Nemrég jelent meg a Bálint Sándor, a Magyar Szó egykori újságírójának és főszerkesztőjének könyve a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. A Gyerek híján nincs iskola... című kötet válogatás a szerző írásaiból, amelyeknek középpontjában a vajdasági (jugoszláviai) magyar oktatás áll.
,,Bár a kötetben összesen 94 írás kapott helyet, azért azt is el kell mondani, hogy e szöveggyűjtemény korántsem teljes, hisz a válogatás több száz megjelent írás közül történt. Az 1977 és 1990 közötti időszakban megjelent cikkek, kommentárok, jegyzetek és interjúk közül a szerző azokból próbált válogatni, amelyeknek olvastán az érdeklődő – igaz kivonatos, de – valós képet kaphat a korabeli iskoláztatás és részben a közélet helyzetéről, nem utolsósorban a Vajdaságban élő kisebbségek, s köztük a délvidéki magyarok iskoláztatásának és társadalmi helyzetének a körülményeiről” – olvasható a kötet előszavában.
A könyv igazi sajtótörténeti kuriózum, amely tíz fejezeten át foglalja magába a vajdasági magyarság oktatásának helyzetét a hetvenes évek végétől egészen a kilencvenes évekig. Kiemelt témák között szerepel az anyanyelvi iskolaválasztás, az egységes középiskolák és a szakirányú középiskolák helyzete, a középiskolai reform, az akkori tankönyvhelyzet, a felsőoktatási intézményeken zajló anyanyelvi oktatás helyzete.
Az Anyanyelvű iskoláztatás szerepe és jelentősége című fejezetből kiderül, hogy a nemzeti kisebbségekbe tartozó diákok közül sokan nem választják az anyanyelvi oktatást. A szerző szerint sokan tartottak attól, hogy ha magyar nyelvű szakirányú középiskolába iratkoznak, nem sajátítják el megfelelő módon a szakkifejezéseket szerb nyelven, és ez a későbbiekben hátrányt jelenthet számukra. Ebben a fejezetben olyan esetekről olvashatunk, amikor kevés magyar anyanyelvű diák jelentkezett egy-egy szakirányú középiskolába, ezért az intézményben nem tudtak magyar nyelvű osztályt nyitni. A roma gyermekek oktatásáról is szó esik. Kiderül, hogy közülük kevesen fejezik be a középiskolát, a felsőoktatási intézményekbe pedig még kevesebben felvételiznek.
A Tankönyvek öt nyelven című fejezetből a hetvenes évek végi és a nyolcvanas évek eleji tankönyvhelyzetbe nyerhetünk betekintést. Egy összehasonlító írást is olvashatunk arról, hogy annak idején milyen tankönyvekből tanultak a szerbiai és a vajdasági tanulók.
A Nemzetiségek kisebbségei című fejezet a hallás- és beszédkárosult gyermekek oktatásáról olvashatunk. Ebből kiderül, hogy Újvidéken 1976-ban kezdték meg a hallássérült gyermekek oktatását a Vasa Stajić Általános Iskolában. A szülők szerették volna elérni, hogy gyermekeik Újvidéken tanuljanak tovább, és ne kelljen a szabadkai hallássérültek iskolaközpontjába iratkozniuk, ám nem jártak sikerrel. Arról is szó esik, hogy miért került veszélybe a szabadkai hallássérültek iskolaközpontjának státusza a hetvenes években.
A Kisdiákok a törvények útvesztőjében című fejezet fő témája a középiskolák reformja. Figyelemmel kísérhetjük, hogy miként tértek vissza a négyéves középiskolák az 1975/76-os tanévben bevezetett szakirányú oktatás helyett.
A család, az iskola és a társadalom felelőssége című fejezet olyan kérdéseket fejteget, amelyek ma is aktuálisak. Vajon ki a hibás a diák elégtelen osztályzatáért? A diák, akik keveset tanult? A szülő, aki nem törődött a gyermekével? A tanár, aki nem adta át megfelelően az anyagot?
Az Érték és hagyomány című fejezet témája a környezetnyelv és az anyanyelv oktatása. Arról is szó esik, hogy mennyire ismerik a diákok az irodalmat, valamint arról is, hogy milyen volt Vajdasági Középiskolások 13. Irodalmi Vetélkedője.
A Buktatók és távlatok című fejezet a pedagógiai akadémiák helyzetéről tudhatunk meg többet, és arról, hogy miért kellett a vajdasági középiskolásoknak különbözeti vizsgát tenniük az egyetemi felvételinél. A Nemzetiségek az egyetemen című fejezet szól a Magyar Tanszék magiszterképzéséről, a Szlovakisztikai Intézet munkájáról, valamint arról, hogy az Újvidéki Egyetem karain miként szervezték meg a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatását és az anyanyelvi lektorátusokat.
Az Anyanyelv hatalma című fejezetben a felnőttképzésről és a Nyugat-Európában élő jugoszláviai gyerekek oktatásának problémáiról olvashatunk. A Fogyatkozó általános és középiskoláink című fejezet átfogó képet ad arról, hogy 1976 és 1989 között hány vajdasági magyar diák tanult az anyanyelvén. Ez a fejezet rávilágít az anyanyelven tanulók számának folyamatos csökkenésére és a magyar anyanyelvű szaktanárok hiányára.
A könyv olyan jelenségekre hívja fel a figyelmet, amelyek ma már természetesnek tűnnek számunkra, vagy már teljesen feledésbe merültek. Nemcsak ezek merültek feledésbe, hanem a könyvben szereplő nevek és némely intézmények is. Ha egyszer valaki arra vállalkozna, hogy megírja a vajdasági oktatás alakulástörténetét, annak ez a könyv kötelező olvasmány. Minden egyes szöveget olvasva kitűnik a szerző alapos utánajárása, hozzáértése és precizitása. A kötet nemcsak azok számára jó olvasmány, akik a hetvenes és a nyolcvanas években jártak iskolába, hanem a fiataloknak is, hiszen többet megtudhatnak arról, hogy mennyi viszontagsággal kellett szembenéznie a vajdasági magyar oktatásnak.
