A VÉSNÖK TRIESZTI ÚTJAI. Annak idején a betűvésés jelentette a szakma csúcsát. Ebből külön is meg lehetett élni, az emberek tudták, adott esetben kihez kell fordulniuk. A mi vésnökünknek a mester kis üzemében szinte mindig akadt munkája, így rendre naponta megjelent. A többiek tiszteletben tartották őt is meg a tudományát is. Értett ugyancsak a kovácsmesterséghez: fogóval tartotta a vésőket a parázsban, utána megkalapálta őket, majd zsupsz, bele a vödör hideg vízbe! A véső nem tompulhat el, erről is tehát maga gondoskodott.
A mi vésnökünknek combközéptől lefelé falába volt. Lecsatolható, belül üres. A trieszti sverceléses időszakban a vállalkozó szellemű asszonyok emberünket gyakran „kölcsönkérték”; rokkantsága az eddigi hátrányból hirtelen előnyére változott. Világosan fogalmazva: vésnökünk falába aranyat ért! Szinte szó szerint. Ugyanis jól bebugyolálva, madzagon lógatva oda rejtették el a valóban értékes, a vámos tekintetétől immár mentesülő dolgokat (elsősorban az ékszereket). – Visszafelé indulva az olasz vasutasok előzékenyen segítettek fel a vonat lépcsőjén – mondta sunyin mosolyogva a köréje gyűlt munkásoknak –, én csak arra vigyáztam, ne siessek nagyon, nehogy kocogjon a szajré...
Aztán szép komótosan kicsomagolta egy vászonterítőből a kalapácsát meg a vésőket, szemügyre vette az előtte felállított emlékművet, azonnal összeszámolta a kivésésre váró, felrajzolt betűket is, és beírta plajbászával a kis noteszébe. Merthogy darabbérre dolgozott. Közben a munkások is szétszéledtek, ment mindenki a maga dolgára.
PARAFADUGÓ A BORBAN. A munkások az esti vonattal érkeztek a faluba, egy pajtában kaptak elhelyezést, szalmára helyezett takarókon aludtak. Az alkoholt világéletében nem megvető Imre bácsi volt az egyikük, amúgy zsákoló a malomban. Testi erejét a vidéki munkák esetében nagyszerűen hasznosították: tökéletesen megfelelt cipekedni, vizet hordani, betont keverni. Holnap is el kell majd simítani például a terepet, elhelyezni a keretekhez a fából készült sablonokat, amelyekbe majd a betont öntik. Idővel a deszkák levehetőek, a friss „művet” pedig bőséggel locsolni illik, különösen, ha erősen tűz a nap.
Az éjjel azonban történt egy kellemetlenség: Imre bácsi műfogsora álmában kiesett, s hiába túrták fel mindenütt a szalmát, nem sikerült megtalálni.
Faluhelyen hosszú éveken át szokás volt, hogy a megrendelő – ez esetben az urát nemrégiben eltemető idősebb nő – ebéddel kedveskedik. Ez történt ezúttal is. Kolbászos babfőzelék érkezett, majd az asszonyság a kosarából előhúzott egy üveg bort is. – Elnézést kérek a mester uraktól – szabadkozott a néni –, már csak ezt az egy üveget találtam, de ebben meg a parafadugó széttöredezett, a morzsái belehullottak az italba. – Nem baj! – vágta rá gyorsan Imre bácsi. – Majd megszűrjük a fogunk között!
A NAGYJELENET. A munkások komótosan dolgoznak, derűs délelőtt a temetőben. Nyár ez, szélcsendes, egyre forrósodó. Az inast most küldték el a falu egyetlen boltjába, lévén elfogyott az ásványvíz.
Az utcáról befordulva fiatal nő érkezik, feketében, lassú, kissé imbolygó léptekkel. Egy távolabbi sírnál állapodik meg, ahhoz pad is készült, de nem ül le. Félszemmel a munkásokat figyeli. Egy váratlan pillanatban zokogásban tör ki, csapkod a kezével, majd a fejéhez kap, sikolt néhányat, aztán mintha összefüggéstelenül beszélne, hol lassabban, hol hadarva. Közben ismét a munkások felé les. Azok nézték egy darabig a jelenetet, majd felhagytak vele – a munka nem állhat. Az inas is megérkezik az ásványvizes üvegekkel, mindegyiknek jut egy-egy. Meghúzzák a hidegen gyöngyöző italt, az egyikük viccet mesél. A nőről teljesen megfeledkeznek, aki elcsöndesül. Talán szipog még egy keveset, amennyire kivehető. Rendezgeti a virágokat a síron. Álldogál egy darabig, majd megindul a kijárat felé. De már nem tekint hátra a munkásokra.
KOSZORÚ A SÍRON. Jól öltözött, középkorú házaspár kopogtat be a kőfaragómester irodájába. A férfin kifogástalan öltöny, nyilván angol szövetből, csináltatott, a nőn szolid szürke kosztüm. Mint kiderül, örököltek, jelentősebb összeget. Gyerekük nincs, a rokoni kapcsolatokat rég nem tartják, viszont az érkező pénzt szeretnék többféleképpen befektetni. Megcsináltatnák például a saját sírjukat. Gondolkodtak is rajta: fehér márványból emlékmű, mellette két váza. A síron műkő fedlap.
Megegyeztek. Mindenszentekre el is készült.
Tömeg a temetőben. Látom őket is. Ideges szóváltás. Merthogy szerte mindenütt minden sír felvirágozva, csak az övéké kopár és elhagyatott.
Helyzetleírás egy év múlva: középnagyságú ízléses koszorú a márványemlékhez erősítve, a vázákban egy-egy színpompás csokor.
A házaspár elégedetten álldogál a saját, felvirágozott sírja előtt. Már nincs ok szégyenkezésre. Nem szólhat senki semmit.
