Az interneten olvasom, hogy az ötven évvel ezelőtt elhunyt Lukács Györgyöt az emlékének szentelt konferencia egyik résztvevője a magyar filozófiatörténet Puskás Öcsijének nevezte, talán a marxista filozófus világhírére utalva. Az ötlet félrecsúszott, a dicséret groteszk. Így a hasonlat másként aligha értelmezhető, mint hogy akkor meg Puskás Öcsi a magyar focitörténet Lukács Györgye. (Szerintem ugyan sokkal több, de most feltételesen maradjunk ennyiben.) Mégis, micsoda különbség. A példánál maradva, nem hallottam róla, hogy gyöngén teljesítő csapattársait Puskás egy-egy kudarc után valaha is bokán rugdosta volna. (Csak viccből: nem teljesítettek volna gyöngén?) Lukács viszont 1919-ben politikai biztosként saját megfutamodó vöröskatonáit skrupulusok nélkül agyonlövette, így oldva meg a megoldhatatlant: a bolsevizmus erkölcsi problémáját. Viszont bármennyire is igyekezett, innentől kezdve sosem sikerült magát áthazudni az igazságig, pedig ha valamit, hát akkor ezt őszintén akarta.
