Mitől félt a középkor embere? – tesszük fel a kérdést, bár ismerjük a tételt, miszerint utópia az emberélet félelem nélkül. Amennyiben viszont a félelem jelenléte évezredek óta állandó, akkor nincs lényeges különbség például a Normandiában partra szálló tengerészgyalogos meg egy csatába induló középkori zsoldos rettegése között. Sebezhető lelkű lény az egyik is, a másik is. A létfeltételek azonban valamelyest eltérőek. Évszázadokkal előtti eleink például hatványozottabban a halál közelségében éltek. Harminc év körül mozgott az átlagéletkor (igaz, sokat rontott ezen a nagyfokú csecsemőhalandóság), védtelenek voltak a járványokkal szemben, és tizedelt az éhínség is. No meg persze a szünet nélküli háborúskodás – ez esetben azonban néhány tévhit még mindig tartja magát.
Háborúban ugyanis kevesebben veszítették el életüket, mint gondolnánk. Akkortájt kis létszámú csapatok küzdöttek meg egymással, a katonaság fenntartása ugyanis sokba került, utánpótlásos ellátásuk pedig a rossz utakon nem volt megoldható. És a fegyverek közül is a legtöbb pusztán gyógyítható sebet ejtett. Másfelől meg a hadseregek nem pusztították a lakosságot, mert akkor a későbbiekben nincs, aki élelmet termel meg adót fizet. Az ellenfelet tehát nem megölni, hanem foglyul ejteni volt célszerű. (A népirtás későbbi találmány.)
Tévhit továbbá, hogy a középkori világ kegyetlenebbnek minősül más történelmi korszakok összevetésében. Az emberölést, gyilkosságot ugyanúgy tiltották a törvények, ahogyan más időkben is, s nem csupán az államiak, de az isteniek is (a keresztény hit komoly visszatartó erőként működött). Tény, hogy büntetésként gyakrabban helyezték kilátásba a csonkítást (kéz, láb, orr, fül levágása), ám ezt többnyire visszaesők esetében szabták ki. Szem előtt a család hierarchikus rendjéből adódó gondok, azaz igyekeztek kordában tartani azt, amit ma családon belüli erőszaknak nevezünk: a családfő hatalma – egy tanulmány szerint – korántsem volt olyan korlátlan, mint például az ókori Rómában. A keresztényi szeretet parancsa felülírta a családapa mindenhatóságát, és ezt az egyház érvényre is juttatta.
Mindezek után most már közelebbről is körüljárható a témánk: mitől féltek a középkorban. Nos, leginkább a haláltól – és elsősorban a harcosok. Ekkor azonban furcsa kettősséggel szembesülünk. Amennyiben stimmel a megállapítás, miszerint „a világ mindenekelőtt a hősiesség színpada”, akkor ez fokozottan érvényes a lovagkorra. Hiszen az erre épül, a heroikus játékszabályok irányítják, s úgy tartják, csak ily módon lehetséges gátat vetni a hanyatlásnak, ez nyújt illúziót felejteni a gyötrelmes életet – ezért érdemes önként elfogadni (sőt keresni) a mindenféle veszélyt. Gyaníthatóan azonban ez a szerepvállalás nem más, mint egy nagy öncsalás, hiszen maga az idealizált hősiesség nem szabadít meg bennünket a félelmeinktől. S a lovagok sem küzdhették le az úgynevezett poszttraumás stressz szindrómát. Leírások említik bizonyos Geoffroy de Charny (kb. 1300–1356) nevét, aki szakszerűen meg is fogalmazza a stressztényezőket (szinte a modern kori katonai pszichológia szintjén): alvászavar, étvágytalanság, üldözési mánia. Szóval: depresszió. Adjuk még hozzá ehhez, hogy akkori lovagjaink még a halálnál is jobban tartottak valamitől. Normális reakcióként ugyanis elvben az egészséges ember egyszerűen lelépne a harctér színhelyéről (ez nem minősül eleve gyávaságnak), egy lovag számára viszont társainak a megvetése a legnagyobb sérelem.
A középkoriak tartottak a halottaktól is. Merthogy előjöhetnek a sírjukból. Ezt csak úgy lehet megakadályozni – egy XII. századbeli angol pap számos ilyen esetet ír le –, ha a holttestet lefejezik, vagy a szívét elégetik. Valamely népmesében szerepel egy árnyékvilágba távozott pék, aki sírját elhagyva rendszeresen visszajárt a feleségéhez. Nosza, a rokonok felnyitották a sírját, és eltörték mindkét lábát.
Féltek a pokoltól (Dante Isteni színjátéka után bizonyára még inkább), általában a föld alatti ismeretlen világ káoszától, sárkányoktól meg egyéb szörnyektől. A Gonosz birodalmáról szól a középkor irodalmának és képzőművészetének jelentős része.
Undorodtak továbbá a pókoktól, még az ördöggel is összefüggésbe hozták őket (hasonlóság a bűnre csábító ördög meg a pókhálóba akadt légy között). Valamint úgy hitték, életével fizet az, aki pókot nyel. (Sokan így próbáltak meg öngyilkosságot elkövetni.) Nagyobb gondot okozott, ha valaki véletlenül kígyót nyelt (az szintén szerepelt az undok lények listáján, a békák meg a férgek társaságában). Az orvosi tanács ez esetben úgy hangzott, hogy az illetőt fejjel lefelé kell lógatni egy sült borjúhús közelében, hogy annak illata kicsalja gyomrából az állatot. A családtagok meg készenlétben, seprűkkel, késekkel, husángokkal felfegyverkezve, elpusztítani a megjelenő csúszómászót. Nos, ez egy eléggé radikális megoldás. A kígyónak mindenesetre jobb maradnia a helyén. Ha előbújik – neki akkor kampec! És akkor még állatvédő egyesületek sem léteztek...
