Soós Imre, Latinovits Zoltánhoz hasonlóan, a magyar színművészet tragikus, döbbenetes hirtelenséggel elhunyt alakja volt. A különbség mégis az volt, hogy míg Latinovits Zoltán mérnöki diplomával és a műkedvelők színpadán szerzett tapasztalattal jelent meg a művészvilágban, addig Soós Imre elemi iskolai végzettséggel iratkozott be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amelyet el is végzett 1952-ben. Ezután először Debrecenbe, majd a budapesti Madách Színházhoz szerződött és ott játszott korai, tragikus haláláig. S még egy adatról szólni kell. Ugyanis, amíg Latinovits Zoltánnak csodálatos színpadi élete mindössze másfél évtizedig tartott – a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig–, addig Soós Imre, aki 1930-ban született – a mögöttünk maradt esztendőben lett volna 90 éves –, és aki 1952-ben szerzett diplomát az említett főiskolán, majd kezdte meg mindjárt pályafutását Debrecenben, 1957-ben váratlanul elhunyt. Élt 27 évet. A sors, Soós Imrének, az őstehetségnek, a színészzseninek, csak 5 esztendőt „engedélyezett” arra, hogy ott élhessen a festett játék lélekperzselő tisztítótüzében, a legizgalmasabb művészet légkörében, az idegtépő munka és lázas szenvedély önemésztő feszültségében.
Egy nyolcgyermekes balmazújvárosi zsellércsaládból, egy akkor nyomorúságban tengődök világából indult el az őstehetség. Soós Imrének hívták azt a fiatal őstehetséget. A hiteles, nagy erejű parasztszínész. S habár, a kezdet kezdetén, a nem éppen szilárd alapokra épülő tudása gondot jelentett számára, ennek ellenére, korábbi környezetéből hozott emlékeitől, osztályától, a kortól távol álló alakokat is tökéletesen meg tudta formálni. Különös intellektusával, ösztönös stílusérzékével képes volt arra, hogy a szerepek már szinte kész formájukban kerüljenek a néző, a közönség elé.
Soós Imre legtökéletesebb, legnagyobb alakításában, Rómeó alakjának a megformálásában mutatta meg igazán szerepformáló képességét, tehetségét. A fiatal színész, a zseni – mert akkor már annak tartották – , sohasem másolt, nem voltak példaképei. Az élményeket nem kereste, hanem magával hozta.
Soós Imre így alkotott. Mindenben azt a legnagyobbat kereste. Az elragadtatás, a szenvedély állapotát rendhagyó módon tudta ábrázolni. És tudni akart mindent. Érdekelte a képzőművészet. Bartókért rajongott. A szenvedélyes emberek érzékenységével reagált a világra.
Valami fanatikus hittel ingázott a debreceni színház és a filmgyár között. Egyik filmet játszotta a másik után, a Körhinta, a Ludas Matyi című filmek típust teremtő főhőse. Azonban szerepköre rövid pályája alatt is egyre bővült – Shakespeare: Rómeó és Júlia, Steinbeck: Egerek és emberek, Sarkadi: Út a tanyákról, és sorolhatnám még emlékezetes azokat az előadásokat, amelyekben remekelt.
A kritikák harsogtak a nagy „népi” tehetségről. Az elismerések áradata vette körül. Aztán, lassan kezdték felejteni. Már azt sem kapta meg, amit megérdemelt volna. Egyre kevésbé hitt önmagában. Az állandó rohanások, szerepek, próbák, egyszerűen felőrölték erejét. És a Jászai-díjas (1954-ben kapta) fiatal színészzseni, lassan az ital felé „fordult”, nyugtatókkal igyekezett a régi, erőt sugárzó egyensúlyát visszaszerezni. Nem sikerült. Már nem tudta megtalálni önmagát. Az önmarcangolás béklyóiban kínlódott. Soós Imre nem akart meghalni, hiszen még mindig azon álmodozott, hogy egyszer majd eljátssza a Hamletet.
Késő volt. Megint inni kezdett. És a balmazújvárosi színészzseni, 1957 júniusában már halott volt. 27 évesen ment el.
