A magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely próbatermében 2021. április 16-án, pénteken este kerül sor Bicskei Zoltán filmrendező A sár arany című dokumentumfilmjének bemutatójára a 92 éves Kanyó Pál oromhegyesi kubikosról, vályogvetőről.
Ebben a filmben alig van cselekmény, mégis egyetlen képkockán sincs üresjárat, holt idő. Itt minden pillanatban lebilincsel, odaköt valami megfoghatatlan vonzerő, akár mesél Pali bácsi, akár cselekszik, akár küzd, akár tréfálkozik. Hamarjában úgy tetszhet, a szó szüli a szót, azaz ad formát, valójában fordítva van: a látás és a gondolkodás módja, a magatartás, a szemlélet teremti itt a filmet, bárhogy van is, győz ez az észjárás, életre való ez a gondolkodás, mert Kanyó Pali bácsi nemcsak elmeséli az életét, hanem meg is éli, teremti.
A kubikos szakma egykor a nehéz, de egyértelműsége okán a tiszta életmód, valamint a földből élő emberek szívósságának szimbóluma volt. A legkérgesebb kezű és a legigásabb vállú földmunkásé.
film forgatási helyszíne az egyik legszebb pusztaság széle, Vajdaság északi része, a Járás, amelynek oromhegyesi kis részének a helyi neve: „Paradicsom”. Itt kezdődik a történet, egy drámai és szó szerint a földhöz kötött, megfeszített életről, amit meglepő magasságról szemlél megélője, a bácskai kubikos. Bicskei Zoltán személyes hitelű, igaz filmjeiről ismert rendező lassan fél évszázada járja szülővárosa, Magyarkanizsa határában található pusztát. A Járás-élmény azóta is fogva tartja. Fűszál, ember, szikes folt, látóhatár, felhők, nap, mindezek a világ legizgalmasabb dolgai számára. Dokumentumfilmjének szereplője a síksági léthez kötött sorsát viselő, hiteles arcú parasztember. Oromhegyesen lakik feleségével az egykori kubikos, aki a föld valamennyi arculatát ismeri, hiszen volt vályogtégla-készítő és vályogvető is. Elbeszéléséből a gondolkozó megismerés szenvedélye és bátorító csendje árad. Természetszerű, hogy csak a pusztán élők bonthatják ki a legteljesebb válaszokat sorsukon keresztül.
– Ragadjuk meg a sors szót, mert attól jobb rendező akkor sincs, ha néha satuba szorít minket. Nem én találtam meg az idős kubikost. Unokaöccse keresett meg, nézzem meg az öreg képeit, mostanában festeget. Kimentünk Oromhegyesre. Amikor odaértünk, a bácsi baltáját letámasztva pihent, épp egy fát vágott ki a kertjéből. Akkoriban, csaknem két évvel ezelőtt, igen mozgékony volt, biciklivel járt Adorjánra meg a környező falvakba. A festegetés valóban a saját maga szórakoztatását szolgálta. Hiteles magatartásával levett a lábamról. A történelemről úgy beszélt, ahogy azt az iskolában sosem tanultuk. Megtudtam, a kölcsönkért Tolnai Világlexikont olvasta. A beszélgetés megindított bennem valamit. Maga az ember, a megélt sorsa foglalkoztatott és vitt magával. Pali bácsi kubikos volt, vályogot vert, falverő bandában dolgozott, földműveléssel is foglalkozott. Utólag jöttem rá, hogy az előző játékfilmem úgy végződik: „Ha nincs pélyva, jó a kóró is”. Milyen érdekes, hogy Pali bácsin keresztül egy ilyen dolog talált meg engem. Elhatároztam, csinálok egy filmet a vályogról, a falról, az ember kézzel készített házáról, ami különféle asszociációkat foglal majd magába, és hol lírai, hol költői, hol dokumentáris síkon mozog. Azt is elképzeltem, hogy egy ködös napon kimegyünk a földek közepén álló elhagyatott falmaradványokhoz, a már leomlott és eső áztatta tanyafalak közé, amelyek messziről úgy néznek ki, mint a Stonehenge monumentális őskori építménye. Nem így sikerült, máshogy akarta a sors. Többszörösen máshogy akarta. A film másfél év alatt készülgetett „móvába”, a magyarkanizsai filmes fiúk önzetlenül és anyagi támogatás nélkül segítettek. Közben elveszett a nyersanyag egy harmada, ami rákényszerített arra, hogy minél egyszerűbb formájú filmet készítsek. A lehető legegyszerűbbet, néha borotvaélen táncolva, hogy megtaláljam a kellő kötést, az összefüggéseket a nyersanyag szövetrészei között. Valójában ilyen a Járás is, minden fölöst lemos, a legegyszerűbb dolgokat tűri meg csupán. A film néhol olyan egyszerű, mint a régi, a kommunizmusban készült dokumentumfilmek, amelyeket titokban készítettek, és csak egy kamera előtt beszélt az ember. Egy arc végtelenül kifejező tud lenni! Volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, nem fejezem be, mert nincs azon a szinten, amit magamtól elvárnék. Noha, mindig a hitem szerint forgattam, így ezt a filmet is, de formájában, kevesebb lett, mint amit gondoltam. Aztán ráébredtem, fontosabb az ember, mint maga a film. Kanyó Pál képlékenyen és érzékenyen mesél az életéről. Ez egy élettörténet. Lényegesebb, hogy megismerjék az ő megélt életét, a sorsra adott válaszait,ezért befejeztem.
Kóróember, fogalmaztad meg egyik írásodban. Mitől formálódik Kanyó Pál olyanná, mint amilyen a szívós kóró?
– Ő több mint kóró. Ő egy hajlíthatatlan fa. Az igazság egy kicsit előbbre van a szeretetnél ezen a vidéken. Ezért szúrunk, ezért véreztetünk vagy vérzünk mi is. Kanyó Pál csöndben tette a dolgát, hihetetlen szívósággal, kitartással. Meglepő magasságból tekint a földhöz kötött, megfeszített életre. Ezt a magasról látást, szabadon gondolkodást kell megtanulnunk ettől az egyszerű parasztembertől. Abban nagyszerű ő, ahogyan a dolgairól szól, ahogyan megfogalmazza a gondolatait, élményeit, anélkül, hogy egy pillanatig is elrugaszkodna a földtől. Itt mindennek természetszaga van. Pali bácsiból dől a szó, hajszálpontosan, magyarosan, szabatosan. Számára természetes, hogy gyerekkorától otthon van az irodalomban, és hogy írókról, vallásról, Istenről, természetről, csillagászatról, történelemről, saját gondolataival viaskodik.
Megyek a Paradicsomba, ballag Pali bácsi az udvarról a Járásra, az Édent csak fényképeken látta. Erről jut eszembe, hogy te a Járás különös békéjét paradicsomi hangulatként éled meg. Mi kell ehhez?
– Ráhangolódás. Hiszen én nem vagyok parasztgyerek. Kispolgári családban nevelkedtem. Kamaszkoromban igézett meg a Járás. A Pali bácsi háza, az oromhegyesi Járásrészre néz. A Járás e részének helyi neve: „Paradicsom”. Azt a békességet és öröklétet, amit egy pusztaság sugall, meg kell élni. Mai, egyre gyorsabban romló és omló világunkban ez a mozdíthatatlanság, ez az egyszerűség, ez a tömbszerűség, a véghetetlen, milliárd aprósággal – megmaradásunk lelki alapja, mintája. Pali bácsi saját életét meséli el, ami a nehézségek, a lemondások ellenére egyszerű és emberséges volt. Furcsa ezt ma látni, amikor önként lemondunk az élet minőségéről és többségünkben egyfajta „kriptalétet” vállalunk föl. Hihetetlenül fontos, milyen sorsot választunk, függetlenül attól, milyen külső nyomás, mesterséges befolyásolás ér bennünket. Voltak már ilyen időszakok, amikor vagy ideológiát, vagy érdektelen jóléti gondolkodásmódot, vagy éppen valami mást próbáltak ránk kényszeríteni. A mi életünkben is fölmerül ugyanaz, ami nagy történelmi pillanatokban: mi fontosabb a halálnál? Erre kell ma egyenként választ adnunk, erre kellett válaszolnia élete során Pali bácsinak is. A választ tudjuk, csak megvalósítani nehéz.
Nem ilyen volt a világ, mondja az öreg a filmben. Az eredendő, el nem rontott világra gondol?
– Azt már jó rég elrontottuk, de mindenesetre sokkal emberközelibb volt az egy emberöltő előtti világ. Ezért tartottam szükségesnek, hogy a filmszalagon egy hagyományos, egyszerű, de nehéz életet láttassak. Elmondhatatlan az a bőség, az a gazdagság, az a műveltség, ami a paraszti lélekben, a természeti ember fejében lakozik. Láttam emberem íróasztalán Illyés Gyula könyveit, Bori Imre A magyar irodalom történetét, ott lapultak Mikszáth meg Tömörkény könyvei, hiszen gyerekkora óta folyamatosan olvas, ismeri az ősmagyar történelmet, és látja a mai történések lényegét is, noha, nem sok híradót néz, azt is kétkedve. Van egy világképe, abból lát. A mai gyerekeknél, fiataloknál a kézművesség, a kéz elemi formázóképessége segítene megragadni a dolgok lényegét. Ez a szép viszony, ami a kéz és az anyag között feszül, sajnos nem fog egyhamar visszatérni. A kézen túl, ma a lelkünket is megnyomorítjuk. Az öregember ezzel tisztában van, el is mondta. Nagy metafizikai ívekben lát a parasztember, a magasból.
Valamikor, de még ma is, piramis alakzatban rakták egymás tetejére a téglákat száradni. A sár arany a film címének szavai pedig házat formálnak, ugyanakkor a házak arc-jellegét láttatja a kamera.
– Minden táj másból építkezik. Mi a földből. Egy földház egy évszázadot kibír. Ma mindenféle roppanó porcú mű- vagy keményanyagból épülnek a házak. A ház a mi meghosszabított testünk. A háznak arca van, az ablakok a szemei, a homloka régen a Nappal volt díszítve, többször láttam, hogy e homlokba kerek ablakokat építettek bele, mintha az Isten szeme tükröződnék benne. Az alföldi nép nem a külsőségekre törekedett. Pali bácsi elmeséli, hogy ők, jól-rosszul, de felhúzták a saját házukat, és áll, ameddig áll, elvannak benne. Az biztos, hogy csodálatos dolog, ha valaki a saját kezével építi meg a házát, ráadásul földből. Egyébként érdekes, hogy Pali bácsi kubikos is volt, vályogverő meg faldöngölő, a föld e három mesterségének tudója, és a válla mégsincs úgy leszakadva, mint általában a kubikosoké. De egy ujja oly vastag, mint három hétköznapi emberé és a keze ma sem remeg. Egyáltalán nem nyers vagy durva a kézmozgása, öregségére képes finom, apró ecsetvonásokat húzni. Ereje csökkenőben, de akármikor mentünk hozzájuk forgatni, valaki mindig dolgozott a családból. Füvet vágtak, szénát húzták össze, fát hasogattak, kapáltak, csirkéket etettek.
Omladozó házak, falról lepergő rétegek, lilára pingált falmaradványok, leszakadt faldarabok – ezek egy halódó világ lenyomatai?
– Itt Magyarkanizsán vettük föl a takaróképeket. Állandóan járom az utcákat, volt időm nézelődni és feljegyezni, mi hol van, tudom, mikor hogyan esik a fény egy romos házra, amelyet benőtt a bozót, ismerem mikor melyik arcát mutatja fel. A falak, a kubikos és a táj van képileg egybefogva a filmben. Ettől szikár a film.
Az emberarcú világ eltűnőben van. Beléptünk a Vízöntő korszakába, szellemi síkra váltottunk, de a polarizálódás, a kiválasztódás is most történik. Sokan elvonulnak, egy ősibb hagyományra alapozva próbálnak tudatosan élni, óvni magukat és családjukat. A tömeglelkűek lépegetnek egy arctalanabb világba, ahogy Hamvas mondta egykor, eljön a kor, amikor csak egy tucat embernek lesz „fény-lelke”. Ennek szöges ellentéte az az élet, amit az öreg kubikos mutat. Ezért is ajánlom megnézésre a filmet.
Kézjegyeddé vált a kamera lassú pásztázása, hosszú tekintete?
– Gyerekként mindig a földön játszottam, a növények alá kis utakat fúrtam, városokat építettem, homokszigeteket csöpögtettem. Az apró, pici részekbe való belefeledkezés azóta is elsősorban belső élmény számomra. A filmes hosszú tekintetet megalkotásában sokat segített a Tarkovszkij filmek látása, például a Stalkerben, ahol a rendező hihetetlen belső univerzumokat teremtett. Én csak közel hajolok a dolgokhoz. A Láttam című filmem végén is van egy ilyen hosszú utazás. Ebben a dokumentumfilmben is, és egyre inkább vágyok rá, mert ha közel hajolok, a sok aprónak az előtűnését hallom. Költészetszerű. Nem mondanám az én kézjegyemnek, több hatásból, tanulásból állt össze.
Minden Részben mindenkor tetten érhető és fölmutatható az Egész. Pali bácsi szerint egy parányi szemecskében, a mákban minden benne van, és ez nem véletlenül van így. A szikesen a kicsinek nagyobb a súlya, a becse.
– Döbbenetes számomra, hogy Pali bácsi tulajdonképpen a kozmológiát írja le, a világegyetem és a valóság építőköveit, a szerves világot, ami a természeti ember megfigyelésén alapszik. Bármilyen irányban és bármilyen messze tekintünk, ugyanazt a világot látjuk, mint ami magunk körül és bennünk létezik. Pali bácsi is elmondja: bizonyos benne, nem véletlen a dolgok ilyen működése. Ez a legszebb istenhitek közé tartozik, még akkor is, ha egy alföldi parasztember vallja, aki mindig a kézzel fogható valóság felől közelít, mert minden pietizmus nélkül, a maga természetességével tudja ezt mondani. Minden egy kicsit fölmagasztosul a síkság közepén, nagyobb ívű lesz, más léptéket kap. Erre rétegeződik rá Pali bácsi élettörténete. Hogy milyen választások elé kerül, milyen nehézségekkel küzd, mivel kénytelen szembenézni. Az alföldi ember visszahúzódóbb, nincs meg benne a harcos kasztszerveződési képessége, gyakorlatilag ma is ugyanúgy magunkra vagyunk hagyatva.
A Járáson folyamatos muzsikát hallunk. A film esetében a tagoló formázást szülő időérzet, azaz a kifinomult zeneiség szükséges.
– A beszélgetésnek van egy keretjátéka, a film tagolásában is feltűnik a zene. Mezei Szilárd Túl a Tiszán Innen zenekarának vajdasági magyar népdalok feldolgozásai hangzanak fel, Bodor Anikó gyűjtéséből.
„Gyökerestül megváltozott a világ. Megszűnünk” – hangzik el a filmben. Joggal tehetjük fel a kérdést: Mi fog ebből maradni? Mi lesz az utódainkkal? És ami megmarad, azzal mihez fogunk kezdeni?
– Az én nagyapám is egy évszázadot élt és kamaszkölyök volt, amikor Charles Auguste de Bériot felszállt a repülővel. Emlékezett rá, ez szenzáció volt. Idős korára megélte a holdra szállás közvetítését. Hihetetlen, hogy egy életben micsoda óriási, felgyorsult életmódváltás van. Ugyanez történt a Pali bácsival is, a mi életünkben is ez történik. Minél több műszaki dolog kerül be a házba, annál több időt vesznek el tőlünk. Időt a szemlélődésre, a lelki történésekre, időt a másikra való figyelésre, a teremtésre, a belső képzelődésre. Elhangzik az öreg Kanyó szájából: eltűnünk, a magyarság kihal. Az előző filmemben, az Álom havában az ellenkezőjét sugalltam. Sose fog a magyarság innen kihalni. Ennél a filmnél fontosnak találtam, hogy egy ilyen szúrós mondat kerüljön a végére. Ebben a pillanatban, egy vízválasztó korszakban nem szabad, hogy elaltasson bennünket a remény, észnél kell lennünk. Minden nap választ kell adnunk, dolgozunk-e a kezünkkel, fontos-e a barátság, megöleljük-e a szeretteinket, együtt tudunk-e dolgozni, meg tudjuk-e beszélni mi a fontos az életünkben, mi a fontos külsődlegesen, belsődlegesen, a világhoz való viszonyunkban. Most minden olyan élesen merül fel, hogy nem lehet válasz nélkül hagyni. Ezért jó látni az ilyen egyértelmű életeket. Segíthet.
