Ebben a boltban tilos könyvet vásárolni! – takarta be a kirakatot egy hidegbe öltözött őszi hajnalra a hatalmas betűkkel írt tábla. A városra telepedő köd miatt (vagy csak azért, mert megszokták már, hogy egész életükben lehajtott fejjel járnak…) a korábban arra sietők nem vették észre. De a szomszédos fodrászüzletben dolgozók tekintete, akik egy cigire ugrottak ki az ajtajuk elé, úgy fennakadt ezen a furcsa szövegen, mint kövér ponty a horgász horgán.
– Még hogy tilos? – kérdezte egyikük. – Mégis, mire föl tilos? Hiszen ez egy könyvesbolt, vagy nem jól tudom?
De bizony jól tudta. Méghozzá a városka utolsó könyvesboltja volt ez, a többit érdeklődés hiányában mind bezárták.
Fotó: Gergely Árpád
– Persze azért jobb erről a tiltásról meggyőződni? – taposta sarkával a kivégzett cigaretta csikkjét a kollégája. Majd nagy lendülettel benyitott a könyvesbolt ajtaján, hogy beléphessen oda, ahol már évek óta nem járt. Azonnal arcon csapta egy olyan furcsa illat, amilyet a fodrászatban, pedig csakis a legmárkásabb termékekkel dolgoztak, soha nem érzett. Előbb orrfacsarónak minősítette, aztán kellemes bódulatot érzett, és a düh, ami a tiltófelirattól lobbant fel benne, kifolyt a testéből, kicsordult a bejárati ajtó küszöbén is.
– Segíthetek valamiben? – nézett rá egy ifjú hölgy a pult mögül, hatalmas pénztárgép takarásából. A fodrász azon gondolkodott: vajon miért nem vette észre ennyi év alatt, hogy a szomszédban dolgozó könyveslány mosolya olyan, mintha egész éjjel a kerekerdő közepén rejtőzködő csodaréten szedte volna a boldogító varázsfüvet.
– Könyvet… Szóval könyvért jöttem… Vagyis… – dadogta, kerülve a lány tekintetét.
– Azzal sajnos nem tudok szolgálni – tárta szét kezét a lány, és közben mosolya előcsalta hófehér fogait. Csak éppen annyira, hogy a fodrász fel tudja idézni, milyen vakítóan fehéren csillogott a hó, amikor egyszer, sajnos csak egyszer sílécen csúszott az Alpok egyik lejtőjén.
– De hát teli a bolt könyvekkel. Van itt vagy ezer – motyogta a fodrász.
– És éppen ezért felháborító a tiltás – mormogták mindazok, akik közben belopództak az ajtón, hogy megfejtsék az ebben a boltban tilos könyvet vásárolni felirat titkát.
– Mégis, miért vennének könyvet, ha eddig nem vettek? – állt fel a székéről a boltos lány, de nem tette le kezéből azt a tárgyat, amit a fodrász háta mögül leselkedők egyike, felidézve gyerekkori emlékeit, határozottan könyvnek látott. – Vagyis a tiltás, biztosra veszem, nem okoz különösebb törést az életükben – nevette el magát a lány, és a könyvével, mert bizony az volt a kezében, az okostelefonokat igencsak buta arccal markolók keze felé mutatott.
Mivel az akkorra már zsúfolásig megtelt boltban akadt olyan, aki telefonjával fotót készített, majd közösségi oldalon adta tudtára a világnak, de leginkább a kis folyócskával kettészelt városka lakóinak az immár emberek tucatjait felháborító tényt (a könyvesboltban tilos könyvet vásárolni!), hamarosan forgalmi dugó alakult ki az utcában. Autók próbálták tülköléssel félrelökni az előttük parkolókat, volán mögül kikászálódó sofőrök kiabáltak be a boltba: már pedig ők akkor is vesznek könyvet, merthogy ez egy szabad ország, meg egyébként is.
Mivel félő volt, hogy a boltban hízó tömeg feldönti a polcokat, netán akár meg is tapossa a könyveket, az eladó, akinek a hófehér fogán már meg-megcsillant a fák fölül leselkedő Nap gyenge, téltől kínzott fénye, beszélni kezdett. Az irodalomról, írókról, könyvekről esett szó, de csak néhányan figyeltek rá. A tömeg közepén ugyanis egy asszony arról suttogott: minden bizonnyal kincs rejtőzhet valamelyik könyvben, ám a lány, ez a fehérfogú, mosolygós szépség nem tudja melyikben. Ezért lopva, nagy titokban akarja megkeresni, hogy megőrizze magának, csakis saját magának. Ekkor kezek nyúltak a polcok felé, s mire a lány megkérte a bent lévőket, hogy engedjenek utat a rendőrnek, aki már az ajtóból kiabálta, hogy – tekintettel az utcában létrejött vészhelyzetre – intézkedés eszközlését foganatosítja.
– Csak nyugalom, biztos úr, mindjárt megyünk – kiabált egy férfi a legtávolabbi sarokból, és közben azt harsogta: ha az általa kiválasztott könyvet nem veheti meg, szól az emberi jogi aktivistáknak. Egyben feljelentést tesz az önkormányzatnál, mint minden kereskedelmi egység és vállalkozás felügyeleti szervénél. Sőt mi több, értesíti a térség országgyűlési képviselőjét is.
De ez a kiabálás elveszett abban a vastag csöndben, amit csak a papír hangja karcolt meg, a lapozott papír hangjáé. Majd volt, aki felsóhajtott: de szép, szemével követve az egymás mögött sorakozó mondatokat. A kincset sejtő asszony szemében könny csillant, amikor egy találomra kiválasztott kötetben azt olvasta, hogy írója nem tudja, másnak mit jelent e tájék, de neki szülőhazája e lángoktól ölet kis ország. Két költöztetéssel foglalkozó rakodó, akik szerint mocskosabb jószág nem termett a földön, merthogy nagy tételben rohadt nehéz, és éppen ezért fölösleges, bizonyos Rejtő Jenő nevű úr vékonyka kötetéből tudták meg, hogy kártyán is lehet nyerni Nobel-díjat. És talán két oldalt sem araszoltak a könyvben, amikor már úgy nevettek, hogy hangjuktól megrázkódott a kirakatüveg.
– Maga meg ne bőgjön mán itten nekem – parancsolt dühös hang egy diáklányra, aki a végén kezdte el olvasni azt a könyvet, amelynek egy bizonyos Kosztolányi Dezső régen meghalt magyar az Édes Anna címet adta.
– Éppen maga parancsolgat? Aki tíz könyvet is fölmarkolt – csattant a válasz. A dühös hangból szelíd mosoly maradt. Mert azt csak nem kezdi el magyarázni: a tíz könyv még kevés is lesz, ha beigazolódik a jóslat, amit a szegedi író, Bene Zoltán, igen Bene, jól olvastam, nézett az egyik könyv borítójára a dühös hang szelíd gazdája, az Áramszünet című könyvében jósol.
És közben a tömeg, bár az aranyló kincset nem találta meg, hosszú sorba rendeződve haladt a fehérfogú lány, pontosabban az előtte tornyosuló pénztárgép felé. Követelőzőnek tűnt ez a rend, rohamra készülőnek a sor. A mondat, könyvet akarunk, ugyan nem hangzott el, de a lány, az a fehér fogú, aki ekkor már talán félelmében, de inkább kábult ámulat hatása alatt, picit, csak egészen picit kinyújtotta a nyelvét, azzal végigsimította az ajkát, halkan annyit mondott:
– Csakis az erőszaknak és fenyegetésnek engedve adom el magának a könyvet. Pontosabban, könyveket –, ugyanis látta, a legtávolabbi sarokból nyomuló vagy hat kötetet szorított a melléhez.
– Én is venni akarok. Ezt, és ezt, és ezt – hadarta a fodrász, ráeszmélve, mégiscsak ő érkezett elsőként, és azt csak nem tűrheti, hogy kifosszák előle a boltot.
Mire a kis városka kicsinyke televíziójának csapata is megérkezett, hogy riportot készítsen a polgárok jogait mélyen és sértően érintő könyvesbolti tiltásról, elfogyott az összes könyv, amit „Klasszikusok” címszó alatt tároltak, de elvitték a krimiket, az útleírásokat és a nyelvkönyveket is. A rendőr örömmel értesítette parancsnokát, hogy a gond, már, ha egyáltalán volt itt gond, megszűnt, és udvariasan megkérdezte a lányt, megvehetné-e a horgászat rejtelmeit kitárgyaló, képekkel gazdagon illusztrált albumot, valamint egy olyan szakácskönyvet, amit a felesége minden bizonnyal örömmel olvasna.
– A hatósággal korábban sem vitáztam soha – mosolygott a lány, és egy pillantással leltározta, hogy a Nobel-díjasok polcán már csak egy évek óta szunyókáló könyv maradt.
Amikor az is elkelt, és elköszönt az utolsó vásárlótól is, a lány bezárta a könyvesbolt ajtaját, és azon gondolkodott, mi lesz az itt felejtett tenyérnyi telefonokkal?
– Ha jól számolom, van vagy harminc a pulton – töltötte be a picinyke boltot Arany János bajusz alól küldött kuncogása.
A lány vállat vont, a mobilokat egy fiókba zárta. Majd felnézett az Aranyról készült, poros keretbe szorított rajzra, kacsintott az öreg harcosra, és évek óta begyakorolt mozdulattal akasztotta az üres bolt ajtajára a „Zárva!” táblát.
