Azt mondják a kutatók, nincs olyan magyar család, amelynek felmenői között ne lenne első világháborús hősi halott, megsebesült vagy hadifogságba került katona. Sokáig mégis hallgattak erről a családtagok. Pedig a traumák feldolgozásához elengedhetetlen a történelmi tények ismerete. Ma már feloldódni látszik ez az elhallgatott családi, közösségi titok, hiszen úgy tűnik, kezdünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy a száz évvel ezelőtti háború nem csak a világban, hanem az emberi lelkekben is mennyi konfliktust okozott. Nagyban hozzájárult ehhez az, hogy a kutatók és a nyilvánosság számára is elérhetőek az erre vonatkozó adatok, és könyvek, kiadványok emlékeznek az elesett katonákról.
Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosa két évtizede kutatja az első világháború katonáinak sorsát. Hogyan és miért választotta ezt a korszakot, milyen dokumentumok, iratok segítik a munkáját, hogyan fogadják a leszármazottak a feltárt tényeket? Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ a beszélgetésben.
Levéltári kutatásaid során miért éppen az első világháborús magyar honvédek sorsának, túlélésének, emlékezetének feltárását választottad?
– 1999-ben a NATO-bombázás idején a levéltárnak biztonságba kellett helyezni a zentai anyakönyvek másolatait. A köteteket átszállítottuk a levéltár Ady Endre utcai raktárba. Én kaptam a feladatot, hogy rakjam őket sorba és írjam össze. Ennek során az 1915-ös halotti anyakönyvben akadtam az első olyan bejegyzésekre, amelyek az első világháborúban elesett katonák halálesetére vonatkoztak. Felmerült bennem a kérdés, vajon hány zentai veszthette életét az 1914-1918 között dúló Nagy Háború során. Az ekkor megkezdődött kutatás eredményeként ma már tudjuk, hogy l009 zentai soha nem tért haza az első világháborús harcterekről. Szomorú belegondolni is, hogy hány csonka család maradt, amely megszenvedte a férfiak elvesztését. Másrészt az első világháborút a másodikkal szemben kevésbé nyomasztja ideológiai teher, ezért talán könnyebben tudunk róla beszélni, egyeztetni az akkor szembenálló nemzetek történészeivel, kutatóival is.
Jó példa erre a remek olasz-magyar kapcsolatok. Az osztrák-magyar katonák az elhíresült Doberdón 1915/16-ban öldöklő harcot vívtak az olaszokkal. Ma a fennsík legmagasabb pontján, a Monte San Michelén emlékmű áll, amelynek felirata hirdeti: „Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban”.
Érdemes tudni, hogy a zentai/bácskai katonák megjárták az első világháború valamennyi harcterét: küzdöttek a szerb, az orosz, az olasz és a román frontot is. Hadifogolyként pedig Olaszországba, Franciaországba, Szardínia szigetére, Oroszország különböző vidékeire, még a Távol-Keletre is elkerültek. Ennek alapján elmondható, hogy az első világháborúban elesett magyar katonák csontjai a világ számos pontján porladnak.
A első zentai kötet 2001-ben jelent meg. Ezt követően a zentai Történelmi Levéltár gyűjtőterületéhez tartozó többi település is sorra került, aminek eredményeként 2015-ben jelent meg A bácskai Tisza mente I. világháborús hősi halottai című kötet, amely összesen 3616 katona adatai tartalmazza.
A zentai Történelmi Levéltárban vannak-e erre az időszakra vonatkozó adatok, dokumentumok?
– Az ilyen típusú kutatásnak, amelynek az első világháború emberveszteségeinek feltárása volt a célja, nem volt kidolgozott módszertana. Ezért saját elképzeléseim alapján kutattam, kerestem a megfelelő levéltári forrásokat. A már említett halotti anyakönyvek mellett levéltárunkban fontos forrásnak bizonyultak a bírósági holttá nyilvánítási és hagyatéki iratok, a hadigondozási iratok, amelyek hadiözvegyek és hadiárvák segélyezésére vonatkoznak. Természetesen az adatokat pontosítani kellett a születési és házasságkötési anyakönyvekből is. Jó hír az, hogy a zentaihoz hasonló levéltárakban Kárpát-medence szerte fellelhetők a hasonló források, és így összeállítható az első világháborús hősi halottak nem teljes, de ahhoz nagyon közelítő jegyzéke. Természetesen a kutatás során olyan forrásokat is használtam, amelyek nem találhatók meg levéltárunkban. Ezek főként a katonai eredetű iratok, amelyeket a budapesti székhelyű Hadtörténelmi Levéltár őriz – ezek zöme ma már a világhálón elérhető adatbázisban is kutatható. Illetve az egyházi források, amelyeket a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár őriz – ezek is elérhetők a világhálón.
Az érintettek hogy fogadják a kutatót? Együttműködőek? Megkeresed a leszármazottakat?
– Kezdetben próbálkoztam, a sajtóban is jelent meg felhívás. Sajnos ekkor csak kevesen jelentkeztek. A kötet megjelenését követően annál többen! Sokan hoztak fotókat, leveleket, személyes iratokat. Ezeket digitalizálom, és egy-egy cikkben feldolgozom. Gyakran tragikus, megrázó történetek kerekednek ki. De talán ezek a megszemélyesített történetek adják vissza leglátványosabban a kötelességüket teljesítő egyszerű emberek sorsát a nagy világégésben. Egy-egy ősünk 100 évvel korábbi sorsának ilyen feldolgozásával a napjainkban élő ember is tud azonosulni, megérteni azt.
A szembesítés megrázó az utódok számára?
– A tragikus emberi sorsok 100 év távlatából is megrázzák az embert. Sokan érdeklődnek, hogy fellelhetők-e még a sírok. Sajnos erre nagyon kevés az esély, az idő vasfoga, és gyakran az emberi nemtörődömség, megtette a hatását. Bár ebben a Nagy Háború centenáriuma Kárpát-medence szerte hozott némi előrelépést, amiben Magyarország járt az élen: a kormány támogatásával határon belül és túl is számos emlékmű megújult. Így a bácskossuthfalvi első világháborús hősi emlékmű is, ami vidékünkön az egyetlen, köztéren álló ilyen jellegű műemlék. Ezzel a vajdasági magyarság számára is lett méltó hely, ahol emlékezni tud.
Mi a hozadéka közösségünk szempontjából annak, hogy ma már nyíltan beszélhetünk a száz évvel ezelőtti háborúról, annak máig tartó hatásáról, a lelkekben okozott konfliktusairól?
– A közösség számára mindenképpen megkönnyebbülést jelent, hogy ma már szabadon tud beszélni az első világháború emberveszteségei által, és a háborút lezáró impériumváltás okozta traumájáról. Értékes hozadéknak tartom, hogy a Nagy Háború centenárium megmozgatta vidékünk helytörténészeit is, akik közül többen felvállalták, hogy az általam összeállított kötet mintájára elkészítik településeik első világháborús kiadványait. A kezdeményezést a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vett szárnyai alá, és a Délvidékiek a Nagy Háborúban című sorozatban – amelynek főszerkesztői teendőit rám bízták – eddig megjelent a Bácskossuthfalvára és a Topolyára vonatkozó kötet. Előkészületben van, és még az idén megjelenik a Csantavérre és a Bajsára vonatkozó kötet. Részemről Szabadka első világháborús krónikája jelent meg. Megjelenés előtt áll az egyházi holttá nyilvánítási iratokon alapuló – a római katolikus egyház, amennyiben az özvegy újból kívánt egyházi házasságot kötni, nem ismerte el a világi bíróság ítéletét – kötetem, amely a Bácska 84 településéről 1334 katona adatait tartalmazza.
Valóságos „könyvkoporsók” ezek a kötetek: kései tisztelgés katonaőseink előtt, 100 év után virtuálisan így tudjuk őket örök nyugalomra helyezni.
Száz év után kutatható és mindenki szára elérhető az első világháborúban hősi halált halt, megsebesült vagy hadifogságba került magyarországi katonák adatbázisa. Azt olvastam, hogy 1 538 818 magyar honosságú katona adatait tartalmazza az adattár. Hogy látja a kutató, mennyire teljes az adattár? Hogyan és milyen célból használhatják az érdeklődők?
– Az elkészült adatbázis hiányosságai ellenére is nagyon hasznos, hiszen a világhálón is elérhető a világ bármelyik pontján. Fontos, hogy lehetőség van az adatok pontosítására, kiegészítésre. Remélem, hogy a kollégák ehhez rendelkeznek kellő kapacitásokkal, és sort is tudnak rá keríteni. A járvány sújtotta világunkban, amikor a levéltárak kutatótermei zárva tartanak, különösen fontos a levéltári anyag digitalizációja, a hozzájuk kapcsolódó adatbázisok építése és elérhetővé tétele. Nagy kihívás ez a XXI. század levéltárosai, és informatikai szakemberei számára egyaránt.
