A nukleáris összecsapás szélére sodródó hidegháborús hangulat, az AIDS megjelenése, az afrikai kontinenset sújtó éhezés, illetve a csernobili atomerőmű katasztrófája ellenére talán a múlt század neonszíneiben fürdő nyolcvanas évek azok, amikor igazán jó volt élni.
Legalábbis erre lehet következtetni a mai napig tartó nosztalgiahullámból a zenében, a divatban, no meg persze a filmekben is. Mert ismét trendi a szintipop, az adott korszak zenészei pedig ugyan megöregedve, kicsit talán pocakosan, de ismét telt házas koncerteket adnak, illetve ismét a zenei toplisták csúcsát ostromolják dalaikkal, ahogyan a nyolcvanas éveket felidéző nosztalgiaesteken egy tűt sem lehetséges leejteni, arról nem is beszélve, hogy főleg a mai fiatalok azok, akik a YouTube-on újra felfedezték maguknak a Modern Talkingot, a Duran Durant és a többi előadót, illetve együttest.
A Balkán-félsziget ezen szegletében pedig rengetegen emlegetik visszavágyakozva a titói Jugoszláviát, nyáron a kötelező nyaralásokat, az Ante Marković által megreformált dinárt, a napra pontosan érkező fizetéseket, amiből meg is lehetett élni és félre is lehetett tenni, a hétvégi magyarországi bevásárlásokat, az EI Niš, vagy éppen Gorenje gyártmányú háztartási gépeket, televíziókat, a Tomos robogókat, az első, külföldön vásárolt és az országba becsempészett Commodore 64-es, vagy éppen ZX Spectrum számítógépeket, a Sony walkmanjét, de mindenekelőtt azt a biztonságérzetet, ami örökre elveszett.
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ez volt az utolsó internet előtti korszak is, ami most éppen a számítástechnikának, illetve a világhálónak köszönheti népszerűségét. A giga- és a segélykoncertek, illetve a rajongói klubok nagy korszaka volt ez, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a mai, valós kapcsolatszegény világunkban különösen vonzó a mai fiatalok számára. A trendszakértők szerint ez volt a monokultúra utolsó évtizede, amikor még mindenki ugyanazokat az albumokat hallgatta, ugyanazokat a filmeket vetítették a filmszínházak is. És ez volt a beszédtéma is a fiatalok, illetve az idősek körében. Nem utolsósorban ez volt a ma már kihalófélben lévő hagyományos televíziózás legszebb korszaka is a maga többmilliós tömegek által nézett sorozataival: A Dinasztiával, a Dallasszal, Starsky és Hutch-al, illetve az Egyesült Államokban a M.A.S.H.-al, aminek záróepizódját a nézettségi adatok szerint 106 millióan látták, ami akárhogy is nézzük, de akkoriban ez az USA lakosságának a felét jelentette.
Persze a nyolcvanas években sem volt kolbászból a kerítés, de a most negyven-, illetve ötvenévesek tisztában vannak azzal, hogy akkoriban sokkal egyszerűbb és őszintébb korszak volt a jelenleginél a sokkal durvább hidegháborús hangulat, illetve fegyverkezési hajsza és a csernobili nukleáris erőmű katasztrófája ellenére. Ezért nem is csoda, hogy a filmipar, majd pedig a internetes tartalomsugárzók is meglovagolták ezt a nosztalgiahullámot, aminek legfényesebben csillogó drágaköve a Netflixen futó Stranger Things-sorozat, aminek néhány napja kezdték el vetíteni 4. évadának két, az évadot lezáró epizódját, amely a tartalomszolgáltatón való közzététele után az óriási érdeklődés miatt annyira leterhelte a tartalomszolgáltató szervereit, hogy egy ideig elérhetetlenné vált a tartalomsugárzó szolgáltatás. A minap pedig az is kiderült, hogy a sorozat negyedik évadzárója nemcsak a fő rivális, a Disney + Csillagok háborúja Obi Van-Kenobi mellékszál sorozatának a nézettségét győzte le, hanem a maga 287 millió órás nézettségével, a Netflixen eddig csúcson lévő Brigerton család második évadának 193 millió órás rekordját is maga mögé utasította.
Az idén 63 éves Kate Bush angol énekesnő a sorozat negyedik évadjának hetedik részében felcsendülő, 37 évvel ezelőtt kiadott Running Up That Hill című szerzeményével pedig azonkívül, hogy felkerült a kislemezek brit top listájának az első helyére 3 Guinness-rekordot is megdöntött: közöttük a legidősebb énekesnőét, akinek a dala felkerült a top listák első helyére (ezt a rekordot 1998 óta az akkor 52 éves Cher tartotta a Believe című dalával), illetve a leghosszabb idő után a slágerlista élére kerülő dal rekordját is.
Maga a Stranger Things szinte semmiből lett az elmúlt négy év legnépszerűbb sorozata. Szerénységem is teljesen véletlenül akadt rá a Netflixen, de seperc alatt rabul ejtett. A széria mind a négy, évről évre egyre komorabb és idegtépőbb cselekményszálát epizódról – epizódra bogozgatva akaratlanul az az érzése támad az embernek, hogy a sorozatot jegyző Duffer testvérek fogták a nyolcvanas évek klasszikus sci- és rémfilmjeit, valamint sorozatait (E. T., Kincsvadászok, A dolog, Twin Peaks, Rémálom az Elm utcában, Harmadik típusú találkozások, Poltergeist, Nagy Balhé Kis Kínában, Hellraiser), illetve Stephen King ma már klasszikusnak tekinthető horrorregényeit (Ragyogás, Állj mellém, Carrie, Borzalmak városa, Tűzgyújtó, A holtsáv, A Setét torony) ezeknek az esszenciáját kivonva az egészet jól összegyúrták, majd pedig megspékelték a nyolcvanas évek legjobb zenéjével, illetve életérzésével és így sikerült összehozniuk egy kellemesen rémisztő nosztalgiabombát.
Maga a sorozat természetesen jórészt egy első látásra unalmas amerikai kisvárosban, Hawkinsban kezdődik, ahol a csendes, békés felszín alatt meglehetősen furcsa és nem mindennapi erők munkálkodnak. A városka punnyadásának egy kisfiú, Will Byers (Noah Schnapp) eltűnése, egyben egy különleges 10-11 éves kisleány, Tízi (Millie Bobby Brown) feltűnése vet véget. Mindkét dolog fenekestül borítja fel a városka, ezen belül pedig Will barátainak az életét, akik ahogyan ilyen esetben illik( értsd amerikai filmben, illetve sorozatban) el kezdik keresni cimborájukat, a nyomozásuk során viszont egy nemcsak az életüket, hanem az egész várost fenyegető természetfeletti erővel kénytelenek szembeszállni. A srácok mellett pedig az eltűnt fiú édesanyja (Winonna Ryder) és nagyobbik fiát, Jonathant (Charlie Heaton) követi, akik mellett a helyi rendőrfőnök, Jim Hopper (David Harbour) is belecsöppen az események középpontjába….
A sorozat második évadjában a Duffer testvérek még mélyebb betekintést engednek a természetfeletti lény elleni harcban, egyedül a harmadik évad epizódjait nézve érezheti az ember úgy, hogy az eddig kiválóan működő receptúrába miért is kell bevonni a már a spájzban, pontosabban az Egyesült Államok kellős közepén lévő városka közelében a természetfeletti erővel illegális kísérleteket folytató) oroszokat, de végül is az évad végére sikerül kimászniuk ebből a cselekménygödörből, és sikerül összehozniuk egy igazán pöpec évadzáró epizódot.
Ezt követően a koronavírus-járvány miatt két évet kellett várni az idén bemutatott negyedik évadra, amellyel a cselekményvezetést illetőleg óriásit robbant a Duffer testvérek nosztalgiabombája és még az orosz szálat is méltóképpen végigvezették (egészen egy szibériai munkatábornak álcázott titkos laboratóriumig) és méltóképpen be is fejezték. E szál sikeres felgöngyölítésében egyébként Nikola Đuričko szerb színész is zseniálisan hozzájárult Juri, a minden hájjal megkent csempész és pilóta szerepében, aki jó pénzért saját édesanyját is eladná az ördögnek. Az évad legérdekesebb új karaktere mégis a szerepjáték kalandmester és heavy metál zenész Eddie Munson (Joseph Quinn), aki olyan szörnyűségnek lesz a szemtanúja, amely tovább borzolja a kedélyeket a mostanra a tragédiák központjává váló Hawkinsban… Szó ami szó, hőseink ezúttal egy Vecnának nevezett nagybetűs gonosszal kénytelenek megküzdeni, akihez képest az előző évadokban kísértő Demogorgon szűkölő pincsikutya és aki a hawkinsiak, de mindenekelőtt a sorozat hőseinek az életére tör.
A sorozat erőssége az, hogy zseniális ötvözetbe vegyíti a már jól ismert misztikumokat, a telekinézist, az összeesküvés elméleteket a lélektani horrorral, illetve a megfelelő módon adagolt nosztalgiával és humorral. Nikola Đuričko szereplése, no meg Antal Nimród közreműködése a sorozatban (a sorozat negyedik évadjának ötödik és hatodik részét vezényelte le) pedig már hab a tortán.
