Marie-Antoinette királyné hivatalos portréfestője és barátnője volt, aki 1783-ban kinevezéssel bejuttatta őt a Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémiára, amely a királyi intézkedés előtt kizárólag a férfiak kiváltsága volt. Így Louise Élisabeth Vigée-Le Brun (ejtsd Luiz Élizabet Vizsé-Le Bren, 1755–1842) uralkodói pártfogással meg tudta kerülni a 18. századi művészeti köröket uraló férfiuralmat. Apja festő volt, így két erős támasza is akadt a művészvilágban. Másképpen nőként tehetsége ellenére sem tudott volna érvényesülni abban a korban.
A francia királyi udvar kedvence
Művelt leánygyermek volt. Birtokában volt minden, amit csak egy jómódú ifjú hölgytől elvártak. Zárdában tanult írni-olvasni, hímezni és persze az etikettet. A tehetsége szembetűnő volt és bizonyított, nem egy hóbort volt számára a festészet. Már tizenévesen mesterműveket alkotott. Így került a királyné látókörébe.
Egy ideig az udvar jelentette számára a biztonságot, a vele egykorú királyné rokonszenve és védelme. Marie-Antoinette királyné XVI. Lajos felesége. A király ekkor még nem igazán érzi, hogy inog a trón. 1790-ig a francia politikai rezsim alkotmányos monarchia volt. A király még mindig büszkén viselte a koronát, mert még nem kísérelt meg elmenekülni, hogy az ellenforradalommal és a szomszédos idegen hatalmakkal szövetkezzen. Így a királyné-modell és Élisabeth kapcsolata addig nem ártott a festőnő karrierének, sőt! Miután a királyi család Olaszországba menekül, a festőnő ismét pártfogókra talál a király nővérei körében.
A francia forradalom idején száműzetésbe kényszerült festőművésznő Firenzében 1790-ben elkészíti az önarcképét, amit a firenzei Uffizi Múzeumban láthatunk. Egyike ez azoknak a látszólag ártalmatlan műveknek, amelyekben az ember gyönyörködik, amikor ránéz és kontextusba helyezi. A festmény első ránézésre egy elegáns, sőt elbűvölő festőnőt ábrázol, miközben portrét készít egy másik nőről (arca a vásznon a háttérben látható). A szemlélő valamilyen módon modellként lép fel, finom „kép a képben” hatás érzékelhető. A festőnő a vásznon, a korszak kifejezésének használatával, frontálisan figyeli a modellt/egyben a szemlélőt, akinek a vonásait festi.
A fények és színek használatát Rubens és Van Dyck munkásságából merítette. Ecsetvonása magabiztosságot sugall, szilárdan hitt a képességeiben.
Olaszországban bekerült az arisztokrácia köreibe, megbízásokat kapott, eleinte Itáliában, majd Bécsben is, ahol értékelték, hogy ő volt Marie Antoinette udvari portréfestője. 1795-ben, negyvenévesen Oroszországba utazott, ahol II. Katalin orosz cárnő és udvara, mint elismert festőnőt, szívélyesen fogadta, bőkezűen támogatta, őt pedig lenyűgözte a cárnő művészetek iránti érdeklődése.
Élisabeth mindig hű marad az ancien regime-hez, a régi abszolutista rendszerhez. Azonban eléggé egyéni módon fogta fel, mert nem engedelmeskedett a politikai követelményeknek, a konzervatív beállítottság határait többször át is lépte. A kortárs kritikusok sokat támadták, kifigurázták, gúnyolták őt. Mégis sikereket könyvelhetett el, kiteljesedett az anyaságban és kivételes európai karriert futott be. Tisztában volt azzal a klisével, amely azt feltételezi, hogy a nők képtelenek egyszerre karriert építeni és gyermeket nevelni, ő azonban az élet viszontagságai ellenére a vásznon és tettekben bizonyította az ellenkezőjét. Miután kikényszerítették a válást férjétől, a bebörtönzött Le Brun műkereskedőtől és forradalmártól, és megélte élete legfájdalmasabb veszteségét, leányuk Julie (1780–1819) korai halálát, talpra állt és emancipált nőként beutazta Európát és alkotott tovább. Rövidke kitérőt tett Angliába, hogy számos nemesember között Lord Byronról is portrét készítsen.
Hazatérés, Párizs
I. Napóleon idején térhetett vissza hazájába. 53 évesen úgy döntött, letelepszik vidéken, ami szinte idillikus környezet egy korabeli festőművész számára. A történelem azonban ismét közbeszólt és újabb menekülésre kényszerítette: 1814-ben a Napóleon-ellenes koalíció csapatai elől Párizsba menekült, ahol a Bourbon-restauráció során hatalomra juttatott XVIII. Lajos király a legjobb biztosíték volt számára, hogy békében élhesse életét.
Számos felbecsülhetetlen értékű festményt alkotott, festményei a világ leghíresebb múzeumaiban vannak kiállítva.
* Forrás: Anne Lafont művészettörténész
