SZEREPCSERE. Amennyiben ez persze lehetséges (merthogy utóbb ennek ötlete is felmerül). A rövid prózai szöveg – amelyre egy folyóiratban bukkantam – nem szolgál világos eligazítással. Megismerjük viszont Magusht, ezt a tizennégy éves, értelmes kisfiút. A látnokot. Aki egy széntelep melletti lakatlan épületben olvassa ki a végzetet, a szemközti ház hat nagy és tizenkét kisebb ablakának mögöttes mozgásából, tükröződő fényjátékából. Azok akárha kártyalapok lennének. Itt látogatta meg (és maradt nála egy ideig) Silvina Ocampo írónő (1903–1993), az argentin irodalom egyik vezéralakja. (Önálló kötete magyarul nem jelent meg, erre legalábbis nem találtam utalást.) Silvinát a kisfiú barátjaként fogadja el, s megengedi, hogy az átellenben sorakozó ablakokból kiolvassa sorsának alakulását. Az pedig olykor bizony fájdalmas. – A sors olyan, mint egy gazdájára leső emberevő tigris – mondja egy alkalommal a kisfiú. Majd hozzáteszi: – Egy nap talán már semmi nem lesz számodra ezekben az ablakokban. – Meghalok? – kérdi döbbenten az írónő. – Nem feltétlenül – feleli Magush –, élhetsz sors nélkül.
Mi pedig elmélázhatunk azon, miért áll hozzánk oly közel ez a (kissé szürrealista) szöveg, egyáltalán: a dél-amerikai irodalom. A mágikusnak nevezett realizmus. Létezne valamiféle titkosan átívelő lelki kötődés?
Fiatal újságíróként alkalmam nyílt interjút készíteni Székely Tiborral, a világutazónkkal, aki hetvennégy országban járt. A beszélgetésünk végén – már nem „hivatalosan” – megkérdeztem, a magyarok mentalitását, észjárását tekintve mely népcsoportot említené lehetséges rokonként. Némi gondolkodás után Patagóniát nevezte meg, az ott élő emberekben érzékelt velünk felfedezhető hasonlóságot.
RÓMAI MUZSIKA. Cs. Szabó Lászlónak ezzel a címmel jelent meg kötete 1970-ben, Münchenben, az Aurora Könyvek sorozatában. A fülszöveg szerint méretben és igényében a húsz éve nyugaton élő alkotó eddigi legnagyobb írói vállalkozása. Valóban vaskos kötet, benne: naplók, esszék. Alapjában véve: egy emigráns író belső önéletrajza.
Nem emlékszem már, hogyan szereztem tudomást e mű megjelenéséről, hiszen az emigráns magyar írókról szinte semmit sem tudtunk, akkor még nem is hallottunk például Faludyról, Határ Győzőről, s Márairól is csak jóval később. Cs. Szabó László (1905–1984) könyvét tehát megrendeltem (akkor már/még nem figyelték, mi érkezik külföldről), s igen gyorsan meg is érkezett. De csak aztán, hosszú évek elteltével ismerkedtem meg, fokról fokra, ezzel a félelmetes tudású, kivételes személyiséggel, akit barátai csak Csének szólítottak (a csekefalvi rövidítése). Kolozsváron nőtt fel, a család 1918-ban költözött Budapestre. Közgazdasági tanulmányokat végzett Budapesten (ebből doktorált), majd két éven át még Párizsban tanult, a Sorbonne-on. Németh Lászlót váltva 1935 és 1944 között a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője volt, 1945-től a Képzőművészeti Főiskola Művelődéstörténeti Tanszékét vezette. 1948-ban emigrált. Olaszországban, majd 1951-től Nagy-Britanniában élt, többnyire a BBC magyar szerkesztőségének munkatársaként. Mellesleg jegyezzük meg, hogy Londonban egy pici házat vásárolt, amelyhez azonban kocsiszín is tartozott. Kissé korábbi időkben ugyanis ott tartották a hintót, a kocsiszín feletti lakásban pedig a parádés kocsis lakott. Cs. Szabó is egy ilyent szerzett, s végül a kocsiszínben fért el a tízezer könyve. (Az eredeti könyvtárát persze Magyarországon hagyta, csak a lakáskulcs volt a zsebében; a Belgrád rakparti, szép lakásában minden ottmaradt.) Egészen a nyolcvanas évek elejéig az ő cselekvési kerete a rádió volt, annak megrendelésére dolgozott, ez nagyjából heti egy esszé megírását jelentette. Már ez is jelzi a rendkívüli teljesítményt, hiszen három évtizeden át készítette menetrendszerűen ezeket az írásokat.
Életrajzához tegyük még hozzá, hogy a Nyugat esszéíró nemzedékének tagjaként indult, külföldre kerülve pedig fontos szerepe volt a nyugati magyar irodalom összefogásában. Ezt az életutat térképezi fel kellő alapossággal Papp Endre minap megjelent, róla szóló monográfiája (az Ünnepi Könyvhéten már kapható volt). Abban teret szentel a Római muzsikának is, megállapítván például, hogy „a régi, antik alapozású műveltség őrzője” munkájának középpontjában a múlt áll, kulturális, építészeti és műtárgyi örökségével, s amely minduntalan ütközik a jelen (technikai) világával. Pontos megfogalmazás, hiszen Csé például az etruszk holtak birodalmáról írva is a ma civilizációs gondolkodásmódja felől közelít.
AZ ÚJRAOLVASÁS MŰVÉSZETE. Egy neves bolíviai írót megkértek, sorolja fel azt az öt könyvet, amelyet mindenkinek ismernie kellene. Ő ötször ismételte meg ugyanazt: Don Quijote. Ám csak egyfelől amiatt, mert Cervantes is (miként Kolumbusz és Kopernikusz) valamiféle felfedezőként rájött, hogy a regény legnagyobb találmánya maga az emberi lény. Ugyanakkor – és ez is ugyanolyan lényeges – más elolvasni a Don Quijotét huszonöt évesen, negyvenévesen, vagy valahol a hatvanon túl. Mást mond a könyv fiatal korban és ismét mást később. Ezért van, hogy egyes könyveket szívesen veszünk a kezünkbe újból és újból, míg más művön elcsodálkozunk, mi tetszhetett benne annak idején. Persze, akkor azért valami miatt fontos lehetett nekünk, de szellemi kiteljesedésünknek csak egy szakaszában volt jelentős. A búsképű lovag eseteiből azonban ma is okulhatunk. Ám szerzőnk mit tanulhatna tőlünk napjainkban? Alakjait kikről mintázná? Don Quijote – lándzsájával hadonászva – talán egy atomerőműre rontana, hű fegyverhordozónak fekete öves, tetovált kidobólegényt választana, Dulcinea pedig egy dús keblű celebmaca lenne valamely valóságshow-ból. Cervantes szerencséje, hogy nem ma él...
