A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

A harmincas években azonban lassan minden megváltozott – megfogyatkoztak a szerkesztőségekben a pécsi emigránsok. Voltak olyanok, akiket 1929 januárjában a királyi diktatúra bevezetését követően toloncoltak ki az országból, s voltak, akiket a marseilles-i királygyilkosság után dobták át – most már kíméletlenül – a határon. Olyanok is akadtak, akik maguktól távoztak a Délvidékről, visszatértek Budapestre, mert időközben kiderítették, hogy „talán nem is volt olyan nagy bűn tízvalahány év előtt a baranyai köztársaságot vagy a magyar kommünt támogatni”, s a történtek ellenére Horthy Magyarországa még mindig biztosabb megélhetést nyújt a számukra, mint a délszláv királyság. „A pécsi menekültek dossziéi, ami a tollforgatókat illeti, elfogytak a rendőrkapitányok asztaláról. Kereskedelmi, gyáripari, ipari tevékenységben jobban felszívódtak – azok megmaradhattak, itt maradhattak –, a közélet, irodalom irányításában azonban szerepük nem lehetett”[1] – írta Majtényi Mihály A magunk nyomában című visszaemlékezésében. A bénultság azonban, amelyet jelenlétükkel teremtettek, még sokáig éreztette hatását. A pécsi emigráns írók és újságírók mélységesen megosztották az egyébként is önbizalmát vesztette délvidéki magyar társadalmat és közéletet. Haraszti Sándor, aki hosszú éveken át alakítója volt a délvidéki magyar szellemi életnek, Szabadkáról történt távozását követően, 1930-ban a Nyugatban jelentette meg A vajdasági magyar irodalom tíz éve című tanulmányát, melyben már maga is így fogalmazott: „az élet és az irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban. Az első esztendőkben különösen mély szakadék volt az élet és az irodalom között. A vajdasági magyar író a realitások fölé libbent, elvált a politikával, vágyakkal, ijedelmekkel, osztályerők érdekes harcaival tarkított kisebbségi élettől. A levegőben élt, mint zajtalan és furcsa kísértet, mesterséges, sokszor öntudatlan cenzurával, amely megakadályozta, hogy a valósággal mély és közvetlen kapcsolatokat építsen ki.”[2] Herceg János A diófa árnyékában című kötethez írt bevezetőjében pedig megállapította: „Talán sehol nem volt mostohább sorsa magyar nemzedéknek, mint annak, amelynek ifjúsága itt, Délvidéken a húszas évekre esett.”[3] 

Két emigránsról a kérdés tárgyalásakor külön is szólni kell. Mindketten a Délvidék szülöttei, 1918–1921-ben – és az azt követő esztendőkben – mindketten baloldali meggyőződéssel keresték helyüket a történelem forgatagában, s a pécsi Szerb–Magyar Köztársaság bukását követően a délszláv területen kerestek menedéket – ettől kezdve azonban útjaik elváltak. Az egyik Csuka Zoltán, a másik Lőrinc Péter volt.

Csuka Zoltán 1901-ben Zichyfalván született, gyermekkorát Óbecsén, Baján és Szabadkán töltötte, Pécsre ifjúkori hányattatása során Mohácsról került, ott érettségizett. Ő tehát nem menekültként kereste a területet megszálló szerb csapatok oltalmát és kegyeit. Az azonban tény, hogy a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság idején megtalálta a maga szerepét, lapot szerkesztett, írt és közben agitált, sztrájkokat szervezett. Pályatársai előszeretettel idézték a Mienk most minden című versét, melyben a költő a korszak életérzését fogalmazta meg:

A vágyaink már fergeteges ütemre ostorozták a vérünk

És arcunkon piros zászlóit lobogtatja a láz

Felfényesedett bennünk a Mindeneket egybekovácsoló Egység

S tétova kezünket néha egymásba abrincsolja a szerelem.

Hazatérését követően, 1922 után Újvidéken a szellemi élet egyik legelszántabb szervezőjévé vált; úgy tűnt, töretlen lendülettel megy tovább a maga választotta úton. Az Út című lapot még a kassáki modernség jegyében indította útjára, annak kudarca nyomán azonban rá kellett ébrednie, hogy életkörülményei – és vele az írástudói feladatai is – gyökeresen megváltoztak. Elsőként keresett szövetséget, együttműködő partnereket a délvidéki magyar (és szerb) írók és költők sorában – 1928-ban ő szerkesztette a Kéve című, délvidéki magyar költők antológiáját. A Vajdasági Írás, majd a Kalangya megálmodójaként Szenteleky Kornél személyében hamarosan meglelte fegyvertársát, aki programmá formálta a délvidéki magyar értelmiségi elhivatottság lényegét. Ezért írhatta róla Herceg János: „Csuka Zoltán elválaszthatatlanul hozzátartozik a jugoszláviai magyar irodalom történetéhez.” 1933-ban neki is távozni kellett a Délvidékről, de otthon maradt írótársaival haláláig tartotta a kapcsolatot.

Lőrinc Péter – aki hol Löbl Árpád, hol Láng Árpád, s számos más ál- és művésznéven alkotta meg életművét – három évvel volt idősebb volt Csuka Zoltánnál, 1898-ban született Antalfalván. Önéletrajzi vallomása szerint az első világháború idején a lövészárokban vált kommunistává, a Tanácsköztársaság azonban már Budapesten találta. A bukás után a megszállt Pancsovára menekült, innen vezetett az útja Pécsre, ahol – ha lehet – a szerb–magyar kommün még elszántabb harcossá tette, hazatért, s útja egyenesen az illegális pártmunkások soraihoz vezetett. Élete végéig elkötelezett baloldali volt: 1983-ban bekövetkezett haláláig szinte egyedüli kánonalkotó alakja a délvidéki magyar történetírásnak, osztályharcos történelem-értelmezése sokáig az egyik legnagyobb tehertétele volt közösségi gondolkodásunknak.

Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-tól 1945-ig című, 1968-ban Újvidéken megjelent, a délvidéki magyar irodalmi gondolkodás kánonját megalapozó könyvében apoteózisát adta a pécsi emigránsoknak és az általuk művelt avantgarde irodalmi törekvéseknek. Úgy vélte, nekik köszönhető, hogy az akkor ébredő irodalom erősen „vidékies” jellege végül is nem szökkent szárba, hiszen az akkori „lokális szellem” a „szellemi provincializmus melegágya” volt, s egyúttal a „dilettantizmus nevelője és táplálója” is. „Az akkori sajátos helyzet hozta – fogalmazott Bori Imre –, hogy 1921 nyarán, a Pécs–Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság felszámolása után az ott megszorult forradalmárok egy része Jugoszláviába emigrál, s mert köztük jelentős számmal voltak írók is, ez az ugyancsak Majtényi Mihály szavaival oly »különös vérátömlesztés« nemcsak újabb lükést adott az önmagára ébredő vajdasági irodalomnak, hanem kizökkentette a »vidékiségéből« is, hiszen az emigráns íróknak fontos katalizáló szerep jutott irodalmunk alakulásában: nem kis mértékben éppen az ő érdemük, hogy a vajdasági irodalom magasabb igények ostromára indulhatott, s az ő internacionalizmusuknak tudható be [sic! – M. F.], hogy a vajdasági magyar irodalom tájékozódni kezdett a jugoszláv irodalom felé is. […] A pécsi emigráció tehát az egyetemesség kritériumát és igényét hozta a vajdasági magyar irodalomba, s vele az avantgardista és osztályharcos szemléletet is – olyan kvalitásokat, amelyekkel a helyi irodalmi erők nem rendelkeztek, hiszen a magyar polgári irodalom perifériáján helyezkedtek el –, s itt kell látnunk ennek az irodalomnak legkiemelkedőbb egyéniségét, Szenteleky Kornélt is.”[4] Az irodalomszervező Szenteleky Kornélról Bori Imre 1994-ben monográfiát írt.

Meghozta-e az irodalom a délvidéki magyar kisebbségnek a nemzeti újjászületés reményét, ígéretét? A történelem úgy alakította, hogy tájainkon a magyar irodalom az 1945-öt követő szigorú, majd lassan oldódó elzártság éveiben szinte alapító atyáinak tekintette az „avantgárd apostolainak” 1921 után a Délvidékre tévedt társaságát. Csodálta kozmopolitizmusukat és felszabadult formakultúrájukat, modernségük útmutatásul szolgált sok-sok nemzedék számára. Életidegenségük katedra szintű iskolát teremtett, hagyománytagadásuk mérce volt a felnőtté válás kapujában. Persze balgaság lenne a történtekért csak az emigránsokat kárhoztatni – bőségesen akadtak követőik a délvidéki magyar írástudók sorában – akkor is, a későbbiek során is. De hogy erjesztői voltak a hagyományellenes magatartásnak, az munkáikból és fellépésükből világosan kitetszik. Követőik közé tartoztak mindazok, akik 1945 után vállalt baloldali elkötelezettséggel részesei lettek a kisebbségi magyarság önszerveződési kezdeményezései eltiprásának. Ők maguk nem voltak kultúrateremtők, nem is hagyhattak kultúra-teremtő szándékot maguk után.

Az 1990-es években a „testvéri szláv népek” nagy délszláv államának egy, a kegyetlenségeiben példátlan háborúban kellett összeomlania, hogy a „balkáni bércek” tájain újraszerveződjön az élet, melynek részeként a délvidéki magyarság is lehetőséget kapott nyelve és kultúrája fölszabadultabb megélésére, nemzeti hagyományainak intézményes formában történő ápolására-megőrzésére. A titói Jugoszlávia eltűnésekor az intézményeivel együtt szűnt meg az osztályharcos irodalom- és társadalom-szemlélet végletekig szektás uralma.

Irodalom

[Domanovszky Sándor]: A magyar kérdés történeti szempontból tekintve. Írta Domanovszky Sándor egyetemi ny. r. tanár; Budapest – Kiadja a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, 1920.

Marék Antal: A Felvidék, Erdély és a Délvidék irodalma; Budapest, 1942.

Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között; Tatran–Szépirodalmi, Bratislava–Budapest, 1967.

Erdély irodalma

[György Lajos]: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Írta György Lajos; Budapest – Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. 1926. – Irodalomtörténeti Füzetek 12.

Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Budapest – Eggenberger-féle Könyvkereskedés, 1929.

Kós Károly: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához!; In: Kiáltó szó; H. n. [1921] 2–5. p. Újraközölve Csatári Dániel utószavával, Budapest, é. n. [1989]. Kapu Könyvek

Zágoni István: A magyarság útja; In: Kiáltó szó; H. n. [1921] 6–35. p.

Csatári Dániel „Erdély vigyázása” – Utószó gyanánt; In: Kiáltó szó; Budapest – Kapu Könyvek, é. n. [1989]. 49–52. p.

Makkai Sándor: Magunk revíziója; Kolozsvár – Erdélyi Szépmíves Céh, 1931.

Reményik Sándor: Csak így… Versek 1918–20; [H. n.] 1920.

Bácska és a Bánát irodalma

Bori Imre: Prolegomena egy vajdasági irodalomtörténethez; Híd, 1968. június, 643–669. p.

Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-tól 1945-ig; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1968.

Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918–1941; Budapest – Püski Kiadó, 1995.

Fehér Vince [Laták István]: Különböző társadalmi rétegek lokális irodalmunkban; Híd, 1934. december, 10–13. p.; Ua. Híd 1933–1941; Novi Sad, Forum Könyvkiadó, 1964. 267–271. p.

Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés; Budapest – Magvető Könyvkiadó, 1986.

Haraszti Sándor: A vajdasági magyar irodalom tíz éve; Nyugat, 1930. 3. szám, 68. p.

Haraszti Sándor: Baranyai Köztársaság; Valóság, 1977. 1. szám, 36–49. p.

Haraszti Sándor: Fény és árnyék; Valóság, 1981. 4. szám, 76–88. p.

Havas Emil–Szenteleky Kornél: Eszmecsere (A kisebbségi magyar irodalomról); Létünk, 1972. 5. szám, 157–161. p.

Herceg János: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők. A szerkesztő előszava; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi nyomda, é. n. [1942]

Herceg János: Módosulások – Regény; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989.

Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok I. kötet. Összegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László mgr.; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, 1999.

Kéri Nagy Béla: Barcs antant-szerb megszállása és felszabadulása 1918–1921; Barcs – Dráva Múzeum kiadása, 1996.

Lőrinc Péter: Válságok és erjedések; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1962.

Majtényi Mihály: Magunk nyomában; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1962.

Pastyik László: A pécsi emigráció szerepe a jugoszláviai magyar sajtó első évtizedében; In: Jugoszláviai magyar művelődéstörténet; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1984. 157–161. p.