Vannak évfordulók, amelyek általában nemigen keltik fel figyelmünket. Elmegyünk mellettük, jelentőségük nem állít meg bennünket. Azonban néha, különösen akkor, ha az az évforduló a mi közösségünk megmaradását, felemelkedését szolgálja, akkor legalábbis úgy érzem, érdemes odafigyelni.
Ezúttal egy olyan közelgő évfordulóról szeretnék szólni, amely a mi kis világunk szellemi értékeit őrzi, gazdagítja. Ugyanis harminc évvel ezelőtt, 1992. május 16-án, a délvidéki magyarság életének egyik letaglózó, válságos időszakában, akkor, amikor a menni vagy maradni kérdéssel feküdtünk le és keltünk fel, amikor a háborús uszítástól, a gyűlölettől volt hangos a mindennapok csendje, békéje, akkor Szabadkán, a Népkör színháztermében, megalakult a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség.
Akkor, 1992-ben, a szabadkai Népkör fennállásának 120. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi műsorban helyet kapott egy olyan tanácskozás is, amely egy kultúrszövetség megalakulásának a lehetőségét, a lehetőség módozatait kereste, mérlegelte. A tanácskozás résztvevői nem titkolt lelkesedéssel igyekeztek érdembeli megoldást találni céljuk elérésében. Az ott elhangzott felszólalások közül megemlítem Koncz István kanizsai kultúrmunkást, aki többek között hangsúlyozta: „Ha hiszünk abban, amit csinálunk, ha tudunk és akarunk is összefogni, ha baráti segítőkezet tudunk egymásnak nyújtani, akkor az, amit ma itt célul jelölünk ki, sikerülni fog.”
A tanácskozás utolsó felszólalójaként Vincer Attila, a Népkör fiatal műkedvelő színésze, már konkrét javaslatot fogalmazott meg: „Egy olyan szakmai szervezet létrehozását javasolom, amely egybefogná a vajdasági magyar művelődési egyesületeket, hogy tudjunk egymásról, hogy megismerhessük egymás problémáit, mert csak így van esély arra, hogy segíteni tudjunk azokon, akik összefogás nélkül zsákutcába jutnának. Itt és most arról kell gondoskodnunk, hogy magyar könyvhöz jusson a magyar olvasó, hogy a kultúra ellátatlanjai ne maradjanak sokáig ínségesei a magyar szónak, zenének, táncnak – kultúrának. Ezért ki kell mondanunk: szükségünk van a vajdasági magyar kulturális szövetségre és alakítsuk meg ezt a szövetséget.”
És 1992. május 16-án, a szabadkai Népkörben, közfelkiáltással kimondták a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség megalakulását. A „hivatalos” alakuló közgyűlésre két hónappal később, 1992. július 11-én, Szenttamáson került sor, és azt követően, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség megkezdhette máig tartó, érdembeli tevékenységét.
A szövetség 10. évfordulóján Dudás Károly nem minden meghatódottság nélkül többek között hangsúlyozta: „Szolgálni álltunk mi össze 1992 legszebb hónapjában, szolgálni hitünk szerint a legszentebb ügyet, anyanyelvünket, őseink által ránk hagyott nemzeti kultúránkat, közösségként való megmaradásunkat. S ne feledjük el: szövetségünket 38 tagszervezet alapította, a tizenéves jubileumra rendezett ünnepi ülésünkre már 88 tagszervezetünknek küldhettünk meghívót. Az ünnepi műsorok, kiállítások, találkozók, szemlék, értekezletek, amelyeket szövetségünk rendezett az elmúlt tíz esztendő alatt, 69 magyarlakta vajdasági települést vontak be a délvidéki és az egyetemes magyar kultúra vérkeringésébe. Az elmúlt tíz év eredményeit legbecsesebb értékeink őrzését és gyarapítását, helytállásainkat közösen valósítottuk meg. Tagszervezeteink, választmányunk, elnökségünk, intéző bizottságunk áldozatkész, lelkes, hozzáértő embereivel. Számomra kimondhatatlanul nagy megtiszteltetés volt tíz éven keresztül ennek a szent tüzet őrző csapatnak az élén állni.”
Töredékeket idéztem Dudás Károly elnöknek a szövetség 10. évfordulóján elhangzott ünnepi beszámolójából. Azonban szeretném itt mindjárt megjegyezni: tudatosan említem, ezúttal, csak az első tíz esztendőt. Ugyanis azt szeretném, azt igyekszem elmondani, hogy egy válságos korszakban, amikor a kilátástalanság, a reménytelenség szegődött mellénk, a délvidéki magyarok mellé, akkor úgy látszott, hogy megtört az itt élő kis magyar közösség, egyszerűen összeroppant. Csak látszott. Hitében erős maradt, sziklaszilárd, és ezt a szövetség első évtizede minden tekintetben igazolja. Talán a legszebben Dudás Károly mondta, mely szerint: „Szolgálni álltunk mi össze 1992-ben, szolgálni hitünk szerint a legszentebb ügyet: anyanyelvünket, őseink által ránk hagyott nemzeti kultúránkat, közösségként való megmaradásunkat.”
Természetesen a teljesség igényével elmondani, felsorolni mindazt, amit a szövetség az első 10 esztendő alatt megtett, egy ilyen rövid lélegzetű írásban lehetetlen. Ezért csak néhány rendezvényét, kezdeményezését említem. Sorolom: a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok felújítása, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának a megszervezése, a gyermek színjátszó csoportok útnak indítása, a vajdasági magyar kórusok találkozója, a Gyöngyösbokréta, a Durindó, aztán egy rendkívüli kezdeményezés, a Zentán létrehozott Vajdasági Magyar Művelődési Intézet megalakítása. És sorolhatnám tovább mindazokat az emlékezetes kezdeményezéseket, amelyeknek szellemi sokszínűsége, érdembeli jelentősége „túllépett” a mi kis világunk határain.
S amit nem győzök hangsúlyozni: a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség ma már nemcsak egyszerűen jelen van művelődési életünkben, nemcsak újabb és újabb tartalommal igyekszik azt gazdagítani, nemcsak tudatosítani kívánja bennünk szellemi értékeink iránti elkötelezettségünket, hagyományaink tiszteletben tartását, hanem meg nem alkuvó magatartása, önzetlen támogatása, átfogó, mindenre odafigyelő tevékenysége a mögöttünk maradt esztendők során rádöbbentett bennünket az együvé tartozás, a közösségi tudat erejére, önbecsülésünkre.
Erdély nagy fia, Sütő András írja okulásul, figyelmeztetésül „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!”. Meggyőződéssel vallom, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség munkáját, ahogyan a múltban, jelenünkben is, az itt említett, Sütő Andrási gondolat-figyelmeztetés határozta és határozza meg.
