Zsolt cigány srác volt. Írónak készült. De a családja, amelyben felnőtt, nagyon szegény volt. Zsoltnak nem volt különösebb végzettsége. De rengeteget olvasott autodidakta módon. Nagyon sok írót ismert. Kedvence Brecht volt. A novellisták közül pedig Pap Károly. Anyja egyedül nevelte őt s még két testvérét. Azok valójában irigyek voltak rá. De nem érdekelte őket az irodalom. Közhasznú munkások voltak. Nem tudtak önálló életet kezdeni ők sem. Júlia, az anya, büszke volt fiára. Az apa már nem élt. Zsoltnak pedig már egy tucat novellája megjelent. Szegény emberekről számolt be. Mi másról is írhatott volna? Nyilván nem a gazdagok életéről. Azokról, ha írt, csak bírálta őket. De ez érthető. Zsolt rendszeresen járt egy lakásuktól nem messze lévő könyvesboltba.
Egyszer mikor arra járt, egy könyv nagyon megtetszett neki. De háromezer kétszáz forint volt. Még ennyi pénze sem volt. Júliának elmesélte a dolgot.
– Nagyon tetszett az a könyv? – kérdezte az anya.
– Igen, nagyon.
Júlia sóhajtott, majd azt mondta:
– Majd megszerzem.
Orosz novellisták gyűjteménye volt ez a bizonyos könyv. Júlia elhatározta, hogy ellopja. Az ő drága csodálatos és eszes gyermekének ez ne álljon írói útjába. Pedig ő vallásos volt. Nem volt tolvaj. De ha nincs rá pénz, akkor is meg kell szerezni mindenáron azt a könyvet.
Pár nap múlva tehát Júlia beállított a könyvesboltba. Zsolt megmondta neki a könyv címét s még azt is, hogy a bolt melyik részén találhatja meg azt… Megtalálta. A boltos szemében máris furcsának tűnt ez az asszony.
– Óhajt valamit asszonyom? – kérdezte tőle.
– Csak nézgelődök – mondta Júlia.
– Csak tessék!
Majd amikor a boltos nem figyelt oda, az asszony a szatyrába dobta a könyvet. Ám a boltos mégis odapillantott.
– Azonnal hívom a rendőrséget!
– Jaj, ne!
– Gondoltam én, hogy valami rosszban sántikál!
– Kérem, ne hívja a rendőrséget!
Pedig azok kijöttek. Látszik, hogy Júlia rendes cigányasszony, hiszen rosszul lop… A két rendőr azonnal faggatni kezdte Júliát.
– Szóval el akarta lopni a könyvet? – kérdezte az egyik rendőr.
– Csak a fiamnak. Ő írással foglalkozik.
– Írással?
– Igen.
– Hogy hívják a maga fiát? – kérdezte a boltos.
– Lakatos Zsoltnak.
A boltos elgondolkodott.
– Hiszen azt a srácot ismerem! Gyakran jár ide.
– Igen. Író akar lenni. Már több novellája megjelent.
A boltos most már egyáltalán nem haragudott. A rendőrök meg tétlenül álltak ott.
– Jó, kérem, – mondta a rendőröknek – ne büntessék meg ezt az asszonyt.
– A könyv a magáé. Olvassa a fia egészséggel! – fordult Júliához.
A rendőrök távoztak.
– Ha tudtam volna, hogy maga annak a srácnak az anyja, akkor egészen máshogy viszonyulok önhöz.
– Író akar lenni s ez a könyv nagyon megtetszett neki.
– Értem. Ebből sokat fog tanulni.
– Ő is így gondolta.
– A maga fia tudja, mi a jó könyv.
– Szívesen adnék magának pénzt, de csak kétszáz forintom van.
– Tegye csak el. Egyáltalán nem haragszom. Kívánom, hogy a fia jó és nagy író legyen…
– Köszönöm.
Júlia eltette a könyvet s könnyes szemekkel elköszönt. Otthon Zsolt nagyon örült a könyvnek. Máris olvasni kezdte. Azt meg sem kérdezte, hogy anyja hogyan jutott hozzá. Júlia meg el sem mesélte a sztorit. Miközben Zsolt lelkileg a fellegekben járt, Júlia a konyhában elmondott egy imát, mert azért mégis bánta, hogy mihez folyamodott ő…
