Az elmúlt években gyakran megfordultam Milánóban, de a sors valahogy úgy hozta, hogy sohasem az ünnepi időszakban. Láttam a kora tavaszi ébredő várost, jártam ott a nyári főszezonban, esős őszi napokon, és végre tavaly ilyenkor sikerült elcsípnem az adventi-karácsonyi hangulatot. A római után a milánói adventi készülődésnek van a legmélyebb hagyománya a talján vidékeken. Míg Rómában a karácsonyi készülődés csúcspontja a kis Jézus megszületése, addig a divat fővárosában picit más a fontossági sorrend és az adventi kínálat, de szenteste együtt és ugyanazt ünnepli az egész ország.
Az első milánói karácsonyi vásárt több mint 700 évvel ezelőtt rendezték meg. Akkoriban jobban hasonlított közönséges évközi kirakodóvásárra. A krónikások az 1288-as évben említik először ünnepi jellegű vásárként. Az adventi történésekről aztán IV. Piusz pápa idejéig nem sokat tudni. A Szentszék ekkor úgy látta, hogy Isten Milánó környéki nyája nem jeleskedik a vallás megfelelő gyakorlásában. A legenda szerint 1510-ben Giannetto Castiglione pápai követ elutazott a városba, hogy felébressze a szunnyadó nyájat. Népes küldöttség élén december 7-én érkezett meg Milánóba. A város összes gyermeke szájtátva fogadta a messziről jött, szépen öltözött, gazdag idegent. A követ kis csomagokkal ajándékozta meg a gyermekeket, akik az ’Oh Bej, Oh Bej!’ (de szép, de szép!) felkiáltásokkal fogadták az édességgel teli zsákocskákat.
Erről az eseményről még ma is megemlékeznek. Milánó utcáin, így a karácsonyi időszakban, kínai gipszfigurákban élnek tovább eme jeles nap történései. A vásár kezdetben csak pár napig tartott Szent Ambrus napja idején. Aztán kinőtte a korabeli piacteret, idővel elkészült az új Dóm is, és a város új vásárteret-főteret kapott. Az egyre népesebb és mind nagyobb helyet kívánó milánói adventi vásárt napjainkban a Dóm körül és a Sforzák kastélyáig vezető Via Dantén rendezik meg. Mára modern európai vásárrá nőtte ki magát. Igaz a több száz bódé közül mindössze egy helyen árultak forralt bort, helyi sajt- és sonkaspecialitások, sült kolbász és virsli nem is volt. Az olasz vidékekre jellemző sült gesztenyéből, a maroniból (Milánóban gesztenyefüzér), mézeskalácsból és marcipános finomságokból viszont jóval nagyobb volt a kínálat. A Vízkeresztig tartó karácsonyi vásár főleg kézműves termékeket kínál, de legtöbbjük nem olasz családok keze munkájának terméke. Rengeteg textília, gipszfigurák, fenyőfadísz, fakéregből és mohából készült Betlehemek, illatos mécsesek várják az ajándékot keresőket. A gyerekek ma már jégpályának, 3D-s mozinak és a Télapónak örülnek.
Néhány nappal karácsony előtt jártam a milánói adventi vásárban, de egyáltalán nem éreztem az ünnep közelségét. Abban a városban, amely Olaszországban a második legvallásosabb vidéknek számít. Lehet, hogy eljött az ideje, hogy ismét pápai követ vegye nyakába a nagyvilágot?
Oh Bej, Oh Bej lenne…
