A szilágyi származású Visinka Ede két évtizedes profi labdarúgó-pályafutást tudhat maga mögött, játszott többek között a Crvena zvezdában, a Radban, az apatini Mladostban, az izraeli Hapoel Beer-Sevában és az izlandi Leifturban. Karrierjét Magyarországon folytatta edzőként, hosszú ideig Kecskeméten dolgozott, majd a felcsúti Puskás Akadémia utánpótláscsapataival foglalkozott. A felcsúti munkát követően vezetőedzői szerepet kapott, az idei szezon kezdetétől az NB II.-es Csákvárt irányítja. Edével pályafutásáról és jelenlegi munkájáról beszélgettünk.
Két évtizedes, főleg jugoszláviai/szerbiai játékosi karrier van mögötted. Hogyan kerültél Magyarországra?
– Kecskeméten a helyi utánpótlás-szakágvezető, a szerb Đorđe Koković mellé kerestek valakit, aki el tudta látni a tolmácsolási feladatokat, és értett a focihoz. Szabó Zoltán, a TSC jelenlegi vezetőedzője gyerekkori barátom, ő ajánlott be 2008 decemberében. Egy évig dolgoztam az utánpótlásnál szakmai segítőként, a munka mellett 2009 tavaszán a Kecskemét NB III.-as csapatában is játszottam, de ez már amolyan levezetése volt játékosi pályafutásomnak.
Milyen út vezetett a Puskás Akadémiához?
– Kecskeméten hét évet töltöttem, majd következett egy rövid, féléves diósgyőri kitérő, ahol pályaedzőként dolgoztam Bekő Balázzsal. Ezután visszamentem Kecskemétre, de újabb fél év múlva eljött a lehetőség egy barátomon keresztül, hogy a Puskáshoz kerüljek. Az U15-öt kaptam meg először, a 2016/17-es szezonban. Később feljebb kerültem az U16-hoz, a tavalyi szezonban pedig az NB III.-ban szereplő utánpótláscsapatot irányítottam. Az idei szezontól kaptam meg a lehetőséget Csákváron.
Milyen munka zajlik a Csákvárnál, hogy érzed magad?
– Nagyon jól érzem magam. A Csákvár gyakorlatilag a Puskás Akadémia fiókcsapata, partnere, a nagycsapat előszobája. Hét-nyolc fiatal akadémista van velünk, közülük szinte mindenkivel dolgoztam már korábban. A partneri együttműködés értelmében néha egy-egy hétvégén azok közül a 21 év alatti fiatalok közül is nálunk játszhat valaki, aki nem lépett pályára az NB I.-es csapatban. Csákvár 15 kilométer Felcsúttól, ahol edzünk, és használhatjuk a helyi infrastruktúrát. Valójában Felcsút a központunk, a bázisunk. A mérkőzés előtti edzést Csákváron teljesítjük, ahol a meccseinket is játsszuk.
Nagy tapasztalatot szereztél játékosként a délszláv fociban, hogy tudod átvinni ezt Magyarországon edzőként?
– Őszintén szólva nem jelentett gondot, hogy a délszláv fociban, abban a mentalitásban nevelkedtem, szocializálódtam. Az én kezem alatt a gyerekek teljes erőbedobással dolgoznak, küzdenek, egyáltalán nem lazsálnak. Szóbeszédnek tartom, hogy itt a gyerekeket nem lehet motiválni, a magyar gyerekek ugyanúgy motiváltak tudnak lenni, ha látják az irányt.
Sokfelől lehet hallani, hogy a magyar játékosok jó körülmények között vannak, ezért nincs akkora küzdőszellem bennük a bizonyításra, kitörésre.
– Nekem nincsenek ilyen problémáim. Akik az Akadémiáról jöttek hozzánk, és ismerem őket, mennek, mint az őrültek. Labdarúgók akarnak lenni, az NB I. és az európai foci a céljuk, rengeteg utánpótlás-válogatott is van köztük. Az én keretemben az NB II.-ben egyedül a rutin hiányzik a fiatal játékosoknak, akiknek 18-19 évesen kell helyt állniuk egy felnőtt bajnokságban. De azért is játszatjuk őket, mert a kellő tapasztalatot csak a pályán kaphatják meg.
Játékosi tapasztalatod van nálunk és Magyarországon is, össze tudod hasonlítani ilyen szemmel a két környezetet?
– Szerbiai pályafutásomra visszatekintve úgy látom, az a foci agresszívebb volt. Nem volt annyira technikás, kifinomult, inkább az erőre és az agresszivitásra mentünk rá. Ez a legfontosabb különbség.
Nagyon jól indult a szezonotok a Csákvárral, de néhány hete becsúszott pár vereség. Hogyan működik az összhang a fiatalok és a tapasztaltabb játékosok között?
– Ilyenkor kell kézben tartani a dolgokat. A rutinosabbak, akiket pont a minőségük miatt igazoltunk, kicsit besokalltak, mert oda kell figyelniük a zöldfülűekre is. A harmadik vereség sokkolta a csapatot, a „kicsiknek” befogadónak, tanulásra képesnek kell lenniük. Az idősebb, rutinos játékosok nagyon nem szeretnek veszíteni, és ha a fiatal nem segíti hozzá, hogy nyerjen, akkor nehéz helyzetbe kerül a csapat. De ezek mind megoldható feladatok, összességében teljesen elégedett vagyok.
A vereségek ellenére jelenleg is az élmezőnyhöz tartoztok. Mik a reális elvárások, célok?
– Egy javuló tendenciában vagyunk, nem gondolom, hogy a sok munka után komoly visszaesés következik majd be. A három vereség nem volt teljesen reális. Az a legfontosabb, hogy a fiatalok minél többet játsszanak. Az alapvető célunk a bennmaradás, de titkoltan szeretnénk a lehető legjobb helyen végezni a tabellán. Nem akarunk belenyugodni a középszerűségbe, a tudatosságnak, a befektetett munkának előbb-utóbb ki kell jönnie, ha a gyerekek elég tapasztalatot szereznek.
