2024. december 25., szerda
ANYASAROK

Egy kismama naplója 2.

Kifacsart szívvel szokjuk az óvodát

Ez a tapasztalás teljesen váratlanul ért. Pedig erre is gondolnom kellett volna. Tudhattam volna, hogy nem lesz egyszerű, miért is lenne az? Valahogy semmi sem esik az egyszerű dolgok halmazába, ha az anyaságról van szó. Mondhatnám, hogy ez az egész érzelmi vihar az óvodába indulással kezdődött, de az igazság az, hogy talán már jóval korábban elkezdtek gyülekezni fejünk fölött a felhők. Talán akkortájt jelentek meg az első törésvonalak köztem és elsőszülöttem között, hogy egyáltalán eldöntöttem, nem ő lesz az egy szem gyermek az életemben. Már akkor elkezdett megoszlani a figyelmem, s már akkor elkezdtem őt önállóságra ösztönözni. Már akkor azon taktikáztam, hogyan tanítsam meg számára a rajtam való osztozkodás készségét. Hogyan értessem meg vele, hogy nem leszek mindig mellette, s nem fogok tudni rendelkezésére állni a nap bármely szakában, ami egyébként eddig a valóságunk teljesen természetes része volt – lévén, hogy születése óta itthon vagyok vele. S akkor ebbe a számára amúgy is furcsa és szokatlan élethelyzetbe, amit az időnkénti anyamegvonás jelentett, berobbant az óvodába indulás krízise, és most senki sincsen jól.

Különös dolog ez – évekig várni valamit, amit aztán megkapunk, s hirtelen észre kell vennünk, hogy ez nem pont az, amire számítottunk. Hát valahogy így voltam/vagyok én is ezzel a szabadsággal, ami a gyermekem óvodába indulásával jár. Annyira vágytam térre és időre, hogy végre halljam a saját gondolataim, hogy végre napi pár órában nyugodtan és zavartalanul tudjak működni, annyira, de annyira akartam, hogy a pró és kontra érvek listájára a kontra végül sohasem került fel. Nem azért, mert ne lenne negatívuma is ennek az amúgy alapjáraton teljesen normális és igenis pozitív változásnak, amit az óvoda jelent, hanem mert egyszerűen nem foglalkoztam vele. Nem készültem fel a legrosszabb eshetőségre. Én, aki egyébként mindig is a dolgok rossz oldalát elemzem ki előbb, hogy aztán ne érhessenek váratlan meglepetések. Én, aki férjem szerint is sokszor katasztrofizálom a dolgokat, egyszerűen vakon mentem bele ebbe a hatalmas változásba, amit a gyermekem társadalomba való beilleszkedésének megkezdése jelent. És pofára is estem, de rendesen. Még most sem hiszem el, hogy nem számítottam arra, hogy nem csak öröm és boldogság lesz számomra szabadságom részleges visszanyerése, hanem küzdelmes és időnként agyat bénítóan szívszaggató is. Mert igen is agyat bénítóan szívszaggató végignézni, hogy az utánam menekülni vágyó és keservesen síró gyerekem otthagyom valahol, ahol nem is akar lenni.

Az óvodakezdés is egy normatív krízis. Így nevezi a szakirodalom azokat a lélekmarcangoló tapasztalásokat, amelyeket át kell élnünk azért, hogy aztán erősebben és magabiztosabban jöjjünk ki a túloldalon. Vagyis, olyan dolgok ezek, amikkel minden ép lelkületű ember találkozik élete során, sőt, találkoznia kell, ahhoz, hogy érzelmileg stabil és egészséges felnőtté váljon. És az agyam racionális bal féltekéje tökéletesen tisztában is van ezzel. A racionális, logikusan gondolkodó részem tudja, hogy igaza van a férjemnek, mikor azt mondja, katasztrofizálom a helyzetet. Ha objektíven végiggondolom, tudom, hogy a fenti bekezdés kicsit eltúlzott változata a valóságnak, hiszen a gyermekem reakciója teljesen normális, s egyáltalán nem különbözik annyira a többi gyerekétől, akik nagy valószínűséggel ugyanúgy szoronganak az óvodába indulás gondolatától. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az anyai agyam, legyen bárhol is ez a szegmens a koponyámban, nem tiltakozik üvöltve, s nem sorakoztat fel óránként több ellenérvet is a gyermekem óvodába járatása ellen..., habár lehet közrejátszanak azok a fránya várandóssággal járó hormonok is. És ezen a ponton jut csak eszembe, hogy tényleg, hiszen már most két gyermekem van, még akkor is, ha az egyik egyelőre igazán nem gyakorol nagy hatást családunk működésére. Elképesztő, hogy a várandósságom felén túl, még mindig úgy kell emlékeztetnem magam, miért is csináljuk ezt az egészet. Döbbenetes, hogy néha még mindig elfelejtem, miért nincs más lehetőség, mint hogy elfogadom, zűrös és bonyolult egy helyzet ez az óvodakezdés, amelybe szépen meg kell tanulnunk belesimulni, máskülönben fogalmam sincs, hogyan csinálnánk végig a második babánk első fél évét. Hiába az anyai ösztön, hiába érzem úgy szívem szerint, hadd csimpaszkodjon rajtam a nagy, csüngjön rólam a kicsi, tudom, pontosabban nincs bennem semmiféle kétely afelől, hogy nagyjából egy napig bírnám ezt a szintű mindent fel- és odaadó anyáskodást. Kell az óvoda. Kell nekem is és a lányomnak is, még ha nem is tudja, és nincs más választásunk, bele kell majd szoknunk ebbe az új élethelyzetbe, s lehetőleg még azelőtt, hogy aztán újra feje tetejére áll majd kicsit a családunk szűk világa.

Egyáltalán nem esik jól belátnom, mennyire megvisel az egy gyerekről a két gyerekre való váltás, mert azt hittem, ettől keményebb vagyok. Az igazság azonban az, hogy tele vagyok kérdésekkel, aggodalmakkal és bizonytalansággal, hogy is fog ez működni. Néha pedig meggyőződésem, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy berobban az életünkbe egy újabb gyermek, teljes lesz a káosz és a felfordulás – és ezt most legkevésbé sem a lakás állapotára értem. Ezen a ponton szokott emlékeztetni a férjem, hogy már megint túlgondolom, s igaza van, jól tudom, mert nem csak a nehézségek, de az örömteli és könnyet a szembe csaló történések is megduplázódnak majd. Szóval bármennyire is nehéz most, ha szomorúan, vagy éppen pityeregve is, de emelt fővel, határozottan hagyom ott a nagyot reggelente az oviban, mert tudom, ez mindannyiunk érdekét szolgálja. Egyedül azt sajnálom, hogy ő még túl kicsi ahhoz, hogy ezt megértse. Csak remélni tudom, annyit azért mégis felfog, hogy legyen bármennyire is kimerítő és fájdalmas számára ez a pár órás elválás, én megyek, repülök, mikor eljön az idő, hozom haza, s addig ölelgetem, amíg csak szükségét érzi. Hiszen ezért vagyok anya. Hogy szeressem, hogy megtartsam, hogy én legyek mögötte a biztonságot adó hátország, ahová visszatérhet, ahol megpihenhet a fárasztó felfedezései után. Azért vagyok neki, hogy ez a végtelen szeretet, amit iránta érzek, forrása legyen a szeretetnek, amelyből majd táplálkozhat egész élete során. Ez az egyetlen egy dolog, amiről tudom, hogy jól csinálom. Nem, hogy jól, tökéletesen. Egy gyereket nem lehet túlságosan szeretni – esetleg csak még egy kicsit jobban, s különösen azokon a napokon, mikor sírva hagyjuk ott az óvodában.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás