A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában jelent meg tavaly év végén Péter László legújabb kötete Tollrajkönyv címmel. Azt is mondhatnánk, hogy folytatása ez a néhány évvel ezelőtti Tollrajzok című könyvnek, azonban ezekben az esszékben a szerző nem vajdasági képzőművészekkel barangol, hanem általános művészettörténeti és esztétikai kérdéseket vet fel.
Véleménye és kiállása egyértelmű. Mégsem fogalmaz meg szentenciákat, óvakodik a kinyilatkoztatásoktól, hiszen feladatának azt érzi inkább, hogy figyelmünket a lélekmelegítő ábrázoló kultúrára irányítsa.
Erről is beszélgettünk Péter Lászlóval.
Barangolás a képzőművészetben az alcíme a második tollrajz-kötetednek. Személyes hangvételű kis esszék, vázlatok, tollrajzok álltak össze könyvvé. Lassan sikerül megfogalmazni ezekben a művészet lényegét? Milyen úton indultál el, mi volt az eredeti elképzelésed, eljutottál-e az összegzéshez?
– Korántsem tartok ott, hogy megfogalmazhassam a művészet valódi lényegét. De nem is vagyok bátortalan, ugyanis szerintem ez eleddig még senkinek sem sikerült igazán. A legtöbbször elsősorban magamnak írok, a saját gondolataimat dolgozom ki, olykor a különvéleményemet. Jó lenne művészettörténész és művész szemmel is látni egyszerre. Nagy kaland eljutni a formától a tartalomig. Néhanapján el is bizonytalanodom, mert nem okvetlenül a művész szándékára vagyok kíváncsi, hanem a pillanatnyi lelkiállapotomat, az érdeklődésemet és az ízlésemet hozom előtérbe. Hogy szükséges-e egy képzőművész számára ez a sok vizsgálódás? Hiszen az alkotásra így kevesebb idő jut. Tíz-tizenkét éve írogatom a mondolataimat. Mondták is már, hogy szamár vagyok, inkább alkotnék. Ez a hétről hétre írogatás azonban szenvedélyemmé vált. A tollrajzos írásaim, valójában izgalmas kalandok sorozata, amely a művészetről való filozofikus gondolkodás értékével bír.
Leginkább az a célom ezekkel a laza szerkezetű szövegekkel, hogy a múltbéli művészetet ne csak valamiféle idejétmúlt esztétikai bravúrsorozatnak tekintsük, hanem lélekmelengető ábrázoló kultúrának, vagy néha ellenkultúrának is. Az időről úgy kellene gondolkodnunk, mint egykor az indiánok. Nincsenek időkorlátok, időhatárok, mert a végtelennek sincsenek határai. Bátorkodjunk időkorlátok nélkül megszólítani a művészeteket, faggatni a félmúltat, de a régmúltat is. És ne csak a művet, hanem az alkotó gondolatait is próbáljuk megérteni. Az alkotók lelkes lények. Azokat becsülöm, akik mindig tele vannak lelkesedéssel, értelemmel, érzelmekkel és friss gondolatokkal.
Meglepő a könyvben, hogy ismert műalkotásokat rajzoltál át saját szemszögből. A lényeget szeretted volna ilyen módon megfogni, vagy hétköznapibb oka volt a módszernek?
– A Tollrajzkönyv igazi kihívása volt, hogy azokért a műalkotásokért, amelyekről véleményt írtam, horribilis jogdíjakat kellett volna fizetnie a kiadónak, ennek okáért rajzokat-vázlatokat kellett készítenem róluk. Egy nyaram ráment, de nem bánom, hiszen ezzel a pluszmunkával nagyszerű tapasztalatokat szereztem. Megállapíthattam, hogy a régi mesterek félelmetes rajzolók voltak, elsősorban a valósághű ábrázolás kimunkált útját, a reneszánsz perspektivikus térszerkesztését, a rafinált klasszicista és barokk formarendszert alkalmazták mesterien. És ha a már klasszikussá lett műveikről levont technikai igazságokat sikerült kifejeznem, szembesültem azzal is, hogy műveik mély megélése nélkül ezt megtenni nem is lehet.
Az irányzatok, a divat meghatározza a művész, a műalkotás sorsát?
– Ha a múlt híres, nagyívű alkotásait csodálom, azzal is a saját malmomra hajtom a vizet. Ha pedig a jelenkor vizuális megnyilvánulásaival szemezek, akkor minduntalan felvetem a kísértő gondolatot. Vajon kinek és mit szándékszik kimondani, mit akar bizonyítani a zavaros jelenben alkotó művész? Önmagának bizonyára azt sugallja, hogy ő autoritás. De mások számára ugyancsak kétséges, hogy bátrabb, jobb, szókimondóbb, éleslátóbb, illetve hogy többet tudna az előző korok mestereinél. Valahol mindig azt éreztem, hogy a modern művészek gyakran behódolnak valamiféle meglelt gondolattöredéknek, amelyből elméletet gyártanak. Meglehet, bármely korban járunk, mindig csak a szegmensét, részletét látjuk az egésznek. Hogy miért? Mert a kor művésze is inkább önmagában látja megtestesülni az igét. Káprázatos fényforrás, melynek fényében látni szeretnénk önmagunkat. Elvakít bennünket, gyönyörködésre késztet. Mégis minden káprázat ellenére a művészet csupán félig-meddig megfejthető titok marad.
Milyennek látod ma a képzőművészet helyzetét?
– Az új művészet nagy kaland. A korszerűség gyakran értetlenkedéssel vagy nehéz elfogadással jár, mert mindenáron a társadalom meggyőzésének a divatos terméke akar lenni. Azonban úgy gondolom, hogy aki népszerű akar lenni, az valójában a korszellemmel köt házasságot, és hamar megözvegyülhet. Úgy érzem, a huszadik század már annyira elrugaszkodott a természettől tanult valóságtartalmaktól, hogy valójában önmagát fojtogatja. Korántsem biztos, hogy a modern korban mindent, ami hagyományos, le kell söpörnünk az asztalról, mert ahhoz, hogy megértsük a korszellemet, annak az előző hagymahéj-burkait is ismernünk kell. Én arra törekszem, hogy a régi művészeteket megismerjem. Bár számtalan talányosságát nem mindig tudom megérteni, minden tanítványomat e gondolatmag kifejtésére és alkalmazására ösztönzöm.
Jobb vagy rosszabb a megítélése, elfogadása, érvényesülési lehetősége a művészeknek, mint volt a közelmúltban vagy a régebbi korokban.
– Ami engem gyakran bánt, hogy úgy látom, lassan a határok nélküli parttalan kultúrák és álkultúrák idejét éljük. Ez számomra kellemetlen felismerés, olyan mintha fogyna a levegő körülöttünk. Mert manapság divatból készségesen, szolgálatkészen és óvatlanul mossuk le magunkról a nemzettudatot. A kulturális értelemben vett határ-kérdésekkel is alig foglalkozunk. A legnagyobb hibáink egyike, amikor ahhoz akarunk hasonlítani, ami idegen. A saját megtagadása a másságok elfogadása érdekében lelketlenné teszi a művészetet. Ezt ne értse senki provincializmusnak. A legújabb kori veszélyt viszont nevezhetjük önfeladásnak, mondhatnánk posztmodern kafkai átváltozásnak is. Jelenleg pont egy európai háború zajlik a múlt ellen, amikoris a régi, klasszikus, nemes eszméknek ellent lehet mondani. A régi normákat, nemes eszméket hangoztató emberek érveit a mai társadalom modern gondolkodói ellökik maguktól. Nem veszik figyelembe azt a hagyományos tapasztalati kort és azt a hagyományos észérveket követő történelmi, kulturális kontextust, amelyben ezek a gondolkodók éltek és művelődtek. Nem mer dönteni abban a kérdésben, hogy mi a normális és a nem normális, az esztétikum, az erkölcs vagy a humánum klasszikusan megépített szabályainak is nekimegy. A mai kritikus gondolkodók teljesen elveszítették a realitásérzéküket, nem értik, hogy a tapasztalati múlt már megvolt, elmúlt. Ha hibákat követett el, mint a kultúrák egymás ellen fordulása, egymással való harca és leszámolása, azt már nem lehet megjavítani, felülírni vagy semlegesíteni. Viszont lehet belőle okulni, hogy jobbá és nemesebbé tegyük a világot. De inkább a talmit tekintjük példaértékűnek, a művész középszerű vagánykodásait, vagyis inkább a középszerű művészek zsonglőrködéseit éltetjük, és inkább megtagadjuk mindazt, amit valaha is létrehoztunk, csupán azért, hogy újat és eredetit hozzunk létre.
Félted a klasszikus értékvilágot? Adhat ma igazi választ, kapaszkodót a rajz, a festmény, a szobor?
– Én ilyesmikről gondolkodom, amikor írok. Úgy érzem, lassan elúszik alólunk a bárka, amelyet ezredévek alatt építettünk meg. Már lenézzük a humanizmust, azt halljuk, hogy nem jó az ember, hiszen elrontja a világot, szennyezi a környezetet, mérhetetlenül sokat fogyaszt, és emberből túl sok van a Földön. Üres hadoválás a társadalmi egyenlőség, a demokrácia és az egyenjogúság ideáinak hangoztatása, mert ő maga képes aljas indokból a sajátjai ellen fordulni. Ez a látásmód már behálózta a modern világ művészetét is. Ráillik a hamis és a harsány. A társadalmi igazságosság jegyében terjeszt áleszméket, és ha óvatlanok vagyunk, meghamisítja vagy megszakítja a művészi ténykedések sok ezer évig tartó töretlen hagyomány-világának a továbbfejlesztését. Tulajdonképpen önmaga ellen fordul, de akkor már a létező világ ellen is hadat fog viselni, ami jelenthet civilizációs pusztulást. A posztmodern kultúra ugyanis nem csupán a szabályok áthágásával vádolható kultúra, hanem élet-, sőt létellenes felhangjaival hamisan kultúraellenes is. Ebben a világban nagyon kell egy kép, egy szobor, egy rajz, amibe kapaszkodhatunk.
Lehet tanítani a művészet szeretetét? Gondolom, technikai trükköket, szakmai alapokat lehet, de talán nem az a lényege a pedagógusi munkának. Vagy igen?
– Jó kérdés. Szerintem kell is tanítani. De nem belemagyarázásokkal. Művészi tantárgyakat oktatni csak hittel és szeretettel lehet. Hiú ember az, aki úgy hiszi, közel vagyunk az örök művésztitkok megfejtéséhez. Én magam is naiv vagyok, amikor megpróbálom értelmezni a művészet oktató-nevelői feladatkörét. Inkább csak beszélek a művészet természetéről a diákoknak. Aki tehetséges közülük, előbb-utóbb megérti, hogy a művészet végeláthatatlan folyamat. Én csupán elhintem a művészetelmélet által sugallott rapszodikus törekvéseket. Főként a legkreatívabb tanulók örömteli sugárzóképességét segítem, viszont magammal viszek mindenkit, senkit sem hagyok a parton. Ennek következtében vannak is váratlan szép meglepetések, a legtöbb diáknak sikerül kiadnia valami jót magából.
Ősidők óta nyilvánvalóan értelmét látjuk, hacsak nem a lényegét, a tudás átadásának, éltetésének. A művészet nemesít, értelmét adja az életünknek.
