Tétlenségre ítélt időkben vettem a kezembe Kazinczy Ferenc Erdélyi levelek című, egészen elbűvölő útirajzát. A könyv Aigner Lajos nyomdájából került ki, valamikor nagyon régen, 1880-ban, belső címlapján régi tulajdonosának a kézírásával bejegyezve: Győri János joghallgató, alatta egy elmosódott évszámmal – sejthetően az 1930-as évekből. Zentai nagybátyám sosem látott könyvtárából mindössze három kötet jutott el hozzám, az egyik éppen Kazinczyé, ezért érezhettem úgy, hogy valaki óvó kezével a vállamon, a keresett könyvhöz vezetett.
A XVIII. és a XIX. század fordulóján lelkes utazók járták be Magyarország többnyire ismeretlen, az idegenek számára sejtelmes tájait. Akkoriban éppen csak befejeződött a török hódoltság idején elnéptelenedett vidék újratelepítése, új tulajdonosaik művelés alá vonták a századokon át parlagon heverő földeket, új falvaikban megépültek az első templomok és iskolák. Erdélyország talán ebben a tekintetben szerencsésebb sorsra jutott, arrafelé volt valami folyamatossága az életnek. Sejteni lehet ezt abból is, hogy Teleki Domokos, a lelkes erdélyi ifjú, a marosvásárhelyi könyvtár, a híres „téka” alapítójának, gróf Teleki Sámuel kancellárnak a fia az 1796-ban Bécsben megjelent Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt című munkáját a következő ajánlással adta olvasói kezébe: „Az Erdélyi Díszes Magyar Társaságnak, melyben a hazának oszlopai, becsüllött tudósai és nagyra igyekező fiai a tudományok gyarapítására és az anyai nyelv pallérozására s terjesztésére, ezáltal pedig a nemzeti karakternek állandó fenntartására s ékesítésére egybeszövetkeztek: az ide foglalt tudósításokat ajánlja az Iró.”[1] Teleki Domokos egyik leglelkesebb munkatársa volt az Aranka György szervezte Erdélyi Magyar Nyelvmívelő és Kéziratkiadó Társaságnak. Mint hazája sorsa iránt lelkesen érdeklődő ifjú, 1793-ban „Magyarország felső részeiben”, és még ugyanebben az évben „Erdély egy részében” tett utazását követőn 1794-ben harmadik útja Dél-Magyarországra vezetett, amikor Erdélytől Fiuméig – ahogyan ő írta: Fiumáig – bejárta a magyar korona országának és valamennyi csatolt tartományának a területét.
Teleki Domokos és gróf Hofmannsegg, az erdélyi és a szászországi arisztokrata kedélyes útitársak lehettek volna, ha együtt járják be azt az utat, amelyet 1794-ben mindketten megtettek Magyarország déli vármegyéiben. Elképzelhető, hogy valahol a Duna bezdáni átkelőjénél üdvözölték is egymást a szász utazóval, aki eredeti szándéka szerint mindössze természettudományos gyűjteményét szerette volna gyarapítani a délmagyarországi vármegyék lápos vidékén, ám útja során oly mértékben beleszeretett a magyar vidékbe, hogy kíváncsisága az akkori magyar népélet egyik legkiválóbb ismerőjévé avatta őt. Úti élményeiről nagynénjéhez intézett leveleiben számolt be, melyek 1887-ben Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793-1794-ben címmel könyv alakban is megjelentek. Leírásai ma már a magyar művelődéstörténet és a néprajz számára egyaránt történelmi jelentőségű dokumentumok. Mellettük John Paget, a későbbi Paget János a reformkori magyar arisztokrácia kedvelt alakja – akit Jókai Mór 1877-ben megjelent Egy az Isten című regényében is megörökített – eredetileg Pozsonyban a viharos országgyűlés eseményeit kívánta megfigyelni, de a forradalom előtti történések olyan lendülettel sodorták magukkal, hogy kíváncsiságától hajtva, új ismerőseinek, a Wesselényieknek a segítségével beutazta Magyarország és Erdély jelentős részét, s Wesselényi Polixéniával kötött házassága révén itt is maradt nálunk, osztozva a nemzetünk valamennyi megpróbáltatásában. 1839-ben Londonban, angol nyelven, két kötetben jelent meg Hungary and Transylvania – With remarks on their condition, social, political and economical című munkája, melyet Magyarország és Erdély címmel 1987-ben vehetett kezébe a magyar olvasó.
A XIX. század lelkes utazóinak társaságához csatlakozott Kazinczy Ferenc, a neves nyelvújító és irodalomszervező, aki a maga korában szinte az egész magyar irodalommal levelezett, hosszas, éveken át tartó készülődést követően 1816. június közepén indult el Széphalomból, és 24-én Gencs és Nagykároly között lépte át Erdély határát. Az ezt követő három hónap során a Bethlenekkel, Bánffyakkal, Telekiekkel, Jósikákkal és Keményekkel gazdag hazában megfordult a Kolozsvár, Torda, Segesvár, Szeben, Déva, Lugos, Hunyad és Nagyenyed városok által körülzárt területen, ahol azután Erdély nemes családjai a neki kijáró tisztelettel fogadták a vendéget. Magyarország nem ismeri Erdélyt – jegyezte le Kazinczy könyve előbeszédében, hogy ezt követően szívbéli jó barátjához, Dessewffy Józsefhez címezte huszonhat terjedelmes levélben számoljon be az útja során összegyűjtött élményekről.
A Magyarországot és Erdélyt elválasztó Meszes csúcsán végre, egészen eltikkadva a „legfőbb ponton” állt a vándor, és tekintett széjjel a lábai alatt elterülő csodás látnivalókon. „Mily rezzenő pillanat! Előttem fekvék az egész Erdély.” S az írás embere egy pillanatra elbizonytalanodott: „bár eléggé érezhetőleg önthetném szóba a mit láttam” – sóhajtotta bele az üde szélbe. „Megfordulék sarkamon, s valamerre tekinték, éjszaktól keletig, s onnan tovább dél és nyugat felé, dombot láték és völgyet, s úgy dombot és völgyet minden lapály nélkül, mint midőn a kertész spallérja tetejét zsinór után nyirdeli. A Kárpát ága, mely Késmárk mellől Máramaroson s tovább aztán a Székely földön megyen le Szeben, és tovább Fogaras mellé, a távolság miatt elvesze szemeim elől, elveszének az abrud-bányi s hátszegi rengetegek is. Egyedül a Blagyásza üté ki magát, a merre Belgrádot képzelhetém, a dombok és völgyek örök síkja közül, s oldalain foltonkint fehérle még most is a hó. Szótlanul állék itt. Úgy tetszék, mintha valamely isten egy magasan kiálló pontról nézte volna sok ideig a habokban hánykódó tengert, s tündér botjával egyet ütvén, épen most parancsolta volna, hogy a tenger azon alakban változzék földdé, de már benőve erdőkkel, melyben egy perc előtt hánykódó hab vala, s még előttem nem volt megteremtve az új föld embere, még nem voltak megteremtve állatai, mert innen nem vala látnom semmi falut, semmi tornyot, semmi kalibát; a táj ember nélkül, nyáj és marha nélkül, madár nélkül volt.”[2] Kazinczy Ferenc országjárása során megannyi csodálatos tájat látott, járt a királyi Tátra égbe szökő csúcsain, a budai, a pozsonyi és a tokaji hegyvidék emberi munkával kultúrtájjá varázsolt lankáin, melyek e mostaninál „szebb tájat terjesztenek el a szem előtt, ott nagyobb és kisebb, hegyesebb és domborúbb hegyek, messzire elnyúlt síkok, sok városokat és falukat, nyájakat és embereket látni, s a hajókat vivő Dunát és Tiszát, az árkaiból messzire kiömlő Bodrogot, s így a darab stafírozva van. Itt mindezekből éppen semmi. Magam valék itt lovaimmal, szekeremmel, cselédeimmel, s a mi rémítő az érzésben vagyon, az még nagyobbodék azáltal, hogy a nap is elvala rejtve, s az ég egész golyóbisát felettem mindenfelé bús felhők borították el. […] e látvány egyetlen a maga nemében s planetánknak talán semmi más pontján fel nem találtatik.”[3] Kazinczy úgy érezte, Erdélybe lépve a teremtés küszöbén állt, s a hatalmas műve megalkotásának pillanatában tetten ért Úristen végig kísérte őt az útja során.
Lévén ő maga is amolyan könyvcsináló ember, főúri kastélyok, udvarházak, bástyákkal övezett kúriák, erődök és vártemplomok gazdag képtáraiban Rubens, Tician, Van-Dyck és Rembrandt festményeit csodálhatta, könyvtáraik féltett ritkaságaiba lapozhatott bele, ásványok, pénzek és régiségek kabinetjének kincseit vehette a kezébe, és esténként gondosan ápolt kertek hűvösében kiművel főkkel folytatott baráti beszélgetést. A Wesselényiek zsibói birtokán csinos kertecskék bibliotéka-pavilonjában a reggeli mellé a ház ura előbb Berzsenyit, majd Horácot olvastatott föl a szolgálóval. Az utcán, a köznép beszédét hallván, füzetébe különösen csengő szavak hosszú sorát jegyezte fel – „erősen meleg van”, de túl a dombon a borulás „pászmás esővel fenyeget”, miközben az út szélén „vizegenyes fövenyt” lép a lába –, s elcsodálkozott a népdalok mély bölcsességén. Nagyenyeden a Benkő Ferenc alapította kollégiumi könyvtárban ódon fóliánsok társaságában jegyezte föl: „A régi házak tagjainak azt kellene örökké prédikálnunk, szóval és írva, hogy valami leveleik birtokok védelmére nem tartoznak, köttessék együvé, nehogy leányaik rajtok pogácsákat süttessenek s a ház egyéb szükségére fordítsák.”[4] Medgyesen jegyezte be a naplójába: a szászok városon és falun egyként kőházakban laknak, amolyan cseréppel fedettekben, befordítva hosszában udvaraikra. A jász, a kún és a hajdú helyeinkhez hasonlóan földesúri hatalmat nem ismernek. A szász ember kötelessége abból áll, hogy adót fizet az államnak, dézsmát a prédikátorának, s ha kell, elszegődik katonának. Közülük sokan temérdek gazdagságot gyűjtenek, szóbeszéd járja, hogy van közöttük olyan is, aki évenként negyvenezret vészen be. „Mely boldog lehet, a kinek ennyi jövedelme van – írta Kazinczy, majd hozzátette: – Csak hogy arra, hogy boldogok legyünk, egyéb is kell, mint negyvenezer jövedelem a predikátori rang mellett.”[5] Másutt, az elesett román parasztoknak, zselléreknek és jobbágyoknak okos papokat és művelt tanítókat kívánt.
Általában azért kér az isteni gondviseléstől kultúrát a földesúrnak és a köznépnek egyaránt, mert szerinte az mindenkit megillet, s ha csak egy helyütt is csorbul, senki öröme és boldogsága nem lehet teljes. Mindamellett, az erdélyi kincsek rengetegének láttán is úgy vélte, minden látást érdemlő dolgok közt leginkább érdemel figyelmet a jó, a bölcs ember. „Mi volna a magyar nyelvű nép, ha a régi idők neki a kiművelődésre nyugalmat, az újabbak ahhoz erőt adának vala!”[6] Szinte megilletődik, amikor Vajdahunyad várában azokon a folyosókon jár, amelyek még őrizték a nagy Hunyadiak lába nyomát. Különös kegyelettel lapozta föl Bod Péter irodalomtörténetének, a Magyar Athenásnak bekötött példányát, és Benkő József Transilvaniae című történeti munkáját, majd hódolatát levélbe foglalja: „Erdélynek szabad dicsekedni, hogy literatúránk gyümölcsei annak felvirradásában itt termének, és nem nálunk.”[7] Az erdélyi nemes urak semmivel sem pótolható erényének tekintette, hogy fiaikat a nyugati városok művelt egyetemeire íratták, akik azután peregrinációik során sok mindent láttak, hallottak, a maguk és mások hasznára könyveket, „olykor rezeket, metszett köveket” (vagyis műkincseket) hoztak haza. Kazinczy Erdélyből küldött leveleiből kiderül: nem más, mint a honszeretet az, amire őt a meglátogatott emberek és a fölfedezett értékek emlékeztették. Hazaérkezvén, hálával telt szívvel írta utolsó levelébe: „Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom a mit a szerelem ada, sohasem éltem.” Másutt így fogalmazott: az Erdélyben töltött hónapok élete legszebb emlékei közé tartoztak, „s vádlom magamat, hogy a jó földet hamarább nem látám”.[8]
Az Erdélyi levelekből kitűnik, az Itáliát, a Németalföldet és a napnyugati országokat járó előkelő utazók világában Kazinczy Ferenc volt az első, aki a tudományos megismerés igényével kelt útra a két magyar hazában, hogy fölkeresse, és számba vegye a történeti és a művészeti értékeket, és az azokat oltalmazó embereket. Hogy igazán mi az elbűvölő az úti élményekről beszámoló levelekben? Az, hogy az írójukat minden látvány és jelenség a rá és az írástudó társaira váró feladatokra emlékeztette, és ezt ő kivételes kegynek tekintette. Az Erdélyben született leveleinek minden sora biztatás és bátorítás az új feladatok vállalására. Nem is figyelmeztető csengőszó, hanem ünnepi harangzúgás. Nem véletlenül olvasták Kazinczy Ferenc műveit a kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti újjászületés lelkes hívei.
(Folytatjuk)
[1] Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása; Budapest – Balassi Kiadó, 1993. 8. p.
[2] [Kazinczy Ferenc]: Erdélyi levelek. Írta Kazinczy Ferenc. Kiadja Abafi Lajos; Budapest – Aigner Lajos, 1880. 63–64. p.
[3] Uo. 64–65. p.
[4] Uo. 281. p.
[5] Uo. 141–142. p.
[6] Uo. 143. p.
[7] Uo. 84. p.
[8] Uo. 88. p.
