János aznap nem írt semmit. Mélabúsan feküdt az ágyba. Diána épp olvasott valamit. De elgondolkodott.
– Miért nem írtál ma semmit? – kérdezte.
János nem várta ezt a kérdést.
– Sok a gondom.
– Igen. Látom, hogy magadba fojtod. De elárulnád, mi bánt?
Mostanában az édesanyámon jár az eszem.
Diána meglepődött.
Azt hiszem, holnap meglátogatom – mondta a férfi.
– Te tudod.
– Már biztos hiányzok neki.
Diána hallgatott. Majd becsukta a könyvet. Oldalra fordult s elaludt. Másnap reggel Dia dolgozni ment. Gépírónő volt. János öltözött. Szegedre készült az édesanyjához, Júliához… Busszal ment. Mikor megérkezett a családi házhoz s kopogtatott, Júlia szíve repdesett az örömtől.
– Gyere be, fiam!
János bement. Már régen volt itt.
– Mi újság? Miket írsz mostanság?
János nagyot sóhajtott.
– Meglátogattalak. Csak aggódtam érted.
Júlia elhallgatott.
– Anya! Csak nincs valami baj?
– A szerveim már elhasználódtak. Például a májam.
– De azért jól vagy? – kérdezte lényegre törően János.
– Persze. Csak magányos.
– Hát gondolhattam volna…
– De most hogy meglátogattál, már a májam is jobban van…
János mosolygott.
– Na, és miket írsz? Beszélj már… – faggatta az anyja.
– Továbbra is novellákat írok…
– Regényt nem szoktál?
– Azt nem nagyon.
– Hát… Mindig megragadsz…
– A novella az igazi műfajom.
– Jó, akkor csináld azt…
– És te? Mivel töltöd a napjaidat?
– Sokat varrok. Meg olvasok, zenét hallgatok… De rejtvényt is fejtek.
– Jól van. Zene füleimnek… – mondta János.
– És a nejed? Ő jól van?
– Persze. Dolgozik.
– Üdvözlöm őt.
– Anya! Úgy aggódtam érted… De látom, jól vagy…
– Persze hogy jól vagyok.
Jánosnak szinte könnyek jöttek a szemébe.
– Anya! Olyan jólesik látni!
Júlia látta, hogy fia elérzékenyül…
– No, ne itasd az egereket…
– Úgy aggódtam érted…
– Jól van, na. Ezt már mondtad…
Közben Júlia süteménnyel kínálta Jánost. Az írónak ízlett a csemege… Majd a falon függő festményekre pillantott. János tudta, hogy anyja vallásos asszony. Júlia megmutatta neki a házát. Körbesétálták.
– Nagyon szép házad van! – mondta János.
– Én már megszoktam.
– Bárcsak nekem lenne ilyen házam!
– Talán majd lesz!
János a szobai asztalra pillantott. Gyűrűket látott ott.
– Ezt a gyűrűt már nem használod?
– Nem.
– Kár.
Majd ettek egy keveset. Utána János már búcsúzni készült.
– Most hogy látom, minden rendben van, hamarosan megyek is…
– Persze. Gondolj a nejedre is.
János vette a kabátját.
– Akkor megyek…
– Vigyázz magadra… – búcsúzott Júlia, amikor János végleg elköszönt.
Igyekezett a buszhoz. Mikor hazaérkezett, Dia még nem volt otthon. János írni kezdett. Több téma is járt az agyában. Neje hazaérkezésekor az igen meglepődött:
– Nocsak, írsz?
– Hát persze.
– Jó volt a kirándulás? Anyád jól van?
– Igen. Jól van. Hála Istennek. Minden rendben van körülötte.
– Nagyon örülök. És annak is, hogy írsz.
János elmosolyodott. Majd amikor ágyba bújtak, Dia a szokásos könyvét vette kezébe.
– Mit olvasol te?
– Ez egy krimi.
– Hiszen én szépíró vagyok.
– Attól én még olvashatok krimit, nem?
– Nyugodtan olvasd csak… – majd oldalra fordult s elaludt.
Pár perc múlva Dia meg becsukta a könyvet, keresztet vetett, s elmondott egy imát… De hamarosan ő is elaludt.
