Kora délután sétált be a majom a város főterére. Fojtogató nyári melegtől izzott a díszburkolat. A polgármesteri hivatal előtt strázsáló biztonsági őr azon agyalt, hogy olyan kevés pénzért, amennyi egy havi bére, nemhogy polgármesterre, de még egy vak szamárra sem vigyázna normális ember. A tér sarkán nyitott ajtóval csalogató vendéglő tulajdonosa meg éppen azt üvöltötte a szakácsnak: ha még egy közüzemi számlát, fizetési felszólítást, meghagyást hozni mer a postás, belefőzi táskástól az erőlevesbe.
A majom megérkezésekor láthatott még taxijában izzadó, utasra váró sofőrt, két, a virágágyások között, az egyetlen, emlékbe meghagyott fa árnyékába húzódó közmunkást, egy botjába kapaszkodó nyugdíjas asszonyt, no meg egy teraszt, söröző díszkőre kinyújtott csápját.
– Elfáradtam... – törölte meg szőrös homlokát a majom, majd beült az egyik székre, és amikor kiszédült egy pincér az ajtón, közölte:
– Kérnék egy ásványvizet, ha lehet szénsavmenteset, és meginnék egy kávét is. Mielőtt kérdezné: étlapot ne hozzon, mert ilyen melegben nem kívánom az ebédet.
– Rendben – jegyezte fel a rendelést egy gyűrött fecnire a pincér, és már indult is a benti pult felé, amikor hörgésszerű sikoly szaladt ki a száján, de olyan erővel, hogy meglazult az egyik metszőfoga.
– Majooooooom! – rohant a hang körbe a téren, fellökte a botra támaszkodó öregasszonyt, megrázta a babakocsikat, fellökte a közmunkást, de hangja sikoly maradt, velőt rázó, várost ébresztő.
– Beszélő majooooooooom! – üvöltött újra a pincér, immár hosszabbra nyújtva az O betűt, amikor végre ismét megtelt levegővel a tüdeje, és a nyelve is úgy döntött, legyen bármilyen meleg is, hajlandó egy kis mozgásra.
A biztonsági őr természetesen hallotta az üvöltést, de úgy gondolta, az előbb már említett, és általa joggal kevésnek minősített fizetésért ő ugyan nem mozdul a helyéről akkor sem, ha egyszerre mindjárt húsz majom miatt őrjöng is a pincér. Viszont a taxis, akit a nem várt hang álomba szenderülésből riasztott, dühösen kipattant az autójából, a teraszra rohant, majd megállt a majom asztalánál.
– Basszus, ez tényleg egy majom.
– Az „ez” kifejezést tudtommal élettelen tárgyakra használják a magyar nyelvben, én viszont egy nagyon is élő majom vagyok. Vagyis megtisztelne, ha a mondatot így módosítani: ő egy majom – nézett a taxisra a majom, majd ujjaival türelmetlenül dobolni kezdett az asztal lapján.
– És tényleg beszél – dülledt a taxis szeme.
– Ha ismereteim nem csalnak, ez jogállam, ahol a törvény mindenki számára biztosítja egyéb emberi alapjogok mellett a szólásszabadságot is. Ezért nem igazán értem, mi kivetnivalót talál abban, hogy hangképzéssel juttatom kifejezésre gondolataimat – mondta a majom.
– Tesséééééék? – hagyta el az utolsó szusszantás a taxis száját. A derék személyszállítási fuvarozó elájult, a majom meg azon gondolkodott, milyen furcsa szokás ebben a városkában a magánhangzók ilyen túlzóan elnyújtott használata. Elhatározta, ezt meg is említi a pincérnek, aki két perc múlva a vendéglő teljes személyzetével együtt megjelent az ajtóban, és úgy pislogott ki a teraszra, mint aki űrlényt, pontosabban egy beszélő majmot lát.
– Kihozná a kávémat és persze hozzá az ásványvizet? – kérdezte a majom, mint sem tudva arról, hogy ekkora már a vendéglő tulajdonosa, név szerint Cech Jenő, riasztotta a rendőrséget, a katasztrófavédelmet, a sintért, és beszólt a polgármesteri hivatalba is. A felsorolt helyeken Cech urat ugyan egy nagy marhának minősítették, de azért a városka egyetlen hadra fogható rendőrkocsija csak elgurult a főtérig.
Ott aztán Törzs János Benedek zászlós kiszállt a szolgálati gépjárművéből, és előírásoknak megfelelő határozott léptekkel megközelítette a majomnak látszó élőlényt. Majd belépett a vendéglő teraszára, mint később a kiérkező riportereknek kamerába is elmondta, azért, hogy megkezdje a személy (tárgy, állat, mit tudtam én akkor…) azonosításának foganatosítást.
– Személyi igazolvány, forgalmi és vezetői engedély… – hadarta Törzs zászlós az egyetlen olyan mondatott, amit különösebb hibázás nélkül álmából felkeltve is egy szuszra ki tudott mondani.
– Kérem – mondta a majom.
– Tessééééék? – tolta fejének búbjára a sapkát Törzs zászlós.
– Csak azt szerettem volna jelezni, hogy ön, mint egy olyan hivatalos személy, aki arra esküdött, hogy szolgál és véd, lehetne udvariasabb is. Ez pedig megvalósítható a kérem szó használatával, amennyiben a személyi okmányaimhoz szeretne hozzájutni. Bár megvallom őszintén, nem tudom, hogy jelen esetben mi szükség van a forgalmi engedély és a gépjármű vezetésére jogosító okmány, vagyis jogosítvány megtekintésére, hiszen autót nem használok, és semmilyen ráutaló magatartást nem tettem arra nézve, hogy gépi meghajtású járművel szeretnék részt venni a közlekedésben. Mint ahogy azt sem értem, ebben a városban miért használ minden ember szóképzés esetén ennyire elnyújtott magánhangzókat.
Törzs zászlós vélhetően maga is az elájulás mellett döntött volna ennyi majomszó hallatán, ám időközben a térre kilátogatók szinte mindegyike a teraszhoz sétált, majd miután meglátták a majmot, mobiltelefonjukon máris riasztották mindazokat, akiknek fontosnak tartották elmondani, hogy a városban esemény van. Már pedig ennyi ember (értsd: tömeg) fennforgása esetén a rendőrnek, mint az egyik legfontosabb államhatalmi szerv képviselőjének meg kell őriznie nyugalmát, és semmi esetre sem hagyhatja abba a megkezdett hivatalos eljárás foganatosítását – kavarogtak Törzs zászlós fejében a gondolatok.
– Azonosítsa magát – találta meg végre a legmegfelelőbb és a helyzethez illő mondatot Törzs zászlós, majd büszkén körbetekintett a sokadalmon (Na, milyen hivatalos vagyok?), és azon gondolkodott, mondja-e, hogy táguljanak innen emberek, nincs itt semmi látnivaló, vagy ez esetben eltekintsen egy efféle kinyilatkoztatástól. Mert tulajdonképpen látnivaló mégiscsak akad, van itt mit nézni, amikor egy rendőr zászlós beszélő majmot igazoltat.
– Csimpánz vagyok. A főemlősök, más szóhasználattal primates rendjének úgynevezett öregcsaládjába születtem. De hogy érthetőbb legyek: az ide tartozó fajokat az emberek kivételével az emberszabású majmok névvel is illetik. Egyelőre elég ennyi, vagy további információkra is igényt tart? – kérdezte a majom. Majd örömmel nyugtázta, hogy időközben kávé is, ásványvíz is érkezett az asztalkára.
A városi rendőrkapitányt, akinek alkoholizmusánál csak mélységesen mély kúthoz hasonlatos sötétsége volt nagyobb, a hír hallatán (beszélő majom kávézik a főtéri vendéglőben) azonnal riasztotta a polgármestert – mert mit lehet azt tudni?
– Kérlek alássan, nekem ugyan be nem mesélik, hogy ez majom. Még nem láttam, de azt én is tudom, hogy a majmok nem beszélnek, nem kávéznak, nem kérnek ásványvizet, különösen nem szénsavmenteset – suttogta a telefonba a kapitány.
– Csakis olyan hatósági közeg lehet, természetesen álcaruházatot alkalmazva, aki arra kíváncsi, miként viselkedik a rendfenntartó erő egy váratlan esemény esetén. Mert mit lehet azt tudni? – pörgött a kapitány nyelve, miközben vállát rángatta az ideg, meg Juli, a titkárnője, aki félig mutogatva, félig hörögve próbálta a kapitány tudomására hozni, hogy minden telefonon őt, csakis őt keresik.
A polgármester, aki függetlenként nyerte a választást, és akit szintén nem akart még senki nagy esze miatt elraboltatni, egy darabig csak hallgatott. Aztán az állatkertre gondolt, aminek építésére már régen felvették az uniós támogatást, de eddig még egy őzitatót sem sikerült összerakatni a polgármester sógorától vett telken. Így aztán az őzek szomjan haltak, vagy talán kivándoroltak, és már kávézót nyitottak Bécsben, a pénz meg eltűnt. Naná, hogy majmot küldtek. Az állat az állat, lehet őz, lehet majom.
– Óóó, hogy bassssz… – csöppent egy picinyke húgy a polgármester nadrágjába, és a helyzethez méltó komolyságra intette a rendőrkapitányt.
– Csak nem berosálni Jóskám, máris intézkedek – hangzott a mondat egészen pontosan, a polgármester feltette a lábát az íróasztalra, rágyújtott egy cigarettára, és hirtelen értelemmel telve, korábban még soha nem tapasztalt módon villant a polgármester szeme.
– Előbb a gimnázium igazgatóját kell hívni. Azt mondják, ő a legokosabb ember a városban – tört fel egyre több gondolat a polgármesteri fejben, mintegy cáfolatként azon, sokak által hangoztatott kijelentésre, miszerint ott bizony éhen döglene az agyevő bogár.
– Igen, hallottam már a hírt. No de hogy ellenőr majomnak öltözve? – nevetett a gimnáziumigazgató, doktor Emeritus Áchim.
– De hát te is olvastad Gogol Revizor című művét – kezdett új mondatba az igazgató.
– Azt? No persze – csöppent újabb húgy a polgármester gatyájába, miközben szentül fogadta, ha egyszer egy a kurva majom eltűnik az életéből, csak műveket fog olvasni, de leginkább ezt a Gogolt fogja elővenni, lakjon bárhol is, hogy magyarázza már el, mi a szart jelent az a szó, hogy revizor.
– Mint emlékszel, abban is érkezik egy kisvárosba idegen, igaz, nem majom, de nem is ezen van most a hangsúlyt. Hanem az ismeretlenen. És attól ugye mindenki fél? És mi történt Gogol kisvárosában?
Úgy, szóval ez a Gogol is polgármester – lobbant fel a polgármester agyában a világosság –, akkor könnyű lesz felhívatnom, mégiscsak kolléga.
– Na, mi történt? – érkezett még egyszer a kérdés a gimnázium irányából telefonon.
– Nos, hát én… Szóval… Egészen pontosan nem tudnám felidézni, de hangsúlyozom, történhetett bármi is, én mélységesen elítélem, mintegy teljes mértékben el is határolódom – nyöszörögte a kagylóba a polgármester, miközben érezte, egyre nedvesebb a gatyája.
– Ez egy ökör, úristen, mekkora ökör! – gondolta a gimnázium igazgatója. A telefonba természetesen nem közölte véleményét, mégiscsak polgármesterrel beszélt, méghozzá olyan polgármesterrel, aki őt segítette az igazgatói székbe, és csak annyit kért cserébe, hogy az unokatestvére legyen a gazdasági hivatal vezetője. Ezért aztán inkább röviden összefoglalta Gogol színművének tartalmát, hangsúlyozva: a revizor nem is volt revizor, a város vezetése teljesen fölöslegesen teregette ki a szennyest. Arról nem is beszélve, hogy az ő kisvárosukba szennyes sincs, revizor sincs, csupán egy beszélő majom érkezett, aki szereti a kávét.
– Na, most aztán jól megnyugtattál – csapta le a kagylót a polgármester, és a távkapcsoló után nyúlt.
– Hóváron soha nem látott esemény zavarta meg a kisváros békés nyugalmát – nézett farkasszemet vele egy riporter a 7-es csatornáról. – Egy beszélő majom ült be a főtéri vendéglő teraszára, kávét és ásványvizet kért, majd az őt igazoltató rendőrnek azt mondta…
– Ez is azt bizonyítja, hogy a mi városunkban nyoma sincs közbiztonságnak. Mert mutasson nekem még egy olyan magyar kisvárost, ahol majom iszogathat a főtéri vendéglő teraszán – vicsorított egy kövér férfi a 8-as adó hírműsorában, azt is közölve, hogy az ő frakciójuk már több ízben felhívta a polgármester figyelmét arra, intézkedni kell. Meg egyébként is: Hóvár külső kerületeiben még nem készült el a csatornázás, pedig már évek óta hitegetik az ott élőket a közműfejlesztéssel.
– Ennél az asztalnál ült a majom – mutatott a háta mögé a riporter a 9-es csatornán –, és ebből az üvegből fogyasztotta az ásványvizet – emelt fel egy palackot, amire az operatőr ráközelített. Közben a kép alatti csíkon futó betűkből mindenki kiolvashatta: eddig már négy párt, hat önmagától is független civil szervezet, egy tucatnál is több alapítvány tiltakozott a majomügy miatt, ami semmi mással nem magyarázható, csakis a polgármester mérhetetlen és indokolatlan költekezésével.
A polgármester öt perc múlva már azt is tudta, hogy a hóvári majom egészségügyi veszélyforrás, sőt mi több, egzotikus vidékekről származó baktériumok hordozója is lehet. Ezt 7 darab kórházigazgató cáfolta, 8 pedig igazolta.
A 4-es csatornán egy magát megnevezni nem kívánó, arcát, így orrát, fülét, bajuszát, pattanásait sem vállaló polgár arról beszélt, hogy már két hete nem vitték el a házuk elől a szemetet, miközben a hóvári önkormányzat hat éve folyamatosan emeli a szemétszállítás díját, viszont semmit sem költ kátyúzásra.
– Bezzeg drága majomra fussa a nép pénzéből. Pedig ez is csak egy látványberuházás, még ha van is benne uniós projekt, meg forrás, ami pénz. Közpénz, naná… – kiabálta a mikrofonba az arctalan.
– Vajon mi derülhet még ki a Hóváron uralkodó állapotokról? – hallotta a kaján vigyorba és aggódó tekintetbe öltözött riporter kérdését a polgármester. És érezte, hogy most bizony már nem csak csöppekben jön a sárga lé, ő bizony szépen és alaposan összevizelte magát.
– Csak nem stresszelni – motyogta maga elé, és ruhát cserélt.
– Még szerencse, hogy mindenre fel vagyok készülve – nyugodott meg az ideg rángatózó ujjaiban, és úgy döntött, most már neki is fel kell tűnnie a helyszínen. El is indult, komótosan leballagott a vörös szőnyeggel takart lépcsőn. Majd amikor az ellenzéki frakció vezetőjének vigyorgó arca jelent meg előtte, a hozzá tartozó rövid nyakkal, hatalmas sörhassal, a polgármester megállt, és felemelte a kezét, és az ég felé bökött a mutatóujjával:
– Bélám, aztán nem elfeledni ám nyilatkozgatás közben, mijé is kerűté be három felügyelő bizottságba, meg négy igazgatótanácsba az önkormányzati cégeknél. Szóva' csak úgy nyilatkozgassá…
– Fenyegetsz, polgármester uram? – hervadt a mosoly a kövér férfi arcán, miközben sötét izzadtságfoltok rajzoltak furcsa térképet az ingére.
– Én ugyan nem. Csak szólok. Azé, me' légy, pontosabban majom esett a levesbe, nem kell mingyá forradalmat csinálni. Egyébként meg kézcsókom a feleségednek. Ugye, jól tudom, beadta a pályázatát az óvoda igazgatói posztjára?
– Igen, jól tudod... Szóval... Tulajdonképpen… – érkezett a válasz, de a polgármester azt már nem hallotta. Kilépett a városháza kapuján, egy pillanatra megállt, széttekintett birodalmán, majd elindult a vendéglőhöz, ahol közölte:
– Szeretnék beszélni a majommal.
– A majommal? De hát az elment – csapkodta le a morzsát egy ronggyal az asztalról a pincér.
– Elment? És hova? – vonta össze szemöldökét a polgármester.
– Sajnálom, de ezt nem tudom. A majmok elég ritkán szokták nekem bejelenteni milyen irányba távoznak – vigyorgott a pincér.
– És egyébként minden rendben lezajlott? Mármint majom ügyben – nézett a pincér szemébe a polgármester.
– Természetesen. Nálunk minden rendben. Jó kis hely ez. A vendéglő is, a város is. No persze a majom úr adhatott volna több borravalót, de hát ne legyünk telhetetlenek – hajolt meg a pincér, jelezve, több ideje még a városka első emberére sincs.
– Akkor jó – bólintott a polgármester. Azért állatkert ügyben csak kellene lépni valamit. Mert hát ki tudja? Akár még a majom is visszajöhet... – vakarta meg orrát, és elindult a főtéri fák közé, hogy rámosolyogjon két kismamára és legalább négy gyerekre, ahogy azt a kampányfőnöke előírta a napi kötelező feladatok között.
