódott, lévén gyakorlatozás közben lezuhant a magasból. Túlélte. Bilicsi Tivadar javaslatára színésznek állt, ami azonban csak a szegénységet hozta, mígnem valaki meghallotta, amint az előadás után a színfalak mögött a saját szórakoztatására zongorázik. Felkérés felkérést követett – így kezdődött a muzsikusi pályafutása, holott például ekkor még a kottát sem ismerte. De a Kulacsban ez nem számított, zongorázása, éneke mind több vendéget vonzott, ő pedig fizetést kapott, rendszeresen. Télikabátot vehetett, idővel még lakást is. És elhódította Pest legszebb asszonyát.
Az már más történet, hogy a háború után lassan-lassan elfelejtődött. Barátai eltünedeztek, ismét szegény lett, feleségével megromlott a kapcsolata. Végül már csak az emlékeiben élt, mígnem aztán a törött kezén lévő gipszet tartó dróttal megfojtotta magát.
Nem tudom, a Kulacsban ma akad-e utódja; nemrégiben ott még cigányzene szólt. Azokban a vendéglőkben, ahol kitartanak az élőzene mellett, általában keveredik a nóta meg a könnyűzene. Az arányt tekintve mindinkább az utóbbi javára. A rádió, a film és a hanglemezkiadás megjelenésével a váltás a fülünk hallatára zajlott/zajlik, immár bő száz esztendeje. Előbb a népszerű operettszámok indultak hódító útjukra (Kálmán, Lehár, Eisemann, Zerkovitz, Huszka Jenő, Ábrahám Pál és a többiek révén). Josephine Baker 1928-ban járt első ízben Budapesten, rövidre rá a péklegények fejből fújták Márkus Alfréd dalát: „Az én babám egy fekete nő. / A szeme fénylő fekete kő.” A harmincas évek elején már mintegy ötszáz mozi működik Magyarországon (egynegyedük a fővárosban); futószalagon érkeztek a sikerfilmek a sikerdalokkal. A sztárkultusz végleg megtalálja helyét a nap alatt (meg a sajtóban), Jávor Pál, Tolnay Klári, Páger Antal, Kabos Gyula, a Latabárok, Karády Katalin és még néhányan tenyéren hordott kedvencek.
Az ötvenes évek végétől aztán a könnyűzene stílusa drámai módon megváltozik, háttérbe szorítva szinte mindent, ami eddig volt. Beat-korszak – használjuk egyszerűen ezt a kifejezést. A pódiumra szinte berobban a gitár meg a dob, más hangszerek, például a szaxofon, a klarinét, a hegedű meg a nagybőgő csendben átsétálnak, visszatérnek a jazz világába. A harmonika meg majd mindenünnen kiszorul. Az új összetételű zenekarok kezdetben többnyire a külföldi rádióadók műsorai meg a kalandosan átcsempészett hanglemezek segítségével alakították ki repertoárjukat, a számokat pedig a könnyűzene hivatalossá vált nyelvén, angolul próbálták énekelni. Egy londoni zenekritikus Budapesten tájékozódva (számos együttest meghallgatva) meg is jegyezte: Soha nem gondoltam volna, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít az angolra! A helyzet aztán gyorsan változott, úgyszintén már ekkor létrejött a nagy hármas kultusza: Illés, Metro, Omega. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy a Magyar Televízió által 1966-ban indított Táncdalfesztivál hamarosan még néhány kiváló együttest és énekest a felszínre hoz, akkor konstatálhatjuk: összeállt az a rendkívül tehetséges gárda, amely voltaképpen azóta is – néhány generáció számára mindenképpen – meghatározója, hangadója a magyar könnyűzenei életnek.
Ebben a folyamatban most már kiemelkedő szerep jut a szövegnek. Sokan írnak zenére kitűnő dalokat, közülük csak kettőt említünk. Egyikük a napokban a hetvenhetedik életévébe lépő Sztevanovity Dusán, aki a Metro együttes ritmusgitárosaként jegyezte első, figyelemre méltó számait (Kócos ördögök, Ülök egy rózsaszínű kádban), majd később felhagyott az aktív muzsikálással, s ekkor jöttek a Zoránnak írt dalai (Amikor elmentél tőlem, Apám hitte, A szerelemnek múlnia kell) meg az LGT-örökzöldek (A rádió, Mindenki másképp csinálja). Sokan a régóta műsoron lévő, A padlás című musicalből, vagy éppen a Kovács Kati, Katona Klári, Somló Tamás vagy Kern András által előadott népszerű számok alapján ismerik sorait.
Egy ilyen felsorolásból nem hagyható ki Adamis Anna, aki többek között a Neoton Famíliával, Zalatnay Saroltával, Ruttkai Évával, Darvas Ivánnal és Varga Miklóssal dolgozott együtt, ő komponál több dalt az Omega együttesnek (Gyöngyhajú lány, Petróleumlámpa), az LGT-nek (Álomarcú lány), valamint az ő opusába tartoznak a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című, 1973-ban bemutatott musical közismert számai (Ringasd el magad, Vinnélek, vinnélek).
Seress Rezső néhány éven át abban a többemeletes épületben lakott, ahol a Presser család is. Egy alkalommal ezt találta mondani Gábornak: „Hol lesznek már a Beatlesek, mikor én még mindig itt leszek…” Nos, ez az állítás csak részben igaz; Beatlesék lesznek a jövőben is, ugyanakkor azonban a magyar nóta funkcióját is betöltő slágerek – az időnként már-már a költészet szintjére felérő dalszövegekkel egyetemben – szintén a társaink maradnak.
