Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
(Juhász Gyula: Trianon)
„Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Nem tudom, hogy hol és mikor hallottam ezt a mondatot először, de úgy tűnik, hogy más sem nagyon tudja, az internetes keresések alapján Karinthy Frigyesnek és Illyés Gyulának is tulajdonították már, holott valójában Patrubány Miklós erdélyi magyar politikus, közíró mondta ki először 2000. május 25-én, a Magyarok V. Világkongresszusának nyitókonferenciáján. Én sem tudtam, kinyomoztam. Szóval, hogy nem tudom, mikor és hol hallottam, és azt sem tudom, hogy éreztem-e bármit is akkor, amikor hallottam.
Furcsa családban nőttem fel. Történelemről szinte soha nem esett szó. Lehet, hogy azért, mert a szüleim nem voltak értelmiségiek, író nagyapám pedig meghalt még a születésem előtt.
Megmaradtak a könyvei, amelyeket ugyan szinte válogatás nélkül faltam, mégsem jött igazán szembe a történelem. Helyesbítek: a huszadik századi történelem. Pedig minden adott volt: éppen az író nagyapámat vitték el Dachauba és Goli Otokra, a dédapám pedig alig került haza az orosz frontról. Az asszonyok meg persze mindeközben vártak. Az is a történelem része. Mégis már középiskolás voltam, amikor Trianonról tanultunk, és én, szabadkai születésű szegedi gimnazistaként helyre raktam a fejemben a dolgokat, az én saját vajdasági magyarságomat.
Nem egy lesötétített szobában nőttem fel, pontosan értettem, hogy az ország és a nemzet nem ugyanaz, mégsem foglalkoztam ezzel. Persze voltak magyar-szerb konfliktusok az iskolában, de úgy gondoltam, azok a mindennapok részei, máshol is összeverekednek a gyerekek, ha nem a nemzetiség vagy a nyelv, akkor valami más miatt. Magyar az anyanyelvem, de a szomszéd gyerekekkel folytatott játék során szerbül is nagyon jól megtanultam, nem okozott nehézséget, ha váltani kellett a nyelvek között. Ismét csak azt hittem, ez a normális. Csak a szegedi iskolaévek alatt jöttem rá, mennyire más az, ha egynyelvű a környezeted, és igazából mennyivel szegényebbé is tesz, hiszen, ha egyetlen nyelven is boldogulsz, miért tanulnál meg többet.
A nyolcvanas években születtem Szabadkán. Állandó lakcímem sosem változott, a mai napig mégis éltem már a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, Szerbia és Montenegróban, most pedig éppen Szerbiában. Dédnagymamám, aki 1910-ben született, pedig ennél is több államban lakott, holott miután Szenttamásról Szabadkára férjhez ment, alig hagyta el az utcát is, amelyben élt. Sosem mesélt arról, milyen volt gyerekként egy másik országban felnőni, vagy, hogy egyáltalán ezt ő mennyire érzékelte. Arról sem, hogy már férjes asszonyként milyen volt egy rövid időre újra magyarországinak, majd újra jugoszlávnak lenni. Hagyott-e ez benne nyomot, vagy az egyébként is válságos idők egyik újabb momentumaként élte meg, amelyet el kell fogadni, nem kell rajta sokat agyalni? Ez van, ezt kell szeretni – mondta sokszor ő, hallom nagyanyámtól is.
Magyar az, akinek fáj Trainon. Kóstolgatom ezt a mondatot, keresem magamban a fájást, és ezzel a kereséssel egy időben jön a ráismerés, lehet, hogy nekem most már inkább mindig csak Adyval kell együtt kérdeznem, hogy én nem vagyok magyar?
Eltört az idő
Egy leírásban azt olvastam, hogy 1920. június 4-én megállt az élet. Megállt a történelem, eltört az idő. Ahogy szétszabdalták Magyarországot, úgy szabdalták szét a magyar lelket is. A szabdalás pedig fáj. De hogy 102 évvel később is fáj-e, kell-e, hogy fájjon, illetve hogyan kell, hogy fájjon, az már más kérdés. És úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki éppen ezt a fájást figyeli magában.
A trianoni békediktátum nemcsak Magyarországot, hanem a magyar művészetet is részekre szabdalta. Megszületett a határon túli magyar irodalom, a határon túli magyar festészet és a határon túli magyar színház is.
Viszont száz évig szinte senki nem mert hozzányúlni ehhez a szabdaláshoz, talán, mert túl megosztónak tartotta, hiszen a társadalom egyik része alapvetésnek veszi, hogy mindentvissza, ha nem is valósan, de legalább az elképzelés szintjén, míg a másik oldal nyitna a multikulturális világ felé, de fél attól, hogy akkor éppen a sajátját veszíti el.
A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából végül több előadás és írás is született, illetve azóta elkészült a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a budapesti Átrium Színház közös előadása is. A trianoni csata Urbán András rendezésében számos bírálatot váltott ki, egyesek szerint értékromboló, míg mások szerint inkább gondolatébresztő. Megkérdeztem hát Urbán Andrást, mit is gondol ő személyesen Trianonról, és az akkori eseményekhez kapcsolódó érzelmekről. A rendező szerint is nagyon erős a megosztottság a magyar társadalmon belül, és míg a liberális baloldal tehernek érzi ezt a témát, addig a konzervatív oldal, azon belül is inkább a népnemzetinek nevezhető vonal szinte pontos paramétereket állított fel arra vonatkozóan, hogyan is kell érezni a trianoni békediktátummal kapcsolatban, holott senkitől sem várható el egy meghatározott érzés. Urbán András ugyanakkor úgy vélekedik, hogy mindezek ellenére „a józan ész is azt diktálja, hogy az igazságtalanságokra, a nagy durvaságokra az ember lelkileg is reagál valahogy”, vagyis valamilyen módon talán mindenképpen fáj.
Hozzátette, a határon túli magyar lét ezenfelül arra is rákényszerít minket, hogy a többségi nemzethez tartozókkal ellentétben már gyerekkorunkban szembesüljünk a történelemmel, és már igen korán meginduljon az identitáskeresésünk.
„Ha Trianon nem fáj, az nem bűn”.
A mai fiataloktól már nem várható el, hogy fájjon nekik valami, ami több mint száz éve történt. Ezt már Baráth Gábor Gergely történész-történelemtanár mondta, aki szerint egyes diákokon látszik, hogy megérintik őket az akkori események, és elgondolkodnak rajtuk, más diákok viszont ugyanúgy tanulják – vagy nem tanulják – meg az erről szóló tananyagot, mint az összes többit.
Száz évvel ezelőtt természetesen fájt Trianon, hiszen az elcsatolt területeken élők egyik napról a másikra egy másik országban találták magukat, fáj viszont most is, hiszen ez egy fekete pont a magyarság történetében, a magyarokat igazságtalanul súlyosan büntették meg – emelte ki Baráth Gábor – Ez viszont ma már nem úgy fáj, hogy minden június 4-én könnyekben törünk ki – részletezte –, hanem úgy, hogy tisztában vagyunk az akkor történtekkel, azzal, hogy mekkora területet csatoltak el, mi volt ennek a háttere, és mi lett később a következménye. Viszont tisztában kell lenni azzal is, hogy a nemzet megmaradt, és egységes maradt, és a magyarság számaránya a Kárpát-medencében száz év alatt elenyésző mértékben csökkent csak – magyarázta.
– Ha Trianon nem fáj, az nem bűn, de tisztában kell lenni a tényekkel – szögezte le a történész. –Vannak gyerekek, akiken látszik, hogy megviseli őket, hogy tényleg fáj nekik, de a többség sokszor nem érti, hogy mindez hogyan is történt, vagy nem érti, hogyan lehet, hogy mindenki magyarul beszél a családban meg a környezetünkben, de Szerbiában élnek – magyarázta.
– A szerbiai magyar középiskolások nem tanulnak olyan részletesen a magyar történelemről, mint magyarországi kortársaik, Trianonról főként az első világháború következményeinek tárgyalásakor van szó. A szerb középiskolások számára pedig ez az időszak a győzelemről szól, úgy tanulják, hogy amikor a szerb katonák bevonultak a Délvidékre, akkor voltaképpen felszabadították ezt a területet – magyarázta a történész.
Hatuma
Hatuma egy nagyon pici falu Új-Zéland északi szigetének közepén. Lakossága 2018-ban 153 fő volt. Közvetlenül mellette található a sekély vizű Hatuma-tó.
Számunkra azonban a hatuma természetesen nem az új-zélandi tavat vagy a falucskát jelenti. Hatumának nevezik Magyarországon rövidítve, néha talán némi negatív felhanggal is a határon túli, vagy más néven külhoni magyarokat.
Nem nagyon van választási lehetőségem, hogy én személyesen a hatuma törzs valamely ágához tartozónak tartom-e magam, erről nem én döntök. Ha akarom, ha nem, van az Anyaország és van a minden egyéb, és én ennek a minden egyébnek vagyok a része, még ha születésemtől kezdve soha nem is voltam más, csak magyar.
