Aki közelebbről is ismerhette, mondhatja, hogy valamiképpen nem „illik” a halál Gyulai Líviuszhoz, Luluhoz, hiszen ő maga volt a ma oly ritka, végtelen derű, jóakarat, a mesélő időtlen öregapánk, de a bohém, vidám, huncut kópé is, a körülötte pezsgő élettel és a rácsodálkozó – látó – tekintettel. A maga gyermeki tisztaságában. Ezért is kétszeresen mesések lapjai.
Utólag könnyen mondhatom, hogy nem is lehetett másként, hiszen egész életében a mennyországot rajzolta, a magyar kultúra nagyjaihoz hasonlatosan az Édenből látta és láttatta e földi purgatóriumot. Esetében még ez az utolsó szó is túlzó, hiszen az ő képmeséi (beleértve a mozgókép meséit is) mindig vigasztalóak, fölemelőek, gyógyítóak, gyarlóságainknak megbocsátóak. A képekből sugárzik, hogy egyszerre bohóc és szent alkotójuk. Isteni szemmel, és olvadékony lélekkel megáldva. A virgonc lelkű, turpis gyerek és a megbocsátó apóka rajztolla volt az ővé. S milyen toll!
Lapozzuk föl ezeket a mesés képeket, bámuljunk rá hosszan, mert pont az általa ábrázolt világ tűnik el most szemünk elől, hosszú időre. Az emberi léptékű, ráérős, álmodozós, mosolygós, örömben létező, játékos világ. Lapozzunk bele, hiszen szinte minden könyvtárban sorakoznak könyvek Gyulai Líviusz illusztrációkkal.
Ez egy másvilág – írja Orosz István Gyulai Líviusz rajzairól.
Ezt a másvilágot őrizte haláláig, vállaltan élte e derűt, az örök barátkozást őrző életét az utolsó pillanatig, a halál árnyékában is.
Azt mondják a halálban nincs semmi fölemelő. Hit kérdése, de az magáért beszél, hogy az emberi tapasztalat az átlépés módjáról, mikéntjéről csak a legmagasabb rezgéssel tud szólani.
(Pedig manapság az idősek többsége élő halottként vegetál, szívszorító állapotban.) Példaértékű, ugyanakkor vigasztaló is tudni – még ebben a nehéz búcsúpillanatban is (noha tudjuk, megszűnés nincs, csak átlépés) –, hogy valakinek az élet méltósága fontosabb volt a szinte meghívott haláltól.
