Első a sport(ban)

A szilágyi Antalovics Krisztián nyolc évvel ezelőtt ismerkedett meg a kerékpározással, majd hamarosan a versenyzéssel is. Azóta az országos kupában szereplő sportolóvá vált, és az Apatin Kerékpárklub tagjaként nemrégiben részt vett a dániai Gran Fondo világbajnokságon. 152 kilométert tekert le 4 óra és 12 perc alatt, emelkedőkkel teli terepen, a több mint 2000 fős mezőnyben. A sportágban számos kiemelkedő, nemzetközi eredménye van, szenvedélye és kitartása példaadó lehet. Az ifjú sportolót eddigi útjairól, a kerékpárversenyzés kihívásairól és örömeiről kérdeztük.

Hogy érzed magad a hosszú út, a nagyszabású verseny után?
– Igazság szerint a testem fáradt, de a lelkem fel van töltődve. Ilyen nagyívű versenyen még nem vettem részt. A Gran Fondo világbajnokság egy amatőr kerékpáros-rendezvény, de tudni kell róla, hogy az ilyenek közül a legnagyobb presztízzsel bír a világon.

Milyen módon jutottál ki erre a megmérettetésre?
– Úgy jutottam el, hogy Újvidéken tartottak kvalifikációs versenyt a Gran Fondo szervezésében, és ott olyan teljesítményt nyújtottam, amely elég volt ahhoz, hogy a mezőny első 25 százalékában végezzek. Ez számszerűsítve annyit jelent, hogy kb. 400-450 versenyző közül én lettem a 40., tehát a teljesítmény a felső 10 százalékhoz közelített. Tulajdonképpen nem is tudtam róla, hogy itt kvalifikáltam magam bármire is. Az apatini klub regisztrált versenyzője vagyok, kijött a hír, hogy lesz ez a verseny Újvidéken, és gondolkodtunk, miért ne menjünk el, mivel egész évben edzettem, rá voltam „feküdve” a kerékpározásra. A verseny után néhány nappal megnéztem az eredményeket, ott volt egy Q betű a nevem mellett, ami annyit jelentett, hogy bejutottam. Akkor tudatosult bennem, hogy mehetek erre a világbajnokságra, amelyet Dániában rendeztek meg. Nemsokára meg is kaptam Belgiumból a versenyigazgatótól a névre szóló meghívómat.

Mi volt a táv ezen a világversenyen?
– 152 kilométer volt a teljesítendő táv. Nem könnyű terepen, hiszen egy méter sík sem volt benne, hanem folyamatosan emelkedőkkel kellett megküzdeni, tehát nehéznek mondható a szintrajz is, ami jellemezte a versenyt. A megtett időm 4 óra 12 perc volt, tehát 36,1 km/h-s átlaggal tudtam teljesíteni a távot.

Mennyien versenyeztetek?
– A Gran Fondo internetes oldala is közölte, hogy rekordszámú jelentkezés érkezett. Csaknem 3000 ember kvalifikálta magát erre a világbajnokságra. Azt kell tudni, ahogy Újvidéken megszervezték, úgy a világ más pontjain is tartottak kvalifikációs versenyeket. A klubban sem voltunk benne biztosak, hogy mindez valóban összejöhet, de aztán elgondolkodtunk, ha már egy világversenyre kijuthatok, akkor meg kell próbálni elutazni, ám ehhez szükséges anyagi támogatás. Ekkor kezdtünk el szponzorokat, segítőket keresni. Ezúton is szeretném megköszönni a klubom, továbbá a Magyar Nemzeti Tanács támogatását. Sokan hozzájárultak ahhoz, hogy eljussak erre a versenyre. Amikor már közeledett az esemény, és kirajzolódott, hogy valóban mehetek, akkor az egyik jó barátomat, Francia Fábiánt megkértem, hogy kísérjen el. Hosszú volt maga az út is, és ha az ember egy világversenyre készül, nem okos dolog egy irányba levezetni csaknem 2000 kilométert, szóval célszerű kísérettel menni. Hamburgban szálltunk meg, egy barátunknál. Ott töltöttünk két éjszakát, hiszen a dániai verseny helyszínétől nem messze van Hamburg. Kellett időt szánni az akklimatizálódásra, mivel amikor megérkeztem, tizenöt fokkal hidegebb volt az ottani időjárás a hazaihoz képest. Amikor innen elindultunk, 37-38 fok volt itthon…

Ahogy tudom, nem volt zökkenőmentes a versenyút…
– Egyáltalán nem, sok bukás volt. Nem csak velem, sokakkal megtörtént. Ideges volt a mezőny. Egy ekkora presztízsű versenyen mindig ott lóg a levegőben, hogy feszültek a versenyzők. Elég, ha csak kicsit esik a koncentráció, megtörténik a baleset. Így jártam én is, a 130. kilométernél tartottam, amikor „összetekertünk” egy litván versenyzővel, a kerekeink, az én elsőm és az ő hátsója összeakadt. Elestem, de hála istennek, nem történt komolyabb sérülés, kicsit lenyúztam a térdem, beütöttem a fejem. Aztán pár percet ültem, magamhoz tértem, és mivel a kerékpáromnak semmi baja nem lett, be tudtam fejezni a versenyt, még 25 kilométert mentem egyedül. Miután célba érkeztem, tényleg euforikusan éreztem magam, hiszen az volt az elsődleges célom, hogy kijussak oda, és ha kijutok, akkor be tudjam fejezni. Párhuzamosan az eufória érzésével meg annyira fáradt voltam, fájt a lábam, mindenem, hogy egyszerűen csak le kellett ülnöm, feküdnöm valahova. Rögtön a kezembe nyomtak egy kólát, ilyenkor ugye nagy a cukor-, az energiaveszteség… Szerepeltem már professzionális besorolású versenyeken, de ez annyira kemény megmérettetés volt, amelyet talán az eddigi versenyek közül az első három legnehezebb közé sorolhatnék.

Említetted, hogy részt vettél különböző rangos versenyeken, sokfelé külföldön. Mióta kerékpározol, és melyek a legjelentősebb eredményeid?
– A kerékpársportot 2016 óta ismerem. A bátyám, Péter volt az, aki „belerángatott”. Ő hobbiszinten űzte az országúti kerékpározást, aztán folyamatosan unszolt: „Gyere, gyere velünk egyszer…!” Fiatalabb is voltam, engedtem, hogy hasson rám, és elmentem egy kis kerékpárral. Nem a vékony kerekűvel, amelyikkel most versenyzek, hanem egyszerű városi kerékpárral. Bírtam velük tartani a tempót, és akkor ott elég gyorsan rájöttem, hogy ez a sport fekszik nekem. Néhány hónap elteltével vettem egy országúti kerékpárt, betagosodtam az apatini klubba. Első évben, 2017-ben amatőr licencem volt, de egész gyorsan szép eredmények jöttek az amatőr országos bajnokságról, nyertem is a kategóriámban, továbbá a különböző számokban, időfutamban meg hegymenetben dobogóra tudtam állni. Ekkor megkeresett Újvidékről egy edző, Tarján Tibor, és az újvidéki Elite Kerékpárklubhoz igazoltam. Tulajdonképpen ott kezdődött az az időszak, amikor a regisztrációmon már nem az amatőr besorolás állt, hanem a legrangosabb szerbiai konkurenciába, a kupába kerültem. Egyáltalán nem volt zökkenőmentes, hatalmas berobbanás, hanem nagyon sok munka van mögötte. Aztán minél jobb eredményeket értem el, éreztem, hogy megtérül a befektetett energia. Az igazi nagy áttörés, legalábbis amit én annak élek meg, az volt, amikor Marko Sudarić, egy zombori egykori válogatott edző, az akkori S Team kerékpárcsapat vezetője és edzője megkeresett, hogy szeretné, ha nála versenyeznék. Tulajdonképpen ott kezdődött a nemzetközi karrierem. Abban az évben, 2021-ben már szerbiai kupaversenyen is dobogóra álltam, második lettem, országos bajnokságon kritériumversenyen harmadik helyet értem el. Ebben az évben először be is hívtak az országos válogatottba, és részt vettem a szerbiai körversenyen. Négyszakaszos verseny volt, naponta 150–200 kilométeres távval. Az első napot teljesítettem, a másodikon bukás áldozata lettem. Ennek ellenére szerettem volna folytatni, de hát a bírák azt mondták, nem lehet, mert nagyon vérzett az állam, varrni kellett, úgyhogy az ott annyiban maradt. Abban az évben Albániába is elvittek, kölcsönversenyzőként szerepeltem egy kraljevói csapatban. 2022-ben az akkori csapatom, az S Team fúzióra lépett egy pécsi csapattal, a LotuS-szal, megjegyzem, ők azóta is együttműködnek, a zombori–pécsi kollaboráció tovább él, halad előre. Ennek a közös csapatnak voltam része, és ott már igazi profi környezetben készülhettünk a versenyekre. Mégis inkább használnám a félprofi jelzőt, mert a profi szint azt jelentené, hogy fizetéseket is kaptunk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem. A fizetésen kívül viszont tulajdonképpen mindenünk megvolt, kerékpárok, alkatrészek, kétszeri edzőtábor, versenyek, minden…

Gondolom, nagy előrelépést jelent, hogy adott minden eszköz, a felszerelés, a körülmény…
– Természetesen. Ez az év volt számomra a legmérvadóbb, tulajdonképpen az egész évem a kerékpározásról szólt. Januárban kéthetes edzőtáborba mentünk Törökországba. Onnan hazaértem, itthon voltam egy hetet, aztán újra edzőtábor Horvátországban, majd vissza Törökországba versenyezni, aztán irány Szlovénia…

Világot látsz a versenyzés közepette.
– Tulajdonképpen itt, a balkáni részen, a szomszédos országokat szinte mind bejártam, és profi versenyeken is részt vettem, amelyek mind-mind nagyobb megmérettetések voltak ahhoz képest, amit addig a versenyekből láttam, megéltem. Gyönyörű része ennek a sportnak, magának a kerékpározásnak, hogy az ember, amikor nem versenyzői szemmel nézi, hanem „csak” kimegy és teker, akkor mennyire meg tudja szemlélni a természetet, ki tud kapcsolni, meditálni, kicsit lecsendesítheti az elméjét.

Miként helyezed a mindennapi életedbe a kerékpározást, az edzéseket, a versenyeket?
– Az elhangzottakból nyilván kitűnik, hogy a hétköznapokban is előtérbe helyezem a kerékpározást. Nyilván az életben egyéb kötelezettségek is vannak. Az utóbbi évben tulajdonképpen ezért is szorult kissé háttérbe a kerékpározás. Ha valamibe sok munkát fektetsz, természetes, hogy az vissza is fizetődik valamilyen módon, de ha az ember nem tud megélni belőle, az bizony megnehezíti a dolgokat, úgyhogy az utóbbi évben fokozottabban koncentráltam arra, hogy a vizsgáimat rendezzem, hogy dolgozzak.

Hol tanulsz, milyen hosszú távú terveid vannak?
– Az újvidéki Testnevelési Egyetem abszolvense vagyok, közel járok a diplomához. Ezenkívül otthon méhészetet vezetünk, családi vállalkozás szintjén. Továbbá a kerékpározásból adódóan és az egyetemen megszerzett tudásnak köszönhetően van egy-két kliensem, akik számára személyi edzéseket írok. Mindenesetre a sport az a terület, ahol mozogni szeretnék, és úgy is tervezek előre az életemben, hogy a sport mindig kitölti és formálja majd a jövőmet.