A kupuszinai származású Buják Toni egészen fiatalon kezdett el rendszeresen focizni. Sokáig a közeli Zomborban játszott, később pedig, mint oly sok hazánkfia az utóbbi időben, külföldre ment szerencsét próbálni. Kedvenc sportját, a labdarúgást az észak-ausztriai Welsben sem hagyta abba, a munka mellett már hatodik éve játszik helyi ligás csapatokban – nem is eredménytelenül. Tonival a hazai kezdetekről és a jelenlegi pályájáról beszélgettünk.
Hol kezdtél el focizni?
– Hétéves koromban, a zombori Spektar csapat fociiskolájában. Már kisgyerekként csak a foci érdekelt, a szüleim döntötték el, hogy komolyabban is belekezdek. Elsősorban nekik, a családomnak köszönhetek mindent, ők vittek edzésekre és meccsekre, nekik hála rengeteg tornára jutottam el.
Milyen utat jártál be Szerbiában, majd külföldön?
– A Spektartól a zombori Radničkihoz mentem, ahol hat évet töltöttem. 16 évesen már a nagycsapattal edzettem, ami abban az időben a harmadik ligában játszott. Egy ideig kölcsönben voltam az apatini Mladostban, majd visszatértem a Radničkihoz, és abban az évben feljutottunk a második ligába. Ekkor a csapat sok új játékost igazolt, megváltozott a vezetőség, így nekünk, fiataloknak már nem volt helyünk. Ezután mentem először külföldre, Magyarországon a Komlói Bányásznál játszottam fél évig, az NB III.-ban. Innen egy emlékezetes fél évre hazatértem a kupuszinai Partizanhoz, majd elkezdődött az ausztriai időszak. A 2014/15-ös szezonban a negyedik ligás Marchtrenk játékosa voltam, innen a nyolcadik ligás Eferding/Fraham következett. Nagyon sikeres évem volt, 24 meccsen 17 gólt szereztem, bajnokok lettünk, és feljebb léptünk egy osztállyal. Következett az Union Thalheim, az Union Niederneukirchen és az SK Gallspach, ami a jelenlegi klubom. A Felső-ausztriai körzet közép-nyugati első osztályában szereplünk, ami a hetedik liga.
Hogy áll a csapat a tabellán, mik a céljaitok a szezonban?
– A bajnokság féltávjánál a 11. helyen állunk a 14 csapatos bajnokságban, de egyáltalán nem vészes a helyzet, mert 14 pontunk van, és a középmezőny csapatainak is csak néhánnyal több, 18-19 van. Pár forduló alatt sok minden változhat. A csapatunk az előző szezon végén kiesett a felsőbb ligából, ami után nagyot újítottak a kereten. Egyelőre a bennmaradás, az összeszokás a cél, de jövőre már meg akarjuk célozni az eső helyet.
Milyen a csapat, a közösség, hogy érted meg magad az edzővel?
– A nyáron igazoltam ide az edzővel, Bojan Markovićtyal együtt. Már 4 éve együtt dolgozunk, sokat tanultam tőle. A Gallspachnál nagyon jó a hangulat, egy érdekes, kevert klub, vannak szerb, török, magyar, osztrák, bolgár, portugál csapattársaim. A trénerünk a liga egyik legjobbja, a szakmai stábunkkal is elégedettek lehetünk, nagy a csapategység.
Hol a helyed a pályán? Mik a személyes elvárásaid, céljaid?
– Legtöbbször a bal szélen játszok, néha középre tesz az edző. A mostani szezonban 6 gólt szereztem 13 forduló alatt. Az a célom, hogy amennyire csak tőlem telik, folyamatosan csúcsformában legyek, gólokat rúgjak, és segítsem a csapatot. Ausztriában eddig 124 meccsen 49 gólt szereztem, és sokáig szeretném még tovább növelni ezt a számot.
Hogy hasonlítanád össze az ottani közeget a szerbiaival? Mekkora a szurkolótáborotok?
– Többen járnak a meccsekre, mint Szerbiában, de a lelkesedésben nincs különbség. Itt jobbak az esélyek a továbbfejlődésre, a feltételek, például a fizetések, és a pályák is rendezettebbek. Állandó szurkolótáborunk van, általában néhány százan jönnek ki, de a derbiken akár 6-700 nézőnk is lehet.
Melyik a legemlékezetesebb történet a karrieredben?
– Sok érdekes esetem volt, de az egyik nagyon sokszor eszembe jut. A Radničkival játszottunk a szabadkai Spartak Zlatibor Voda ellen, a meccs után a szabadkaiak akkori elnöke érdeklődött irántam. Nagyon szerette volna, hogy hozzájuk igazoljak, de ez sajnos nem történt meg. Utólag érdekes belegondolni, hogy az a klub már évek óta a Szuperligában játszik…
Milyen terveid vannak, mit szeretnél elérni ezután?
– Jövőre töltöm a huszonhetet, ezért sokkal magasabb szintre nem igazán számíthatok, igaz, nemrég kaptam egy ajánlatot egy jóval magasabb osztályból. Ha az egészségem is engedi, még hosszú ideig edzeni szeretnék. 20 éve focizok, és 40 alatt nem szeretném abbahagyni. Ha befejezem az aktív játékot, talán kipróbálom az edzősködést. A legfontosabb mégis a családom, a feleségem és a gyerekem, akik mindenben támogatnak.
