Az újvidéki Matica Srpska Képtár és a magyarországi Budapesti Történeti Múzeum, valamint a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum közös munkájaként egy kiállítási katalógus jelent meg Budapesten, természetesen magyar nyelven. A kötet egyik szerkesztője Csáki Tamás, aki a közelmúltban Újvidékre látogatott dr. Tijana Palkovljević Bugarskinak, a Matica Srpska Képtár igazgatónőjének meghívására, hogy itt is népszerűsítse a Szerb székesegyház a Tabánban című, avagy Az eltűnt Rácváros emlékezete alcímet viselő, vaskos könyvbe foglalt kiállítási katalógust. Felvetődik a kérdés, hogy kinek az ötlete volt ez a nagyszerű összefogás, avagy hogyan indult el a közös munka gondolata.
– A Matica Srpska Képtár vetette fel, ők a szentendrei Szerb Egyházi Múzeummal már együttműködtek, és együtt keresték fel a Budapesti Történeti Múzeumot azzal, hogy azokat a restaurált ikonokat, amelyeket itt, Újvidéken 2017 őszén bemutattak, vajon lehetséges lenne-e Budapesten a nagyközönség elé tárni. Mégis a legtöbbje Budán készült az ottani egykori szerb templomokról, így feltételezték, hogy a magyar nagyközönség is érdeklődéssel fogadná. És így is lett.
Amikor az elképzelés megszületett, ki volt a segítője annak, hogy egy ilyen alapos, színvonalas, vaskos kötet elkészüljön?
– Mi a múzeumban a partnerekkel együttműködve azt ötlöttük ki, hogy ne csak szorosan az ikonokra koncentráló kiállítást szervezzük meg, hanem legyen egy olyan bemutató, amely az egészet a nagyközönség elé tárja, egy város- és művelődéstörténeti kontexusba helyeztük el, amely az egész Tabánt bemutattuk. A templomot, hogy egykor hol állt, és azt, hogy a tabáni szerbek a 19. század elejéig hol, hogyan és minként éltek Pest-Budán, különös tekintettel a szerb művelődési életnek a szerepére. Nos, ezek mind belekerültek a kiállításba, és nyilván valami ehhez kapcsolódó katalógust kezdtünk el tervezgetni. Jómagam pedig hozzáláttam összetrombitálni a szóba jöhető szerzőket, akik részt vettek a szervezésben, rendezésben, munkában. Tudni lehetett, hogy kik foglalkoznak valamilyen idekapcsolódó témával. Őket bevontuk, és Golub Xénia szerkesztőtársammal hozzáláttunk a munkához. Azt azért megjegyezném, hogy a kötetet magát azok a tanulmányok képezik, amelyek itt, a 2017-es Arsenije Teodorović-kiállítási katalógusban benne találtattak. Létezett egy szövegkorpusz is, amit megkaptunk szerbről magyarra fordítva a budapesti Szerb Intézettől.
Mit adtak önök még hozzá?
– Az elejét és a végét – mosolyog Csáki Tamás. – Elkezdtük az egészet a régészeti tanulmányokkal a Tabán előidejétől, az őskortól, és kiegészítettük az említett anyaggal. Vannak történelmi tanulmányok, amelyek kifejezetten megvizsgálják tágabban a szerb egyháznak a szerepét a hódoltságkori Magyarországon és Budán, és a hódoltságkori utáni időszakban a szerbek jelenlétét. A 18. századdal is több tanulmány foglalkozik, majd következik az újvidéki katalógus tanulmányainak a sora. Azt is kiegészítettük egy munkával a templomok liturgikus felszereléseiről szóló írással. Nagyon sok új kutatásra nyílt mód, ezért gyakorlatilag a művelődési történeti fejezeteket feltáró tanulmányokkal egészítettük ki, meg nagyobb irodalomtörténeti művet, a templom papjának, Vitkovity Jánosnak vagy Jovan Vitkovićnak az egész kapcsolatrendszerét bemutattuk, és néhány épületet is külön kiemeltünk. Ilyen pl. a Szarvas-ház, az utolsó jellegzetes ház, amelyik a Tabánban állt. A története a szerbekhez fűződik, s nagyon izgalmas. Véletlenül előkerültek a kiállítás rendezése során a szerb püspöki palotának a tervei. Sokfajta különböző időszakból származó terv, s arról Simon Katalin kolléganőmmel írtunk egy tanulmányt: Adalékok a budai szerb püspökök tabáni rezidenciájának építéstörténetéhez.
Mielőtt ehhez a munkához hozzákezdtek, mennyit tudtak az egykori Tabánban élő szerb közösségnek a létéről?
– Az a helyzet, hogy szerb nyelven viszonylag sok tanulmány létezett erről, magyar nyelven néhány alapvető tanulmány létezett csupán, de azért túl sok nem volt. Színvonalas, szaktudományos tanulmány csak a megérkezésről készült, Nagy Lajosnak a munkája 1705-ig tekinti át az eseményeket. Simon Katalin kolléganőmnek voltak tanulmányai a Tabánról, de konkrétabb megközelítés nem létezett. Az irodalomtörténetből, Vitkovity Mihály szerepéről a 19. század eleji szerb–magyar irodalmi kapcsolatokról több tanulmány is fennmaradt Vujicsics Sztoján és Fried István tollából, de konkrétan Vitkovics János papnak a szerepét nem vizsgálta senki, a fiától fennmaradt visszaemlékezés képezte az egyik alapot, de alapos kutatást igényelt, mondjuk, a püspöki palota felkutatása, aminek a forrásait sem ismertük eddig.
Ezek szerint a kötet egyfajta áttörést jelent a magyar kutatásban?
– Ezt a későbbi generációk vagy a recenzensek döntik majd el. Azt remélem, hogy sok területen újdonságra tudtunk rámutatni. Megemlíteném még Molnár Antalt, aki a hódoltságkori szerb egyházról készített egy összefoglalót. Ez szerintem még a szerb tudomány számára is az újdonság erejével hat. Összefoglalva remélem, hogy sok olyan eleme lesz a kötetnek, és maga a könyv egészében is számottevő tudományos újdonságot fog jelenteni. Bízok benne, hogy az utókor, a kollégák gyakran forgatják majd.
Ön szerint mikor érkeztek először szerbek Magyarország területére?
– Én ebben nem merek nyilatkozni, hiszen újkori történész vagyok, nem ez a szakterületem. Nyilván a 15. században volt valamilyen szerb jelenlét, és nyilván a mostani tanulmánykötetből kiderül, hogy már a hódoltság alatt kimutatható a szerb jelenlét Budán. Ezt a korabeli írásos források is megerősítik, meg a budai szerb püspökség is létezett a hódoltság idején. Ezek mind egyértelműen bizonyított dolgok, de nagyon kevés a forrás, és sok a bizonytalan részlet.
A kötetet lapozgatva érdekes történetek bontakoztak ki egy-egy családról, csupán az ingatlanról szóló bejegyzések alapján egész szerb famíliákat ismerhet meg az olvasó. Egyszóval izgalmas olvasmányt adtak a kezünkbe.
– Én is így remélem. Akár a Szarvas-házat tulajdonló Ostojić család történetét is említhetném. Roppant érdekes. Ők az egész kis Tabánnak az egyik történeti korszakát belakták, és ez a ház szorosan kötődik a történetükhöz. Foglalkozásra nézve tímárok voltak. Tulajdonképpen Tabán a nevét a török bőrcserző szó megfelelőjéről kapta, s az Ostojić család tagjai ezt a foglalkozást űzték, ennek köszönhetően a Tabán elnevezés megszületett. A sokat emlegetett Szarvas-házat már nem műhelyként használták, hanem raktárként, és egy fogadó is működött benne. Nagyon nagy forgalmat bonyolítottak le. Bekerültek a város vérkeringésébe. Az ő történetük jól mutatja az átalakulást, amikor a házukat mások szerzik meg, az átalakítják és a végén ott gyülekeznek mindenféle szerb irodalmi társaságok, egyfajta kultúrközponttá válik. Szóval a könyvben ilyen kis részletekből levonható az egész környezetnek a története.
Vajon az Ostojić családnak mai leszármazottai élnek-e még Budán?
– Nem tudom, azaz nem tudok róla. Bizonyára rábukkantunk volna, ha igen. Ha jól emlékszem a tanulmányokra, akkor a fő ág kihalt, dehát szerteágazó család volt, ezért a név biztosan fennmaradt. Hiszem, hogy az egy újabb kutatást igényelne, hogy kiderítsük, hol vannak, mi lett az egykori szerb családok leszármazottaival.
A Tabán a bőrcserző tímárokról kapta a nevét. Ezt a szakmát a törököktől lesték el a szerbek, és Magyarországon szinte csak ők űzték.
– Valóban a török korban jelent meg ez a mesterség, és ők voltak a tudói a szakmának. Nagyon büdös és meglehetősen piszkos környezetben zajlott ez a mesterség. Ezért is megpróbálták a városon kívülre telepíteni a műhelyeiket, munkahelyeiket, és az is egy fontos szempont volt, hogy vízigényes szakmáról volt szó. Tehát valahol a folyó vagy víz mellett kellett megteremteni a feltételeket a műhelyhez. Valószínűleg ezért esett a választás a Duna mentén a Tabánra. A bőrcserzés során egy bizonyos szakaszban kutyaürülékkel dolgoztak. Ettől bűzlött az egész környék, és sok vízre volt szükség, hogy aztán azt át tudják mosni. Sőt, bizonyos cserzőlé elkészítéséhez szömörcét, egyfajta különleges növényt használtak, aminek a begyűjtéséhez külön engedély kellett, és az is ott termett valahol a Tabán környékén. Ezt a történetet Szentesi Edit a tabáni Szarvas-házzal foglalkozó tanulmányában megírta a kötetben, ahol nemcsak a bőrcserzés történetét, hanem nagyon részletes művelődéstörténeti meg ipartörténeti hátteret is bemutatott, amibe az egyháztörténetet is beágyazta. De az egész városfejlesztésről és az ipar kialakulásáról is, sőt néprajzi történetről is sok mindent megtudunk tőle.
Akik készítették a kötetet, azoknak legalább öt nyelven kellett érteniük. Magyarul, szerbül, latinul, németül és törökül.
– Talán csak egy volt közöttünk, aki mindegyik nyelvet ismerte. De a szerzői gárdában azért többen több nyelv birtokában voltunk, és kiegészítettük egymást a magyar, német, latin, szerb szakirodalom kölcsönös ismertetésével, és persze a török nyelvet is tanulmányoztuk. Több szerző volt, aki összevetette a szerb és a magyar szakirodalmat, ami azért nem volt ilyen módon jellemző itt a Tabánban való kutatások során.
Mi lenne a Tabánnak a konkrét magyar jelentése?
– Tímárműhely vagy tímármegye.
Az ön számára mi a legérdekesebb, amire a kutatás során rábukkantak?
– Nekem az egyik kedvencem Vukovits Koszta műve: A budai szerbek és a Szentháromság székesegyház a 18. században. Magyarán beszámol részletesen a tabáni szerb templomról, pontosabban a templomtorony sisakjának a makettjéről. Egyáltalán nem véletlen, hogy pont ez került a könyv gerincére, hiszen ez a templom az ottani szerb közösségnek egy szimbolikus építménye. A torony az egész negyed fölé magasodott. Nagy jelentősége volt ott a tabáni szerb városházán is, ráadásul ez a magyarországi barokk művészetben az egyetlen fennmaradt épületmakett. Szerencsésebb helyzetben tucatjával vannak ilyen épületek, szép, színes fából faragott, aranyozott, festett épületmakettek, de sajnos a magyarországi barokk művészetnek nem maradt fenn ilyen emléke, kivéve ezt az egyet, amelyet Vujicsics Sztoján egyik könyvében publikált. De a művészettörténetbe és a szakirodalomba eddig nem vonult be, és sohasem mutatták be. Kiállításon sem szerepelt korábban, most adódott először alkalom, hogy be tudtuk mutatni. Ezért remélem, hogy ez a barokk művészetkutatók számára is különlegességet jelent. Ennek a budai toronysisaknak a mintájára készült el az újvidéki szerb székesegyháznak a toronysisakja is a 20. század elején. Egyébként egy szlovák építész, aki 1900 körül felújította a budai templomot, lemásolta ezt a nagyon gazdag barokk toronysisakformát, és alkalmazta azt többi szerb egyházi megrendelésnél is, így az újvidékinél is. Érdemes megnézni az újvidéki székesegyházról készült régi képet és azt a felújított székesegyház fotójával összehasonlítani. Órási a különbség. A tabáni toronysisakjának a másolata ott van az újvidéki székesegyház tetején. Egyébként a szabadkai ortodox templom toronysisakja ugyanezt a mintát követi.
Milyen az együttműködés a galéria és a múzeum között?
– Kiváló. Korábban szinte nem is létezett. Ez a munka hozott össze bennünket, ebből lett az ismeretség, a kiállítás, ami valamikor 2016 végén kezdődött és egyre intenzívebb. Május végén újabb találkozóra készülünk Szentendrén.
