Túlságosan sok a tragikus évfordulónk. Szinte minden hónapra jut olyan, mely a történelmi Magyarország széthullásával így vagy úgy kapcsolatba hozható. Trianonnal, sőt valójában a Trianonhoz vezető úttal olyan szellem szabadult ki a palackból Közép-Európában, melyet máig nem sikerült visszagyömöszölni, jóllehet az akkori haszonélvezők jobb része is belátta már, hogy a közép-európai nemzetiségi status quo-t felperzselő kisantant sovinizmussal nemcsak a magyarság veszít mind a mai napig, hanem azok is, akik sokáig nyerteseknek hitték magukat. Veszítenek kulturálisan és gazdaságilag is, mert kisebbségellenes rigmusokkal meg lehet ugyan zabolázni ezt vagy azt a népcsoportot, de azzal még nem jön el az új többség Kánaánja. Legfeljebb az az üresség, ami a gyilkost lepi meg, mikor az áldozat hátából kirántott késen megpillantja a szétcsorgó vért. Ekkor hasíthat belé, hogy végérvényesen lerombolt valamit, ám jó eséllyel nem hozott helyette létre semmit. Pillanatnyi erőpozícióból elfoglalni, eltiporni, majd történelmet a megrendelő szája íze szerint átírni mindig is könnyebb volt, mint méltányos összefogással közösen építeni: mert könnyebb a lomot a szomszéd földjére hajítani, mint segíteni neki a kerttakarításban. Látszólag egyszerűbb megoldás tehát bűnbaknak kikiáltott népeket és nyelveket asszimilálni is, mint megérteni és napi szinten megélni, hogy együtt, egymás mellett éltünk ezer éven át, és nyelveink is ebben a nagy Kárpát-medencei egymásba gabalyodásban lettek azok, amik. Sajnos még mindig kevesen értik, valódi Közép-Európa csakis úgy létezhet, ahogy az a Muzsikás-együttes Bartók-albumán hallható.
Tragikusan értelmetlen évforduló 1947. április 12., a csehszlovák–magyar „lakosságcsere egyezmény” évfordulója is, amely több az annalesek szerinti csaknem kilencvenezer magyar jogfosztásánál, vagyonelkobzásánál és kiűzetésénél. Április 12. Eduard Beneš valójában már a tízes évek közepétől álmodni kezdett magyartalanító szomorújátékának csak egyik, sokadik felvonása. A felvidéki magyarságot ekkor érő retorziót, a 47-es kényszeráttelepítést sem lehet értelmezni a 45/46 telén végrehajtott deportálások nélkül. Mindezekhez a Beneš-dekrétumok 33. pontja (rendelete) kövezte ki az utat.
Eszerint lett 1945 augusztusában édesapám a Csehszlovák Köztársaság ellensége, a „kollektív bűnös”-nek kikiáltott magyarság felettébb gyanús tagja, a gyanú azért is figyelemre méltó, mert alig volt túl a tizenötödik születésnapján. Ezért kellett 46 januárjában harminc percen belül legfeljebb ötkilós málhazsákkal jelentkezni az ipolypásztói vasútállomáson a deportálási bizottmánynál. Ekkor került marhavagonokban többtízezernyi felvidéki magyar az északnyugat-csehországi, többségében volt szudétanémet vidékekre. Már akik nem fagytak halálra az út során, és akik szerencsés helyre kerültek kényszermunkára.
Itt jön képbe egy, a családi archívumban őrzött, ódonbarna lovashuszár fotó. A történelem leverte a falról, de én ismét kiakasztottam. A közép-csehországi Vysoké Mýtóban, 1929-ben készült képről egy nyalka lovashuszár, Pomozi Gyula nagyapám tekint reánk. 1938/39-ben elitalakulatban szolgált a hitleri német csapatok ellen. Magyar huszárvirtussal, a lehetetlent nem ismerés hadszíntéri becsületével a teljes cseh kapitulációig. Azaz többszöri parancsmegtagadással azon túl is. (Csehszlovák Köztársaságról akkor már nem beszélhettünk, akkortájt Pozsonyban már Tiso hitlerista bábkormánya regnált, Felvidék déli sávja pedig visszatért.) A családi fáma szerint sokadjára már egy cseh tábornok vonult ki alakulatukat meggyőzni, hogy adnák fel végre bunkerállásaikat a sokszoros túlerővel szemben: „Fiaim, értsétek meg, semmi értelme tovább ellenállni. A köztársaság elveszett”, mondta, állítólag elcsukló hangon.
A sors beneši fintora, hogy a Julius Pomozinak akkor kiállított, ellenállói érdemekről szóló huszárigazolvány tartotta egyben 1946 telén a szűk családot, s még nagyapám több pásztyi földijét is egy fagyos vakvágányos hajnalon. No meg nagyapám zseniális előérzete, aki színmagyar faluban is megtaníttatta apámat a cseh nyelvre első és második elemiben. Így aztán apám volt az, aki egy morva állomáson kiszökött a marhavagonból, és táviratot küldött nagyapámnak Pilzenbe. A morva állomási kisasszony csak annyit kérdett, „ugye tudja, hogy magát ezért agyonlőhetik”? Apám szótlan bólintott, a kisasszony pedig továbbította a táviratot, és nem fogadta el az odanyújtott koronákat sem.
Nagyapám pedig a táviratból értesülvén a gazságokról kimasírozott Pilzenbe a vagonok elé, ahol a deportálótiszt arcába vágta cseh igazolványát, majd a huszáros kezdethez illő módon elkezdte kiválogatni a vagonból a falujabelieket. Három család után fogyott el a tiszt türelme, ennyit menthetett meg a rabszolgasorstól, a szétszakíttatástól. Akkor a személyes szabadság mértéke még egy érdemes huszár esetében is csak annyi lehetett, hogy ezzel a vasöntödébe mehettek kényszermunkára, de legalább családként, együtt. Hisz nagyapa magyar volt, ergo „kollaboráns fasiszta”, kiskorú fiával együtt, ellenben Tiso valódi fasisztái hirtelen népfelkelők lettek, akik minden mód pálcát törtek az etnikai és anyagi megsemmisítésre ítélt magyarok felett, kiknek tán egyedüli „bűne” az volt, hogy nem „reszlovakizáltak”. 1949 előtt a felvidéken maradt magyarok levegőt sem igen vehettek, így aztán 1947 végén apámék útja Pilzenből kalandos szökéssel Pestre kanyarodott.
A nagyapai ház helyén ma már csak egy diófa dacol az idővel, az erődfalú templomtól kőhajításnyira sincs már gazda a faluban. Se magyar, se szlovák. Vagonok sem állnak az állomáson, és a kard emlékét is csak az öreg kép őrzi. A valamikori ház alapjait még elő-elő lehetne kapargatni a méteres gaz alól, de nincs, aki előkaparja. Én pedig gondolkodom, megérjük-e valaha, hogy a Beneš-dekrétumok ne élő fekélyek legyenek Közép-Európa testén és mérgek gondolataiban? Amíg ezek de jure és de facto is velünk élnek, addig létünk mellett anyanyelvünk is állandó veszélyben van. Azt pedig 101 év alatt igazán megtanulhattuk: ha anyanyelvünket feladjuk, mindenünket feladtuk.