Az író, zeneszerző már nyolcadik éve a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgja. Olvasom a Nemzeti Színház műsorismeretőjében, hogy zeneszerzőként és dramaturgként egyaránt részt vesz az évad két előadásában. A koronavírus-járvány ellenére sok a feladata. Itthon is. Azt mondja, ott kell lenni, ahol a part szakad. Verebes Ernővel színpadi adaptációkról, szöveg-megközelítésekről, „szent terekről” és életrevalóságról is beszélgettünk.
A Mester és Margarita lassan száz éves mű, hiszen a 30-as években íródott, megjelentetni azonban csak a 70-es években lehetett. Ma miért aktuális?
– A Bulgakov-regény nem csupán az irodalmi ínyencek szellemi tápláléka, de egy bizonyos varázserővel bíró cím is, amely mögött bizarr titkok és valami furcsa, végzetes szellemtörténet körvonalazódik. Írója tíz évig szülte-alkotta ezt a remekművet, mely – talán pont ezért – ma már időtlennek bizonyul, függetlenül attól, hogy cselekménye az akkori Szovjetunió sztálini kemény rendjében gyökerezik. Ezzel együtt egy bosch-i freskó sokszínűségével bír, amit Bulgakov elénk tár, és ezzel nem könnyíti meg a színpadi adaptációt és teátrális megközelítést.
Aleksandar Popovski rendezte az előadást. Miben térnek el az ő meglátásai a korábbi előadásoktól?
– Ő volt az a rendező, aki a budapesti Nemzeti Színház meghívására ezt a témát választotta, az én nagy örömömre is, hiszen dramaturgként és zeneszerzőként is részt vettem a produkcióban. Hosszú próbafolyamat vette kezdetét májusban, hisz a vírus többször is megszakította a munkát. Közben rájöttünk, a bulgakovi „vírus” egészen más fán terem. A regény adaptációja három körben történt. Az első a maribori Szlovén Nemzeti Színház dramaturgjának, Nejc Gazvodának a nevéhez fűződik, ennek magyar fordítása alapján elkészítettem egy második változatot. A harmadik, végleges szövegkönyv pedig a próbák során született, már a térben történő próbák közvetlen hatása alatt. A mi szövegmegközelítésünk az igazság fogalmának viszonylagosságában gyökerezik.
Tényleg annyira megfosztottak bennünket egyéniségünktől, érzelmeinktől, emberi mivoltunktól, hogy meztelenül bolyongunk az utcákon?
– A próféták kora lejárt, egyéni, aprócska hitekkel, igazságokkal vagyunk teletűzdelve, az egyetemes erkölcs már egy ideje emlékekből él, a jótett silány és igénytelen pótcselekvéssé degradálódott. Az egyedüli továbbvivő erő, mely megmaradt, az esszenciális szeretet ösztönös dominanciája, a szerelem megmagyarázhatatlan ereje, melyet talán csak a félelem érzése győzhet le, vagy még az sem. Margarita szerelme az elmegyógyintézetben megbúvó Mester iránt szintén nem magyarázható másként, csak így. Woland, a feketemágus démoni figurája viszont nem egyértelműen a gonoszt példázza, hisz a végén pont ő teszi lehetővé, hogy a szerelmesek újra találkozhassanak. Ugyanakkor Jesua megejtően naiv, „Miskin hercegi” jelleme, a maga Pilátushoz való viszonyulásával, és végső megbocsátásával, miszerint a keresztre feszítés meg sem történt, egyenesen az önpusztító, feltétel nélküli magas erkölcsiséget, a szentek jóságát idézi. Az előadás finom szálakkal szőtt emberi viszonyrendszere eleget tett/tesz annak a meglátásnak, miszerint a nagyszínpad, túlzsúfoltság és mindent elfedő technika nélkül is szent tér, sőt, így talán még inkább az.
Szent teret említettél. A játéktér, a díszlet, a jelmezek hogyan alakultak az általatok elképzelt darabhoz?
– A horvát származású, Berlinben élő díszlettervező, Sven Jonke gondoskodott erről, amikor jól látható koordinátarendszerbe foglalta úgy a játékteret, mint a nézőteret, ezen belül pedig szimbolizált életterekkel tette azt megkülönböztethetővé.
Az immár Szlovéniában élő belgrádi jelmeztervező, Jelena Proković, a helyenként időtlen, helyenként korhű kosztümök pazar világával, a történelmi korok képletes és valós öltözetét hozta az előadásba. A színészek remek játékáról itt és most szólni nem az én tisztem, különben is talán az a legfontosabb, amit elhallgat az ember. A zenéről a munkabemutató után hangzott el, állítólag úgy szólal meg az előadásban, hogy észre sem venni. És ez jól van így, egy bizonyos határig, aztán már zavarhatna is egy kicsit… A bemutató szeptember 1-jén lesz.
A Szabó K. István rendezte Az ajtónak zeneszerzője vagy. Nem először dolgoztok együtt a rendezővel. Zeneileg mit hangsúlyoztál az előadásban?
– Szabó Magda regényét Kozma András dramaturg és a rendező, Szabó K. István írták színpadra. A bensőséges történet, két erős, de más-más világból származó asszony lírai diszharmóniája, nagy teret biztosít a színművészeknek, ugyanakkor a rendezőnek is, hisz mindegyik jellemrajz igen komoly pszichológiai és filozófiai hátteret takar. Talán ezért is töltöttünk viszonylag hosszú időt „asztalnál”, elemezve a szöveget, keresve azokat a folyamatokat, melyek az egész narratíva gerincét képezik. Jelentős teret kapott így az a „belső rámozdulás”, melynek a végén jól követhető színészi játék jöhet létre. Egy zárt személyiség, egy magához senkit közel nem engedő, alázatos, ugyanakkor nagy törvényű és öntudatos asszonyság, Emerenc (Udvaros Dorottya) harca a külvilággal és saját magával az Írónő (Söptei Andrea) szemüvegén keresztül. Mennyire engedhetünk magunkhoz közel másokat, vagy még azon is túl, a bőrünkön belülre? Mekkora empátia szükségeltetik ahhoz, hogy komfortzónánkból kilépve, szinte észrevétlenül segítsünk általunk szeretett embereken, úgy, ahogy az nekik a legjobb? S ha elzárkóznak tőlünk, miért érezzük, hogy mindennél fontosabb rájuk nyitni az ajtót? A feltétlen bizalom ajtói nem nyithatók könnyen. De léteznek sokat szenvedett emberek, akiknek a „szobájába” belépvén különös világ tárulhat elénk – a megbocsátás, a kegyelem, a szemérmes múlt világa. Életek elzárt kincsei ezek, egészen addig, amíg rájuk nem lelünk.
Az előadás zenéjéről talán csak annyit mondhatnék, hogy a stúdiófelvételen ezúttal is egyedül játszom többféle hangszeren, kivétel néhány kamarazenekarra írt kompozíció. S ez a magány, munka közben, valóban hitelesnek tűnt számomra – a nehéz titkokat viselő, magát kirekesztő Emerenccel a háttérben. A bemutató augusztus 16-án lesz a Gyulai Várszínházban. Szeptember 19-étől pedig a budapesti Nemzeti Színházban látható.
Jelenleg Pesthez köt a munkád, de sosem szakadtál el az itthontól. Vannak feladatok, amelyek megtalálnak akárhol vagy?
– Számomra az itthonlét egy olyan állapot, amelyhez az útközben levés állomásai vezetnek. Ezek falvak és városok, de inkább benzinkutak. Nehéz egyszerre két helyen létezni, még ha időben ez megoldható is. Azért nehéz, mert az ember egy szívvel-lélekkel csak egy helyet szentesíthet, erre van kalibrálva, ebből fakad a hazaszeretet számunkra bonyolult fogalma meg a honvágy, de az élettér megvédése, vagy akár az utolsó nyughely megválasztása is. Az útközben levés viszont olyan illúzió, amit az életformáján gyökeresen változtatni kényszerülő/akaró ember úgy talált ki magának, ahogy a csiga viszi a házát: ahol megpihen, otthon van. Sajnos vagy nem sajnos, az a nomád életmód, amely a nemzetformát még csak halványan sejtő őseink jussa volt, eltűnt. Helyébe a korunk által diktált kényszer-helyváltoztatás lépett. Manapság csupán ez képes egyes munkáknak teret biztosítani. Azóta, fejben határokat hágunk át és tüntetünk el, miközben sorban állunk a röszkei határátkelőnél.
Kérdezhetném, miért fontos ez neked, amikor gyakran halljuk, hogy errefelé hiábavaló a küzdelem?
– Hogy errefelé minden hiábavaló? Attól függ, mi az a minden. Számomra éppen annyira fontos a „saját területem” megőrzése, mint a munkám elvégzéséhez szükséges távolság bejárása. Ez a megőrzés pedig nem más, mint az itt élő emberek bizalmának, bajtársiasságának tudata, az, hogy számíthatnak rám, a véleményemre, a kiállásomra, és én is számíthatok mindazokra, akik ezt érzik. Szerintem ezért vállal bárki erején felül megbízásokat, feladatokat több helyen is. Esetemben ezek a feladatok otthonról vagy itthonról is elvégezhetőek, de az igazság pillanatában mégis ott kell lenni, ahol a part szakad. Ott is, itt is. És büszke vagyok arra, hogy tehetek valamit. Részt vehetek a Kanizsai Írótábor munkájában, a Híd-díj odaítélésének folyamatában, a zentai Énekelt Versek Fesztiváljának zsűritagjaként a műfaj fenntartásában és megújításában, időnként megjelentethetek valamit a Magyar Szó irodalmi hasábjain, vagy játszhatok a Mojo Clubban minden év nyárutóján megrendezésre kerülő szabadzenei koncerten. (A nyárutó olykor novemberig is elhúzódik, de üsse homok).
Ezt az életet nem lehet csak úgy itt hagyni, mint ahogy a Kárpát-medence, vagy éppen a magyar főváros szellemi légkörét is csak gazdagítani kell, lehet általa. Erről viszont pont mi tehetünk, akik büszkén vagyunk szerények nem mindennapi életrevalóságunkra, mi több, szerénységünknél is nagyobb tudásunkra.
