Lona néni grófi család sarja. A szocializmusban egy kis szuterénlakás jutott neki a Várnegyedben. Oda kopogtatott be riporterként Kepes András (látogatásáról megemlékezik A boldog hülye és az okos depressziós című könyvében). A szobát a család emlékei díszítették: címer, oklevelek, fényképek. „Nem a tárgyak a múlt igazi lenyomatai – állította a szebb időket is megélt hölgy –, kilencvenéves korunkban az életünk legfontosabb eseményei értelmezhető képpé állnak össze, akár egy kirakójátékban. Csak a lényeg marad meg, a felesleges dolgok kihullanak, mint például a nevek, a helyszínek, vagy a dátumok.” Ő például nem emlékezett már, mikor és hol volt az első bálja tizenhat évesen, de vissza tudta idézni csinos táncosának illatát, évtizedek után is a szájában érezte az első csók ízét, és a bőre őrizte férje simogatását.
Vethetnénk egy pillantást a saját múltunkba is; milyen ízeket, jeleneteket tudunk felvillantani. Nos, a zentai Tisza mozival szemben működött egy cukrászüzlet, ahol egy dinárért kevert cukor volt kapható. Ami két szem – eltérő színű – Stollwerck cukorból állott. De olyan kemény anyagból meg mázból készült, hogy kitartott a film végéig. És a Szűgyiék fagylaltja, a Tyúkpiac szomszédságában? A szárazkapu bejáratánál is asztalok, székekkel, mindez folytatódott az árnyas, a szépen nyírott sövényekkel még hangulatosabb lugasban. Termetes asszonyság mérte a jéghideg finomságot, amely számomra valóban páratlannak minősül, mert a meghatározhatatlan, különleges ízét azóta is hiába keresem.
Más. Ifjú hölgy a látogatóm, beszélgetés közben véletlenül finoman megérintem a kezét, egy szempillantás alatt ő meg az enyémet, de ekkor valaki benyit, kopogtatás nélkül, szétrebbenő kezek, mindkettőnk tekintetében az elszalasztott, még a lehetőség kibontakozását sem elkezdő árnyék-szomorúság. Ebből egyébként nem is lett kapcsolat, csak lassacskán elapadó levélváltás – miért őrződik bennem mégis élesen ez a néhány képsor? Vagy előbb-utóbb mi is Lona néni nyomdokaiba lépünk?
Dante művében (Isteni színjáték, Babits-fordítás) az erő, a szeretet és az eredményesség a reményből fakad. Új tűz erősít, s szemeim felemeltem a Hegyekre, / amelyeknek előbb meggörbített súlya. És az ébredő szeretet is dúsan teremhet, ha táplálja a remény. Amely ugyanakkor a jövendő / győzelemnek szent várása; s szüli / ég kegyelme s érdem, hogyha elegendő. Verena Kast svájci pszichoterapeuta szerint a remény az az érzelem, amelyen minden emelkedett érzelem alapul. Azonban rendre a jövőre, egy még nem világosan kirajzolódó dimenzióra irányul. Időben őt megelőzve, a reneszánsz idején René Descartes francia filozófus a szenvedélyt vette alapul, s egy tanulmányában olyan tételt fogalmazott meg, mely szerint a remény a vágyból fakad. Amely szenvedéllyé válhat. Hasonlóképpen a félelem meg kétségbeeséssé. (Dosztojevszkij szerint azonban a remény erősebb lehet a félelemnél.) A téma szakértői általában úgy tartják, hogy a remény az életbe vetett bizalmat jeleníti meg, egyfajta alapvédettséget, az ember nem élhet nélküle. Francia népi bölcsesség szerint a remény az életet hozza. Másfelől közelítve a remény kerüli a kudarcot, és a sikert feltételezi. Ennek technikája elsajátítható – azaz a remény tanulható!
De mit tehet a tisztes kort megélt költő? Reménykedhet még valamiben? Kínálhat valamit a holnap? Kilencvenegy évesen versében (Nincs semmi az égen) Tornai József bejelenti, ez még nem a vég, majd így folytatja: Itt a széked, régi / asztalod, / írd le, ami / élni adatott. Neki tehát eszébe sem jut feladni az alkotótevékenységet. Tőzsér Árpád (Futár) inkább a távolba tekint: a házaló csillagok az űrből / sugarukért még visszanyúlnak / buddha leveséből kifut a futár / behívót visz az égi nyúlnak. Az élet mint tivornya nevet viselő költeményében Arany János egyszerűsít: Ez az élet egy tivornya: / Inni kell, ha rád jön sorja. Bárhogyan is nézzük, a jelzett kor mindenekelőtt számadásra utasít, a tapasztalatok összegezésére. Ezt teszi utolsó – megrendítően szép – versében Jorge Luis Borges is (Pillanatok, Tóth Éva fordítása). Ebből idézünk néhány sort: Ha újra élhetném az életemet, /a következőben igyekeznék több hibát elkövetni. / Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék. / Bolondabb lennék, mint voltam, igazából / kevés dolgot vennék komolyan. […] Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól, / míg csak véget nem érne az ősz. / Többször ülnék a körhintára, / többször merengenék a naplementén, / több gyerekkel játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
zárószót adjuk át Popper Péternek, a bölcs pszichológusnak, aki egy helyen arról értekezik, hogy az eseménytelenség évei lassan vánszorognak, ezzel szemben szalad az idő, ha történésekkel zsúfolt. Szerinte nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem, amely hamis szerepekre kényszerítve meggátol bennünket attól, hogy önmagunk lehessünk. „Ezért kell bátran és kíváncsian élni – írja. – Nem szabad féltenünk magunkat az eseményektől, a megismerés kockázataitól. Mernünk kell élni és cselekedni a szívünk szerint: tartalmas és jó életünk lesz, bármeddig tartson is.”
