A Vajdasági Magyar Művészeti Díjat idén László Sándornak ítélték oda. A díj bírálóbizottsága szerint László Sándor egyetemi tanárként, rendezőként, színészként és az Újvidéki Színházban végzett igazgatói tevékenysége, szakmai felkészültsége által számottevően járult hozzá a professzionális vajdasági magyar színművészetet és színjátszás előreviteléhez, népszerűsítéséhez – térségünkben és nemzetközi színtéren egyaránt. A vajdasági színházi és művelődési térben szerepvállalása pótolhatatlan. Színészi eredményeit – többek között – a tavalyi évadban bemutatott Klamm háborúja című monodráma is fémjelzi, főként annak a körülménynek a tudatában, hogy többévnyi kihagyás után e darabbal lépett újra színpadra. A kiváló művészt, tanárt a rangos elismeréssel kapcsolatban kérdeztük.
– Ez az díj, amire a legkevésbé számítottam. Nagyon meglepődtem, amikor jelezték, hogy ebben a kitüntetésben részesültem. Egyébként soha nem gondolkodtam díjakban, soha nem azért csináltam, amit csinálok, hogy valamilyen elismerésben részesüljek. Mindössze teszem a dolgom, mert úgy gondolom, ha már ide születtem, erre a világra, akkor valamilyen feladatom is van. Nem cél nélkül születik az ember, legalábbis én ezt hiszem. Szeretem szívvel, lélekkel, teljes emberként végezni a munkám, a hivatásom. Azt, hogy jól, vagy kevésbé jól, nem azt én tisztem eldönteni, ezért vannak mások, akik értékelik az ember ténykedését. Az idei év számomra egy mérföldkő, mivel több területen is megtaláltak az elismerések. Jólestek és örülök nekik, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érint meg a dolog. Tulajdonképpen az esik a legjobban, hogy odafigyel valaki ránk, a kultúrát művelőkre. Számomra ez egy közösségi aktus, mert ehhez egy ember nem elég, de még azok sem, akik a díj odaítéléséről határoznak, hanem szükség van egy közegre, amely a munkánk szemlélője, élvezője, nézője, ezáltal válik kerek egésszé a történet. Elmondhatjuk, hogy van egy maroknyi magyarság a Délvidéken, amely jól működik, mivel az egyén teszi a dolgát, a közeg „befogadja”, és van még egy réteg, amely ezt észre is veszi és szóvá is teszi.
Idén a Forum díján kívül a Pataki-gyűrű díjjal és a Tízes-díjjal is kitüntették, mit gondol, miért épp most találták meg ezek az elismerések?
– Félig viccesen azt is mondhatnám, hogy ez valamiféle összegzés a nagy befejezés előtt. Remélem azonban, hogy itt nem ez az eset áll fenn, mert nem szeretném még befejezni a történetemet. A díjak nem is magam miatt fontosak, hanem azok miatt az emberek miatt, akikkel dolgozom, mert időről időre kérdőjelek merülnek fel bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon jól végzem-e a munkám, hogy jó úton járok-e, és vajon elég-e az, amit teszek. Tulajdonképpen az elismerések jó visszajelzések számomra. Egy-egy díj meg is nyugtat, mivel ilyenkor tudatosul bennem, hogy például azok a fiatalok, akikkel dolgozom, nincsenek rossz kezekben. Igazából ez a fontos, mert a fiatalok által a jövőnket építjük. Akik befejezik a Művészeti Akadémián a színész szakot, színházakhoz kerülnek, színészekké válnak, vagy más területen dolgoznak, ők egy biztosíték arra, hogy lesz jövőnk. Semmilyen módon nem képzelem azt, hogy a kapott elismerések csak nekem járnak, ha lehetne, megosztanám mindenkivel, akivel eddig együtt dolgoztam, mert ahhoz, hogy én az legyek, aki most vagyok, szükség volt azokra a kollégákra, akikkel a színházban dolgoztam. Ez egy közösségi dolog, legalábbis én ezt így érzem.
Jelenleg az Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára, színész és rendező is, melyik szerep a legkedvesebb önnek?
– Az akadémia az, amely a legközelebb áll hozzám. A legfontosabbnak is tartom, mert megrendezni egy előadást és óriási sikert aratni, nyilván nem könnyű, de az elmúlik. Az csak egy emlék marad, esetleg néhány ember megőrzi magában, de ennyi. Nyilván ez is fontos, viszont az akadémiáról kikerülő fiatalok egy folyamat elején vannak, ők még hosszú évtizedekig tovább viszik a tanultakat, és ez az, ami igazán fontos. Természetesen a rendezést is szeretem, nagyon szeretek színészekkel dolgozni. Ez azért van így, mert én is arról az oldalról indultam, ismerem azt az oldalt kívül-belül, tudom a szépségeit és nehézségeit is. Szeretem, amikor közöm van ahhoz, hogy valakinek sikere van, megold egy feladatot, feltalálja magát. A szívem csücske pedig az amatőrökkel való foglalkozás, ami sokkal nehezebb, mint a profikkal, de számomra sokkal szebb is. Egy picit az ártatlanság korát idézik az amatőr színészek, hiszen ők azok, akikben a tiszta energia, az akarás és lelkesedés ötvöződik. Olyan szép pillanatokat élek meg közöttük, hogy tulajdonképpen egy percét sem sajnálom.
A színészetet meg sem említette, pedig annak köszönhetően kapta meg idén az egyik legnagyobb elismerést.
– A színészet az az oldal, ahol igazából nem érzem biztonságban magam úgy, mint a másik oldalon. Talán a díj egy visszaigazolás számomra is, hogy színészként is megállom a helyem. Ennek ellenére ez is inkább a diákjaim miatt fontos, mert az utóbbi években nem is láthattak a színpadon. Nagy öröm volt számomra, hogy sok diákom megnézett a Klamm háborújában. Leginkább tőlük tartottam, hogy ők mit szólnak, mit mondanak majd. Mindemellett úgy gondolom, jól sikerült ez a kalandom, amihez nagyban hozzájárult Mezei Kinga, a darab rendezője is.
Milyen tervei vannak a közeljövőben?
– Terveim nincsenek, nem tervezgetek, mert sok jó dolog az életemben váratlanul jött, ezért úgy gondolom, ha találkoznom kell vele, akkor szembejön. Nem kajtatok a lehetőségek után, a dolgok hajszolása talán nem is olyan szerencsés. A Klamm háborúja is így talált meg. Nem gondoltam volna, hogy elfogadok egy ilyen felkérést, ennek ellenére levegővétel nélkül igent mondtam. Tehát nem tervezek semmit, ha más már nem is történik az életemben, én akkor is nyugodt és boldog vagyok.
