A 2019-es Rock’ n’Roll Disease c. lemezük legelején Feljebb a r’n’-dózissal! üvölti érdes hangján a lelőhetetlen rock-punk- heavy fenegyerek, Corey Clarke, az együttes vezéregyénisége, a fülünkbe rögtön az első pár ütem után, az első strófában.
Mit írni róla, egy ilyen virgonc, az ötvenes éveiben járó élő agressziótól, mint Corey? Mit hozzátenni? Mit papírra vetni?
Az együttes, a Warrior Soul egy fogadás révén jött létre, 1989 táján, és hat hónappal később a kezükben egy nagy kiadóházzal való szerződéssel, mintha maga az ördög bújt volna beléjük, úgy csaptak a húrok közé, 1990-ben kiadták a debütáns Last Decade Dead Century c. lemezüket, és félemlítették meg sorra a „nagyokat”, botrány botrány hátán az együttes életútján, a szókimondó, rothadt társadalmat támadó és a drogokat népszerűsítő szövegeikkel igencsak épp elég hátborzongatást okoztak a kiadóházaiknak, és az amerikai társadalmat irányító erőknek is épp elég fejfájást.
Coreyék középső ujja konokul görcsbe rándult, kiegyenesedett, és makacsul úgy maradt. Fogalmam sincs róla, hogy mekkora zseton munkált a háttérben, de tény, hogy minden egyes lemezüket a Space Age Playboystól a Chill Pillen, a Stiff Middle Fingeren keresztül és a 2008-as Destroy the War Machine-en át (Chinese Democracy szépített nevén, egyik legkiemelkedőbb – zeneileg és mondanivalóbelileg – alkotásuk), a nemrégi Rock’n’Roll Disease-ig (amely címe elővetítette a „koronás” ideinket is) a cenzúra csak méla undorral kezelte (volna), illetve teljesen tehetetlenül fogadta.
A Warrior Soul azzal a szellemiséggel nyomul tovább töretlenül, ami a Rock’n’Roll esszenciája annak legjobb pillanataiban, a lázadás és forradalom, szabadság jegyében, a sokmillió szenzációéhes tinit megbotránkoztatásra bírva, s méginkább az esztablisment embereit. A szabadság, rebellis lerohanás, az eszmék-ideák megkérdőjelezhetlenségével, ami a punkban szociális érzék és érték volt, azt megőrizve, a mindenkori hatalom kiszolgálóit ostorozva – a rendőrséget is –, akik egy pár dollárral többért hajlandóak akármire, morális érzéktől megfosztottan „disznó” módjára (Fuck the Pigs c. szám) élve, s a fennálló „rendet” támadja a The Fourth Reich c. dal is a 2008-as Destroy the War Machine-ről), szólnak a vad bulikról, ahol a Black Betty-stílusú őrült lányok jól elbánnak a kekeckedőkkel („She’s Glaswegian,/ She’s a goer,/ She likes to party,/ But she ain’t no whore,/ If she likes you,/ She might show you all,/ Don’t dare to lie to her,/ She might show you the door…She’ll kick yer ass straight down to the floor/ This girl is crazy,…/ If she likes you better treat her fine,/ ’Cause if you don’t she’ll break yer spine,/ Take yer cash and steal your soul/That’s how we party up in North Glasgow/ …Welcome to Glasgow, baby, you just got screwed!”)
A már említett korongokon kívül 1991-ben jelent meg a Drugs, God and the New Republic (2006-ban remasterelve), 1992-ben a Salutations From The Ghetto Nation (2006-ban remasterelve szintén), 2012-ben a Stiff Middle Finger, 2017-ben a Back On The Lash, azzal, hogy 2000-re időzítettek egy gyűjteményes albumot, a Classics c. kompilációt.
Ugyanaz a romolhatatlan r’n’r szellemiség vezeti őket, ami anno a (Sex) Pistolsot is, illetve, ami méginkább a Ramonest vezette, a dalok egytől egyig a keménykötésű, Motorhead-szerű színtiszta rock gyöngyszemei, elvétve sem akad egyetlen gyönge sem, jobbnál jobb számok sorakoznak minden egyes korongon, azzal, hogy nálam személyesen a Destroy the War Machine viszi a pálmát, kimagaslóan, s mégcsak nem is sorolható a korai lemezeik közé, és C. Clarke-ék jeleit sem mutatják annak, hogy a következő 10 év bárhogyan is kifoghatna rajtuk, mert maradt még jócskán abból a fizetőképes rétegből (mivel a mindent romba döntő, a vájtfülűek és rockra kiélezettek sokaságát végletesen demoralizáló House megjelenésével a Rock’n’Roll is többé-kevésbé rétegzenévé szelídült).A karanténhelyzetek bizonyára nem sokat fognak javítani a helyzetükön, de alighanem a kiadóházak és a cenzorok is felismerték a jelentőségét annak, hogy nagyon is egészséges, ha a „császár”, ha kecskefüle is van és meztelen is, szükségfeladatnak tekintheti, hogy az olyan „szelepeket”, mint a Warrior Soul, fenntartsa, és a megváltozott zenei színtérben is kellő mennyiségben még pénzelje is.
Ezt mindenütt jól a fejükbe kell(ene) vésniük a „főnököknek”, „megmondóembereknek”, mert mit ér az élet, ha nincs egy –egy olyan intenzitású „udvaribolond”, mint Corey Clarke és csapata?
Csak így tovább, skacok!
