Mondja el a barackfáknak

Gépfegyver csövén nem csillant meg a nap fénye, bakancsok sarka nem csikordult a kavicson, szó, elfojtott sóhajtás sem túrt bele a csöndbe. Az utca sem érezte: most lopózik be a halál a kertes házak közé. Mert a halál elbújt a kerítések tövében, gyümölcsfák mögül villant meg a szeme. De csak azért volt olyan békés, mert valahol messze, egy laktanya udvarán kiváló munkát végeztek a kiképző tisztek.

A férfi, akire a fegyveresek lestek, biztosra vette, még azon a napon meg fog halni. Nem hallotta a kommandósok elfojtott lélegzetét, nem sejtette, hogy házához közelítenek, de látta maga előtt a poharat, amiből nagy ritkán, zsíros ebéd után leginkább híg fröccsöt nyelt, de most arra készült, hogy…

– Ha író lennék és könyvet írnék, így kezdeném elmesélni a történetemet. De nem író vagyok, hanem egy könyvkötészettel megbízott rab, aki tudja, a legszebben formált szavakkal sem tud elmenekülni ebből a világból.

– Menekülne? – kérdeztem. Ennél tompábban puffanó kérdést fel sem lehet tenni egy fegyházban. Ám erről a férfiról azt hallottam: egészen különleges rab, olyan, amilyennek még nem adtak itt be egyetlen cellába sem ebédet.

– De majd meglátod – mondta az ezredes, vállon veregetett, és kiállt az ajtó elé, hogy elszívjon egy cigarettát. Láncdohányos volt az ezredes, de akkor éreztem, nem a nikotin hiányzott neki. Inkább csak magamra akart hagyni egy emberrel, akiről mindössze annyit árult el: olyan gyilkos, akit életfogytiglanra ítéltek, és már több mint tíz éve rabruhába bújik minden hajnalban, rabbakancsban trappol, ha munkára szólít a parancs.

– Innen ki nem?

– Tessék? – néztem rá, mint aki valami furcsa révületből ébred.

– Mit tessék? Hiszen maga kérdezte, hogy menekülnék-e. Csak erre válaszoltam – húzta ki magát, és úgy tornyosult felettem, hogy már nem is éreztem a kis szobát belengő, szinte fojtogató enyvszagot, a papírok illatát. Inkább csak attól tartottam, hogy ez a magas, nagytestű ember kitölti a műhely minden részét, hogy a falhoz nyom, talán még a levegőt is kiszorítja belőlem. Azt a keveset, ami még megmaradt a tüdőmben félnapos börtönséta után.

– Lajos vagyok, elítélt, többszörös gyilkos. A feleségemet és az anyósomat is agyonszúrtam, még csak fölidézni sem tudom, hányszor vágtam beléjük a kést. Pedig annyi gonoszságot láttam én kölyökfejjel, hogy nem volt nehéz úgy döntenem: én bizony szelíden, nagy türelemmel és békességben fogom leélni az életemet. Így is történt ez huszonegy éven át, a házasságom alatt. Az esküvő után a nejem családjához költöztem, dolgoztam becsülettel nyomdászként, igyekeztem annyit keresni, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Gazdagok persze nem lettünk soha, de azért szépen berendezett házban éltünk, tudtunk venni egy hétvégi telket is, ahol gyümölcsfákat ültettünk, növényeket gondoztunk, jutott a konyhára is. Csodálatos kis világ volt az a mi kertünk, amikor csak tehettem, oda menekültem ki a világ elől. Mert gyakran volt okom menekülni, minek is tagadnám. Tudja, az anyósom beteges asszony volt, de ennél is nagyobb baj, hogy a lelke rákosodott meg igazán, rosszindulatú, áskálódó teremtés lett belőle vénségére. Még a gyerekünket is elvetette a feleségemmel, merthogy minek szülni erre a világra, azt mondta, és amikor csak tudta, megkeserítette az életünket. De hát majdcsak vége lesz egyszer ennek a cudar, anyósos életnek, hitegettem magam, és ha a kertig nem is jutottam el, hát elvonultam a szobámba, magamra zártam az ajtót és Beethoven zenéjét hallgattam, vagy éppen Paganinit, mert mindkettő muzsikáját nagyon szerettem, s szeretem a mai napig is – mondta Lajos. És csak ekkor jegyezte meg, mintegy zárójelben: azt igazán nem szeretné, ha megtudnám a teljes nevét. Meg minek is az magának? – kérdezte, – hiszen úgysem írhatja le.

– Nem is akarom tudni. Nem is akarom leírni – hajtottam le a fejem, és talán két szót, ha firkáltam a jegyzetfüzetembe.

– Szóval éltünk, ahogy élhettünk, kedves volt velem az asszony, az elején még szép szavakkal szólt hozzám, és persze az ünnepeket megültük mi is. De hát nőből volt ő is csinálva, mindig többet szeretett volna, leginkább pénzből többet. Ha még emlékszik, akkor kezdődött a rendszerváltás utáni szép, új és szabad világ, amikor csempészek jártak át a megnyitott határokon, borhamisításból, olajszőkítésből, valutaváltásból, kurvák futtatásából, körbeszámlázásból, adócsalásból, meg még ki tudja miből lehetett egyik napról a másikra hatalmas vagyonokat építeni. Csoda, hogy az asszonynak is ilyesmire fájt a foga? Ezen aztán néha összevesztünk, ilyenkor gyáva alaknak nevezett, aki nem mer semmi újba belevágni, és fél órával hamarabb indult az ágyba, mint szoktunk. Én meg értettem a jelzésből, ezen az estén nem vár tőlem simogatást. Pontosabban: ezen az estén sem. Ilyenkor könyv után nyúltam, ki tudja miért, de az orosz klasszikusokat szerettem. Leginkább Dosztojevszkijt.

Elhallgatott. Majd lépett párat a műhelyben, vastag, erős ujjai megpihentek egy-egy vaskos, bekötésre váró, viharvert könyvön, majd felemelte a fejét és kibámult az ablakon.

– Tudja, nehéz az embernek egy fegyházban szexről beszélni, különösen, ha már több mint tíz éve nem érintett asszonyt. De mégiscsak elmondom – és ekkor visszafordult, tekintete, mint egy hegyesre köszörült szög szúrt a szemembe –, hogy engem az asszonyi szépség mindig is nagyon elvarázsolt. Ha meg átkarolt egy nő combja, és bebocsátást nyertem az ölébe, tudtam, az ember nem másra, nem munkára, sikerre, gazdagságra vagy hatalomra született, hanem olyan boldogságra, amit egy férfinak csakis egy asszony tud megadni. Gondolom, érti, miről beszélek.

– Értem – hajoltam újra a jegyzetfüzetem fölé. Ő meg leült mellém, közel hajolt hozzám, mint aki nagyon súlyos, vállat nyomó titkot dobna át az én vállamra, és nem akarja, hogy út közben ez a súly a földre, a műhely betonpadlójára zuhanjon.

– Történt aztán egy január elsején, hogy újévet köszöntve átmentünk a szomszédba. Egyszer csak azt kérdi tőlem a házigazda: hát nálatok, Lajos, milyen kocsi szokott álldogálni a ház előtt? Ugyan, ne beszélj már ilyeneket, szomszéd, nem áll a mi házunknál idegen autó egy se – legyintettem a szavaira. De aztán már nem sokat kellett várni arra, hogy kiderüljön – bizony, kocsi is állt ott, meg belőlem is hülyét csináltak.

– Megcsalt az asszony – mondta ki pár másodperc után, amikor érezte, kifér a száján egy mondat anélkül, hogy elsírja magát.  – Mégsem akartam erre rájönni még hónapokig. Már augusztus 20-át is megünnepeltük, amikor váratlanul hazatértem, és láttam: más műveli az én kertecskémet. Valóban egy férfi volt az asszonynál. Durva helyeken ilyenkor szoktak előkerülni a vadászpuskák, de én csak beszélgettem azzal az úrfival. Kértem, húzza el a csíkot, hagyjon minket szépen élni a feleségemmel, hiszen tulajdonképpen jól megvagyunk mi egymással. De hát nem sokra mentem én a szavakkal. Ettől kezdve már hideg lett az élet a mi házunkban, a feleségem válással fenyegetőzött, hiába mondtam: asszony, hát tizenegy évet csak nem lehet így felrúgni, kidobni a szemétre – magyarázta Lajos, úgy szövögetve történetét, hogy beszéljen is, szép mondatokat formáljon, de mégse jussunk el túl gyorsan a gyilkosság napjáig. Hosszú percek teltek el, míg végre kiderült: szeptember 17-ét mutatott 1994-ben a naptár, amikor többször is megcsörrent a telefon náluk.

– Előbb úgy fél 10 tájékán szólt bele egy férfihang, majd 11 órakor megint telefonált. Tűnjön már az életünkből, menjen már, mondogattam, de mit értem én ezzel? Hát ezt érdemeltem én, ezért dolgoztam egész életemben, gondoztam a gyümölcsfákat, szépítgettem a kertet? Ezért tűrtem el az anyósom gonoszságait? – robbant föl bennem az indulat – sorolta kérdéseit Lajos, majd hadarós szavakból rakta össze újabb mondatait.

– És akkor megláttam az ajtófélfának támaszkodó feleségem arcán valami furcsa vigyort. Mintha szánalomból, utálatból, unalomból gyúrta volna össze egy szobrász. És megöltem. Előbb csak fojtogattam, majd valahogyan előkerült a nagykés is, és szúrtam, csak szúrtam, amíg hallottam a sikolyait, amíg éreztem, hogy van benne élet. Aztán bementem a másik szobába az öregasszonyhoz, ahhoz a gonosz lélekhez, aki még rejtegette is a feleségem szeretőjét, mert rejtegette, az is kiderült ám időközben, és nekiestem az anyósomnak. Soha nem felejtem el az arcát, magam sem hittem el, de úgy vigyorgott, mint a lánya. Csak ebben a vigyorban már megfészkelt a félelem, vagy inkább a rettegés is, hiszen hallotta a kinti zajokat és látta feje fölött a véres kést – hallgatott el ismét Lajos.

A műhelyben vastag lett a csönd, jegyzetfüzetem eltűnt oldaltáskámban. Mint ahogy a golyóstollam is.

– A rendőrök órák múltán, a kertben találtak rám. Merthogy oda mentem ki, a gyümölcsfáim közé. Ott áztattam cigarettát egy pohár vízbe, hogy nikotinnal végezzek magammal, de nem sikerült. Csak hánytam, forgott velem a világ, amikor megjöttek a rendőrök. Képzelje, kommandósokat küldtek rám, énrám, aki soha életében nem ártott senkinek, aki soha nem ütközött a törvénnyel. Nem vagyok én gengszter – mondtam nekik, aztán ők is megbékéltek, még beszélgettünk is.

– Hideg februárban mondták ki az ítéletet: életem fogytáig tartó fegyházra ítéltek, és leköltöztettek Szegedre, a Csillagba. Gondolhatja, milyen szívvel jöttem ide, amikor erről a börtönről csak elrettentő dolgokat hallottam tévében, rádióban, de még a Markó utcai gyűjtőfogházban is, ahol az ítéletemre vártam. De jobb, mint azt a kintiek hiszik. Meg aztán kitanultam a börtönéletet, tudom, mire kell vigyázni, és hogyan menekülhetek bele saját magányomba, ha már megőrjít az a sok erőszakos ember, Isten félbehagyott teremtményei. Én csak így hívom azokat, akivel itt összezárják az embert. Tudja, uram, a zene a rácson belül is zene. Ha Beethovent hallgatok, és a gyümölcsfáimra gondolhatok, már sokkal könnyebben eltelnek a napok. Rakosgatom magamban a régen gyűjtögetett élményeket, azt a sok szép tájat, amit életemben láttam, és ez is ad egy kis erőt. El ne feledjem, karácsonyra haza akart engedni az ezredes, mint indokolta: a jó magaviseletem miatt, meg hogy én úgysem fogok megszökni, vagy bármi gazságot elkövetni. De azt mondtam neki, köszönöm, nem kérem ezt az ajándékot. Mert itt már beállt az életritmusom, és ki tudja, milyen őrültségre szánnám el magam, ha meglátnám, miként pusztult el az a kert, amibe én annyi szeretetet és munkát fektettem.

Lajos felállt, megigazított minden gyűrődést a nadrágján, végigsimította rabingét, és az ablakhoz ment, amit olyan magasan vágott a falba régen élt építőmester, hogy csak a bekeretezett ég látványát kínálta. Ott hagyott, mert tudta, a súly már az én vállamat nyomja.

Majd leült az asztalához, megint könyvre, bekötésre váró könyvre tette a tenyerét.

– Meg aztán itt örömmel végzem a rám bízott feladatokat – kopogtatta meg ujjával a fedőlapot.

– A smasszerek látják, hogy nincs velem baj, ismerik a munkáimat, talán még tisztelik is a szaktudásomat. De mielőtt színesre festeném a feketét, csak elmondom: a börtön nagyon is lelket, testet gyilkoló dolog. Különösen a hétvége a kegyetlen, amikor egy zárkában van összezárva a sok rab, és képesek azon összeveszni, hogy melyik adást nézzék a televízióban. Hét közben viszont már könnyebb az élet, mert eljövök ide reggel hatra dolgozni, kettőig meg nem áll a kezem, aztán meg majd lesz valahogy elalvásig. Néha sakkozom, máskor meg leveszem a kis polcomról Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt.

– A gyilkosság, a két ember megölése azért eszébe szokott jutni? – törtem meg kérdéssel a csendet, mert Dosztojevszkij nevének kimondása után Lajos csak meredt maga elé, mint aki Raszkolnyikovot látja, kezében a baltával.

– Akit ide bezárnak, mély gödörbe kerül, minek ássa, kaparja magát még mélyebbre azzal, hogy a fegyház rémségeivel riogatja magát, netán elmerül a múlt csúf emlékeiben. Így aztán nem gondolok a gyilkosságra se, mert nagyon szégyellem a dolgot. Pedig nincs mit szégyellnem. Ember vagyok, akiben benne lakik az állat. Mindannyiunkban. A kérdés csak az, kiből mikor és miért tör ki. Pénzért? Hatalomérét? Féltékenységi bosszúból? Megsértett hiúság miatt? Ezért öltek ezer éve, és ezért ölnek ma is. És még azt mondják, az emberiség hatalmas fejlődésen ment át. Na, ne röhögtessenek. Csak most nem szekeret, hanem autót vezet az, aki egy karambol után fel tudná nyársalni a másikat. Nem lándzsát döfnek egymás mellébe, hanem rugós kést. Nem karddal kaszabolnak, hanem bombával irtanak ki egész városokat.

Kinyílt az ajtó, az ezredes nézett be ránk.

– Sokáig tart még?

– Nekem itt még legalább tíz évig – állt fel Lajos, és intett: menjek nyugodtan előtte, ki szeretne kísérni.