A lovak reggelije versgyűjtemény, a párizsi Nagy könyv, a Papírváros negyedik kötete, drámák, kisprózák, előadások. Nincs vége a fölsorolásnak, Zalán Tibor folyamatosan jelen van irodalmi jelenünkben. Legutóbb a Kanizsai Írótábor díszvendégeként köszöntötték. Az íróval az emberi elfáradásról, a lerogyásról, a feltápászkodásról, a folytatásról is beszélgettünk.
Sokat dolgozol. Ilyen sok a mondanivalód ebben az egyre szűkülő világban?
– Igen, úgy tűnhet föl, hogy sokat dolgozom. Ha úgy tűnik, akkor ebben biztos van valami. Néha magam is meglepődöm, mennyi mindent írtam már, de ha belegondolok, hogy az idén elmúltam hatvanhét, nem kellene csodálkoznom semmin, legfeljebb azon, hogy miért nem veszem észre, hogy megöregedtem. Valójában nem a mondanivaló sok, hanem sokműfajú szerzőként, mindig írok valahova valamit. És ahogy az idő, a papír, jelesen a monitor, észrevétlenül is, de telik.
A párizsi Nagy Könyv, ahogy te említed, La main des mots griffant la nuit / Érzékek irodalma a címe, négyünk tízpéldányos munkája. Danielle Loisel és Nagy István festők, valamint Marc Delouse és jómagam vettünk részt a létrehozásában, Farkas Jenő tudós műfordító bábáskodása mellett. Kint voltam a pandémia előtt, a huszonnegyedik órában, Párizsban a könyvbemutatón a Magyar Intézetben, nagyszerű élmény volt. A Papírváros negyedik kötete valójában már tavaly megjelent, csak a járvány mindent és mindenkit összezavar az elmúlt időre visszaemlékezésben. Ez egy ötkötetes vállalkozás negyedik jelentkezése, már csak egy könyvet kell belőle megírnom. Addig nem halhatok meg, döntöttem el. Csoda, hogy húzom-halasztom a befejezést? Egy éve egy mondata van meg a zárókötetnek, az viszont kurva jó mondat! A lovak reggelije. Most nyilván ez a szívügyem. Mivel az utóbbi évtizedben jószerével minden évben jelent meg valamilyen könyvem – kispróza, drámák, színpadi átdolgozások stb. –, a verseskötetet csak toltam, toltam, kilenc évig tologattam. Így most egy tekintélyes könyv lett belőle. Aki látta, azt kérdezte, ez válogatott versek gyűjteménye-e. De hát nem az, ez kilenc év termése. Nagy gonddal készítette el a Kortárs Könyvkiadó. Kovács Péter, közelmúltban eltávozott barátom, az utóbbi tízévekben állandó társam a könyvek borítóján, művei most is rendelkezésemre álltak, és több belekerült közülük a kötetbe. Szép könyvmű. Nyugtalanul várom, esemény lesz-e a magyar költészetben a megjelenése. Bár sok reményem nincs – ez a kötet minőségétől független.
A friss drámákat még nem említettük: El kell mondanom..., Három éjszaka – két ajtó, Miska.
– Mostanában, szám szerint, hat drámai munkám van a „soron”. A Rózsavölgyi Szalonban mutatták be a napokban az El kell mondanom-at, a Zentai Kamaraszínház készül színpadra állítani a Három éjszaka – két ajtó-t. A Miska bemutatója szeptember közepén van Békéscsaba Meseházában. Ugyancsak itt, a színházban kerül deszkákra a Kaland a nagy családerdőben mesejátékom és a Drakula horrockopera, amelyben társszerző vagyok. Debrecenben kezdik próbálni Arany-átiratomat, a Bolond Istókot. Ha nem üt be a vírus, jó évadom ígérkezik.
Még néhány mondat a drámákról. Közeli történelmi témákat dolgoz föl az első kettő. Mi ragad meg egy-egy ilyen történetben?
– Hogy fölkérnek a megírásra. A Rózsavölgyi rendszerváltozás körüli darabot kért, mert annak a feldolgozása még el sem kezdődött, vagy ha igen, akkor nagyon gyerekcipőben jár. Ott az foglalkoztatott, hogy mit jelentett egy átlagos családban ez a történelmi fordulat. Elsimítja a viszályokat, vagy még jobban fölerősíti őket, akár egy családon belül. Távoli üzenetem az volt, hogy a rendszerváltozás igazi vesztese – mára már tisztán látszik – a konszolidáció nemzedéke volt. Értem ezen azokat, akik a Kádár féle puhadiktatúrában nőttek fel, és a nagy társadalmi-politikai fordulat után nem tudtak mit kezdeni sem magukkal, sem a fordulattal.
Zenta a negyvennégyes titói vérengzésről, népirtásról szeretett volna megszólaltatni, szeretné megszólaltatni a színpadját. Nem értettem a témához, borzalmas vesződség volt az utána keresés, a könyvek – és mindenféle anyagok – hozzáolvasása. Nagy segítség volt számomra Matuska Márton, aki fél életnyi időt és könyvet szentelt ennek a minden ízében borzalmas, gyomorforgatók, erkölcsibicska nyitogató korszaknak. Csak az után kezdtem hozzá az írásnak, hogy lehiggadtak bennem a borzalmak és máig tartható (tarthatatlan) igaztalanságok okozta felháborodások és indulatok. Nekem sem az ítélkezés, sem a megbocsátás nem volt dolgom. Nekem drámát kellett írnom, a dráma pedig önmagában bonyolultabb kell legyen, mint a történelem, vagy akár a témaként igérkező valóságszegmens.
Van még kinek beszélni? Meghallja a „süket hallgató” az üzenetet? (Az idei Kanizsai Írótábor tanácskozásának témája „A süket hallgató és a néma zenekar – a fenntarthatóság villanásai” volt.)
– Hogy van-e kinek, kihez szólni? Nézd, soha nincs, és mindig van. Az az író, aki az olvasónak ír, megélhetési író. Az író azért ír, mert van benne szándék és egy kényszer. Kényszer, hogy megszólaljon, megszólaltassa azt a hangszert, amelyen csak ő tud játszani. Szándék, hogy kifejezzen valamit, ami csak, vagy elsősorban az ő számára – vagy elsődlegesen neki – fontos, amit persze megoszthatónak vél a közönségével, illetve, feltétlenül megosztandónak tart. Írás közben én véletlenül sem gondolok az olvasóra. Persze, a munka megjelenésekor nyilván odafigyelek, érdekel-e egyáltalán valakit, amit csinálok. De sem a siker, sem a kudarc nem ösztönöz. Süket fülek? Kinek a füléről van szó? Erről egy elveszett – vagy annak hitt – darabom címe jut eszembe: A süket zongoratanár. Ez is lehet a válasz, talán. Amúgy, ahogy Bulgakov szerint a kéziratok nem égnek el, úgy a drámák sem vesznek el. Egyre világosabban látom emlékeim közt, melyik rendező kérte el tőlem, a bemutatás szándékával, annak idején, de nem mutatta be, és a kéziratot sem adta vissza. Akkor még nem volt számítógép, megőrzött memória.
A hetvenes években indultál, számomra kiegyensúlyozottnak tűnik a pályaíved. Voltak elfáradt évek? Vagy amikor úgy érezted, mellőznek. Vagy amikor te nem láttad értelmét a versnek, a regénynek, az esszének...
– Visszagondolva, a pályaívem hozzánk közelebbi fele folyton az emberi elfáradásról, a lerogyásról, a feltápászkodásról, a folytatásról szólt. Fontos, hogy sohasem az újrakezdésről, mert ahhoz valamilyen lezárás vagy eltörés kellett volna. Pascal valami olyasmit ír, hogy nádszál az ember, a teremtés leggyöngébb nádja, de ez a nádszál gondolkodik. Ez utóbbi miatt tűnhet ez a bizonyos pályaív kiegyensúlyozottnak. Mármint azért, mert folyamatosan és megállás nélkül gondolkodom. Mondod, mindenki ezt teszi. Mindenki, csak mindenki másképp. Én beleraktam magamat egy világba, egy zété-világba, vagy ez a világ nyelt magába, már nem tudom, lényeg, hogy benne vagyok megállás nélkül. Mondja a pszichiáterem, mert nekem olyanom is van, sajnos vagy szerencsére, hogy magának megkettőzött az énje, egyre inkább azt hiszem. Arra gondolok, gondolom magamban, talán épp a kettő törekszik egy felé, hogy feloldódjék a világban jelen lévő énem ebben a találtvilágban. Ám, olykor tisztán látom, hogy ez már a halál pillanata lesz, és nem siettetem. Mellőzés. Kérdés, ki mellőz kit. Amikor kiszálltam az irodalmi intézményrendszerből, felmondtam a Kortársnál, kiléptem az Írószövetségből és nem léptem át a Szépírók Társaságába, nem álltam pártok zászlaja alá, ki mellőzött kit? Mivel az irodalom kétpólusú, miért sértődtem volna meg azon, amikor ezek után mindkét oldal igyekezett elfeledtetni, néha még az emlékemet is elmosni, az irodalomban. Voltak, akiknek projekt volt a kinyírásom, voltak, akik csak az elhallgatásomtól remélték az elhallgatásomat; súlyos évek voltak ezek. De megmaradtam, és az maradtam, aki szerettem volna lenni, szabadon gondolkodó magyar író.
Az előbb már említettem, hogy nem gondolkodom olvasóban. Most fölvázoltam, hogy az irodalom intézményrendszerével sem számolok. Ebből adódik, hogy az írás értelme addig tart számomra, amíg értelemmel bírok, érdeklődéssel magam felé, a felé, amit képviselek, vagy amit megteremtek. Az írás teremtés, patetikusan hangzik, a patetikus felhangoktól úgy félnek manapság, mint ördög a tömjénfüsttől. Pedig sem félni, sem tagadni való nincs tőle és rajta. Normális ember, nem spekulatív művész, ha bízik magában, és megtámogatják a munkái, akkor fütyül az ilyesmire. De elkallódtam a válaszban. Szóval, az írás értelmét sem a recepcióban, sem a nyelvben való bizalom megrendülésében, sem efféle hókuszpókuszokban nem keresem, és nem lelem föl. Az írónak azt és úgy kell írnia, amit és ahogyan kell. Csak azt, csak annyit, csak akkor, csak úgy. A többi duma és kínos ráfogások sorozata.
Állandóan változik minden, benne mi magunk is. Újraírjuk a történelmet, kibeszéletlen meséink vannak, lelkünket cincáló rendetlen életet élünk. Hogy hat rád, a költői énedre ez a zavarodottság? (Már szinte elfelejtettük a pandémia okozta kijárási tilalmat, a korlátozásokat, a bezártságot, éljük újra a sokszor széteső, rendetlen életünket.)
– Nem változik semmi, minden úgy van, ahogy kitalálták valaha valakik valamikor. Pandémia után sem lesz másképpen, mint annak előtte, vagy közben, volt. Az ember, mint kártékony világféreg, nem változik, csak a körülményei módosulnak. Nem foglalkozom a zavarodottsággal. Ez a világ baja, nem az enyém. Belül legyen mindig valamennyire rend, ez fontosabb. Ez sem kevés egy embernek feladatul. Az író ír. Ez lehetségesen igaz. Ebben a legfontosabb, hogy minden nap, valamennyire rendszeresen. Ez az állandóság látszatát kelti benne, ez fölülírja a napi nyavalygásokat. Valószínűleg ugyanúgy éltem volna a vírus nélkül is, mint ahogy vírussal éltem, csak a maszkban-mozgás okozott folyamatosan feszültséget és zavart bennem. Amúgy ebben az időszakban is, ugyanúgy, mint máskor, reggel korán fölkeltem, megittam a kefiremet és a pohár almaecetes jeges vizemet, valamennyit tekertem a szobabiciklin, megválaszoltam a megválaszolatlan íméleket és leveleket, angoloztam szükséges mennyiségben, nekiláttam valamelyik elkezdett, de félbehagyott munkámnak, ebéd után jártam egyet az óbudai Amfiteátrum környékén, olykor üldögéltem a köveken, Gruber Béla, Halász Gábor, Sinkovits Imre, Sinkó László, Göncz Árpád, Orbán Ottó, Kassák Lajos, olykor Krúdy Gyula emléktáblája vagy szobra előtt tűnődtem az életükön vagy a közös emlékeinken, vacsoráig olvasgattam, vacsora után filmnézés a kisebbik lányommal és a feleségemmel, cabanossi, sajtok, gyümölcs, chips és sör mellett, éjjel kettőig-négyig munka, de általában háromkor egy szem altató és a Classic fm halk álombazenéje. Nem túl érdekes, mi? Talán kicsit még kiábrándító is…
Idézlek: Kicsi irodalom ez a miénk, de határtalanul szemét, kirekesztő és bosszúálló tud lenni. ’96-ban írtad a Fénykorlátozás verseskötetet záró Curriculum vitae-ben. Korai tapasztalat volt ez a mondat. Ma kivel vagy párbeszédben? Kivel/kikkel érzel szellemi közösséget?
– Az irodalom olyan, mint az ember. A mindenkori irodalom, mint a mindenkori ember. Nem változik, csak az úszósapkákon változnak a címerek. Nem foglalkozom sem a kicsi, sem a nagy magyar irodalommal. Sem a szeretetével, sem a bosszújával. Ma már nem. De ha foglalkoznék, most sem tudnék mást mondani, mint akkor. Van kevés barátom. Velük vállalok szellemi közösséget. Párbeszédet már csak istennel folytatok. Ez nagyképűen hangzik, de nem baj. Éltem és szenvedtem már annyit, hogy ezt akár meg is engedhetem magamnak. Mert magam vagyok. De úgy is fogalmazhatok, magamra maradtam magamnak. Amit olykor bánok. De olyankor sem szeretnék ezen változtatni.
